logo

III Martius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Szónokképzés.

A kérdés áttekintése – bár érintőlegesen már szóba került – megér egy rövid kitérőt, annak ellenére is, hogy a rétorika szülőhazája Görögország volt, ezt tanúsítja Aristotelés alapvető elméleti munkája, a Rhétorika is. Ezen a téren is érvényes egy fontos különbség a görög és római szemlélet között, nevezetesen amí a helléneket a szónoklás elmélete érdekli, a rómaiak ebben az esetben is a gyakorlatnak adtak elsőbbséget. A latin rétorika legnevesebb képviselője kétségkívül Cicero, akinek példaképe a görög Démosthenés volt, egyik ösztönzője pedig tanára, a költő Archias.

Mit kell tanulni és tudni egy szónoknak? A rómaiak többsége elismerte a görögök matematikai és geometriai képzettségét, fontosnak ítélték a csillagászatot, de a maguk szempontjából mindig a gyakorlati hasznosíthatóságot vették figyelembe. Szükségesek-e ezek a stúdiumok a rétornak?
Cicero nem értett egyet ezzel a korlátozással, ő – ahogyan ez rá valójában is igaz volt – a szónoktól kivételes és sokoldalú műveltséget várt el. Seneca hajlamos elfogadni, hogy ki-ki azt tanulja meg, amire szüksége van. Quintilianus is a sokoldalúan képzett szónokra szavaz, akinek még a számtant és a geometriát is ismernie kell, például a határvitákról szóló peres ügyek esetében ezekre is szüksége lehet.

Cicero (Az állam 1, 18, 30) Isokratés (Antidosis261, 266–267) nézetét osztja, miszerint a matematika nagyon is fontos, mivel ennek tanulása során a diák elsajátíthatja a világos és logikus gondolkodást, valamint a jó koncentrálóképességet, mindez számos területen hasznosítható. Cicero eszménye a minél szélesebb körű tudás, az általános műveltség (humanitas), szerinte ez teszi alkalmassá az ifjúságot a további tanulásra, valamint arra, hogy később a közösség jó vezetőivé váljanak. Az iskolákat általában nem ez a szempont vezette, ezzel is összefügghet az a tény, hogy a négy matematikai tárgyat a középkorban quadrivium néven foglalták egy csoportba.

Hogyan vélekedik Cicero magáról a szónoklattan oktatásáról? A korábban már említett Rhetorica ad Herennium című szónoklattani munka számos hasznos információval szolgál, jóllehet a szónoki beszéd megszerkesztésével szemben túlságosan nagy teret szentel a különféle alakzatok tárgyalásának. Szerzője elhivatott pedagógus, anyagának mind az összeválogatásában, mind pedig feldolgozásában didaktikus szempontok vezetik. Maga Cicero több írásában is tárgyalta a témát, és kifejtette kritikus véleményét, ezek: A szónokról (De oratrore), Brutus, A szónoklásról (De oratione), A szónoklattan felosztása (Partitiones oratoriae). Cicero, főként a Brutusban, bírálja a híres görög mester, Hermagoras (2. század) rétorikai nézeteit, azonban érdemeit elismeri. Véleménye szerint, főként a tanulás kezdetén, bizonyos alapszabályokat, felosztásokat tudatosítani kell, ezért is írt a fia számára erről egy külön kis összefoglalást (Partitiones oratoriae).
Állást foglal az atticista és az asianista iskola vonatkozásában, bírál, de a pozitívumokat elismeri, noha szerinte Démosthenés felülmúlhatatlan, lát követhetőt Lysiasban, sőt példaképe ellenfelében, Aeschinesben is.

A rómaiak közül például C. Gracchus beszédeit tartotta mintaszerűeknek, és tanító jellegük miatt ajánlotta is azokat. Úgy gondolja, hogy a fontos, politikai tárgyú beszédeket nagyon alaposan kell tanulmányozni, egyes részleteket kívülről is meg kell tanulni, ifjú korában maga is ezt tette. Mintabeszédként értékelte Crassus Scipio ügyében mondott szónoklatát.
Maga Cicero a szónoki gyakorlatok mellett elméleti képzettséget is szerzett, mivel meg volt győződve ennek a fontosságáról. Később nagy hatást gyakorolt rá a filozófia – ezt rokon tudománynak tartotta a rétorikával –, különösen a peripatetikus iskola és az akadémia. A szónokképzés az elméleti képzésen túlmenően sikeresebb lehetett a nyilvános gyakorlati beszédek, s főként az itt szerzett tapasztalatok révén. Mielőtt egy római ifjú szónokként a nyilvánosság elé lépett, egy évig gyakorlati felkészülést folytatott, ez volt a tirocinium fori. Szerencsés esetben az ifjút ilyenkor egy befolyásos ügyvéd vagy szónok gondjaira bízták, így került például Caelius Rufus Cicero védnöksége alá.
Ennek a gyakorlatnak az előnye, hogy élőben láthattak bírósági pereket, szónoki szócsatákat érvek és ellenérvek tömkelegével, hátránya, hogy esetleg túlságosan is a mesterük hatása alá kerültek. Cicero azonban a gyakorlati képzés mellett sem tekintett el a művelt szónok eszményétől, és elvárta, hogy a jelölt csatlakozzon valamelyik rétorikai iskolához, és szerezzen alapos filozófiai, történelmi és jogi ismereteket.

