Általában kevés érdemi információval rendelkezünk arról, hogy milyen helyszíneken folytatták munkájukat az ókori pedagógusok. Görög földről – a régészeti feltárásoknak köszönhetően – rendelkezünk néhány biztos támponttal, kerültek elő gymnasionok, tornacsarnokok, museionok, és természetesen rendelkezésre áll epigráfiai anyag is. Libaniostól tudjuk – aki mint híres rétor külön előadótermet kapott –, hogy a Múzsáknak szentelt helyen, a museionban is folyt oktatás.

Szintén róla tudjuk azt is, hogy amikor 354-ben Constantinopolisból – ahol elismert tanár volt – visszatért szőlővárosába, Antiochiába, mindössze tizenöt diákja volt, akik közül néhányat magával hozott. Ezeket saját otthonában tanította, később barátai javaslatára egy boltostól bérelt helyet a forum közelében, és ott nyitotta meg iskoláját.
Később azt írta, hasznára vált, hogy forgalmas helyre tette át az iskoláját, ugyanis ezután tanítványai száma megduplázódott. Miután a tanárokat nem hivatalosan nevezték ki, és így nem is az állam fizette őket, maguknak kellett gondoskodniuk arról a helyiségről, ahol a tanítványaikat fogadhatták.

Ugyanez igaz az ókori Rómára is mindaddig, amíg Vespasianus meg nem változtatta a bevett gyakorlatot. A tanárok – gyakran bizonytalan – megélhetése ilyen módon a tanítványok számától függött, akiket többek között az is befolyásolt, hogy milyen körülmények között találkozhattak a mesterrel.
Az alapfokú oktatás céljaira sem a görögöknél, sem a rómaiaknál nem bérelt a mester külön helyiséget, tehát a saját otthonát vette igénybe, illetőleg a szabadban (utcán, téren, nyitott oszlopcsarnokban) tanított. (Ez utóbbinak a mediterrán éghajlat is kedvezett.) Jellemzőek a kifejezetten egyszerű körülmények, ahogyan ez a görög vázaképek ábrázolásain is látható: egy szék vagy pad, ahol a mester ül, körülötte ülnek vagy állnak a tanítványok, asztalként a térdüket használják.

A tanár széke cathedra nélkül a földön állt, ezért a görögök chamaididaskalosnak (kb. „földön tanító”) nevezték. Diocletianus császár ár ésbérmaximáló rendelete a ludi magister szinonimájaként használja ezt a görög kifejezést, tehát az elemi oktatást végezte.
A tanárok anyagi helyzetére információkkal szolgál az a tény is, hogy az előkelők gyermekeiket házitanítókra bízták, így a nyilvános iskolákat inkább a szegényebbek látogatták. Dion Chrysostomos szerint a tanár sokszor az utcán ül diákjai körében, de az ilyen körülményektől sem hagyja zavartatni magát, sőt, ugyanez a nyilvános helyszín számára némi reklámmal is felér.

Róma utcái közismerten keskenyek voltak, ezért az utcák találkozási pontjait (trivium, quadrivium) vették igénybe a mesterek. Iustinus Dionysios syracusai tyrannosról elmondja, hogy miután hazájából elűzték, Korinthosba ment, és ott többek között tanított is: „Legutoljára iskolamesternek állt be, és az utcasarkokon tanított (docebat in trivio), hogy mindig szem előtt legyen azoknak, akik félnek tőle, és még inkább lenézhessék azok, akik nem tartottak tőle.”
Quintilianus is becsmérlőleg említi ezt a fajta tanítást, trivialis scientiának mondja, afféle utcasarkon szerzett tudásnak, ami nagyjából a litterarius (alaptudás) szintnek felelhetett meg. Horatius (Levelek 1, 20, 17) saját magáról, illetőleg jövőbeli kilátásairól a következőt mondja:
„Még az a sors is elérhet, hogy nebulóhadat oktatsz, s távoleső faluban majd, így ér selypes öregség.”
(Ford. Bede Anna.)

A forgalmas helyeken működő pedagógusok maguk is ismertekké váltak, ajánlotta őket a körülöttük nyüzsgő számos lelkes tanítvány, sőt népszerűekké válhattak az általuk használt könyvek is.

Egy Pompeiiben talált falfestményen például az oszlopcsarnok árkádjai alatt látható a mester tanítványai körében; ugyanez a jelenet a testi fenyítés illusztrációja is. Előfordult, hogy egy szentély körzetében folyt az oktatás, pl. a görögöknél kedvelt hely volt Apollón temploma. Atrometus – a szónok Aeschines apja – Démosthenés közlése szerint egy szentély közelében oktatott, Rómában a grammatikus Lenaeusnak az iskolája Tellus szentélye mellett volt.
Antonius Gnipho – Iulius Caesar oktatója – otthonában fogadta tanítványait, Aelius Stilo úgyszintén. Gnipho követője, Valerius Probus pedig kényelmes karosszékében eldőlve, kötetlen délutáni „szemináriumon” beszélgetett hallgatóival.

Valerius Catónak kényelmes villa állt rendelkezésre a tanításhoz; Verrius Flaccus – akit Augustus unokáinak oktatásával bízott meg – a Palatinus domb egyik díszes épületének atriumában tanított, sőt, megengedték neki, hogy a többi tanítványait is magával vigye. Cicero meglátása szerint már az építészek is gondoltak a kényelmes beszélgetések és oktatás lehetőségeire, amikor az épületeket exedrával tervezték.
A Pompeiiben folytatott ásatások során tártak fel ilyen, a villához kapcsolódó teraszszerű kiülő helyeket, díszes falakkal, művészi mozaikpadlókkal. Igazolásként, hogy ezeket iskolai célra is használták, megemlíthetjük az Albucius Celsus házának falára vésett feliratokat, ilyen például a következő: Si tibi Cicero dolet, vapulabis (Ha Cicero miatt bánkódsz, ki fogsz kapni!), és számos további graffiti.

Az iskolák látogatottságának és elismertségének mindenképpen jót tett, ha frekventált helyen működtek. Példa erre a fentebb említett Libanios, de ugyanígy nyilatkozik Augustinus is aki rétorika tanárként Rómába érkezve azzal a céllal hívta meg otthonába barátait, hogy azok legyenek segítségére tanítványok toborzásában.

A tanárok a bérelt helyeket időnként átalakították iskolai célokra, természetesen ez nem tekinthető általánosnak. A legkorábbi iskolaépületek kicsiny fabódék lehettek, hasonlóak a kereskedők árudáihoz (tabernaculae). Feltehető továbbá az is, hogy ilyen helyeket is kibéreltek, amit falfirkák is igazolnak, de nem állítható egyértelműen, hogy ezeket iskolások írták, illetőleg, hogy az összefirkált falú épület bizonyosan iskolaként funkcionált. Suetoniustól arról értesülünk, hogy a nyelvész Crassicius számos előkelő tanítványát a pergolában oktatta.

Iulius Saturninusról – Probus vetélytársáról – tudjuk, hogy jó szónok volt, Afrikában tanult, sőt, római mesterek pergoláit is látogatta. Egy későbbi törvény (Cod. Theod. 13, 4,4) lehetővé tette a pergolák ingyenes igénybevételét a festészet tanítói számára.
A császárkorban már jobbak a feltételek, ugyanis egyes uralkodók bőkezűen támogatták a kultúrát. Előfordult, hogy városi középületekhez toldalékokat