Maga is korán kezdett érdeklődni a tudományok, különösen a filozófia iránt. Még gyermekként hallott az epikureista Phaedrusról, akit később Athénban hallgatott; házitanítója, Diodotos ismertette meg a sztoicizmussal, 88-ban a larissai Philón vezette be az Új Akadémia tanításaiba. Alig volt húszéves, amikorra a négy legfontosabb filozófiai iskola tanait megismerte, és nem volt még harmincéves, amikor 78–77-ben hosszabb görög tanulmányúton – Athénban és Rhodoson – fejlesztette tovább filozófiai és rétorikai ismereteit. A szónokok képzésében fontos szerepet tulajdonított a dialektikának, ami szerinte mindenfajta megkülönböztetés, összekapcsolás, rendszerezés elengedhetetlen kelléke. A fia számára készített összefoglalásában leginkább az akadémia dialektikai módszereit ajánlja.

Cicero számára nem kevésbé fontos a filozófia gyakorlati ága, az etika sem, ami bőséges anyagot szolgáltatott a szónokok számára, s ilyen jellegű műveiben hangot adhatott erkölcsi parancsoknak, érveknek, valamint a személyes meggyőződésének is. Cicerónak a különböző ügyekben elmondott számos beszéde illusztrálja a maga szónoki és ügyvédi kvalitásait, továbbá támpont arra vonatkozóan is, hogy mit várt el másoktól. Inkább szónok volt, mint ügyvéd, az előbbi foglalkozást a hivatások ranglétráján lényegesen magasabbra helyezte az utóbbinál, de szerinte a szónoknak jogi ügyekben is feltétlenül képzettnek kell lennie. Nagyon hatásos és imponáló a rétornak a történelemben való jártassága, Cicero gyakran élt is ezzel, úgy vélte, hogy aki járatlan a születése előtt történt dolgokban, az örökké gyerek marad.

A felsoroltakból kitűnik, hogy Cicero szerint milyen a művelt, tökéletes szónok, ehhez az eszményhez a köztársaság utolsó századában véleménye szerint Crassus állt a legközelebb (Brutus 43, 161). Brutusában (93, 322) azt is bevallja, hogy a saját szabadszellemű neveltetése tette lehetővé számára, hogy kortársait felülmúlja. Jóllehet neveltetése nem tekinthető kivételesnek, azonban a folytatás igen, amelynek feltétele volt a példaértékű igényesség, a kitartás és az olthatatlan tudásvágy. Akiben pedig ez megvolt, az találhatott magának megfelelő mestert vagy később iskolát. Gellius egy részletében a szónokok külsejéről, öltözékéről esik szó; eszerint nem a ruha teszi az embert, de a megjelenéséért ki-ki felelős:

„A rétorikatanár, T. Castricius Rómában a szónoklásban és annak oktatásában is vezető helyet foglalt el. Az isteni Hadrianus jelleme és képzettsége miatt nagyon nagyra becsülte. Szemtanúja voltam – nekem ugyanis szintén tanárom volt –, hogy mikor néhány senatori rangú tanítványát ünnepnapon közönséges otthoni ruhában, köpenyben és gall cipőben látta, így szólt: »Bizony jobban örültem volna, ha tógában lennétek, vagy ha restellitek, legalább felövezve és köpenyben. Azonban ha ez a mostani ruházatotok a divat alapján megbocsátható is, az már semmiképpen sem illik, hogy ti, a római nép senatorai, a város utcáin papucsban járjatok, ugyanis az nem kisebb vádra ad okot veletek, mint azzal szemben, akit M. Tullius csúnya váddal támadott meg.«”
(Gellius 13, 22, ford. Hoffmann Zsuzsanna.)

Lukianos is szót ejt a rétor külsejéről Szónoklattan-tanár című írásában, természetesen egy paródia keretein belül, s feltűnő, sőt egyenesen kihívó megjelenést tanácsol. A rétorikai képzés betetőzése Quintilianus működése volt, aki a tárgyának első kinevezett professzora, továbbá tudományterületének egyfajta egyetemi tankönyvét is megalkotta, Szónoklattan címmel. Ez az alapos és rendszeres munka hosszú időn át – a mai egyetemi tankönyvek őseként – szolgált széles körű elméleti megalapozással és további ismeretekkel a leendő szónokoknak. Szorosan vett tárgyán kívül számos egyéb hasznos tanáccsal is szolgál, például a kisgyerekek nevelését illetően (1. könyv), összegzi a rétorika korábbi történetét, minősíti annak nagyjait (10. könyv).


Forrás:
Hoffmann Zsuzsanna: Antik nevelés
http://mek.oszk.hu/08400/08431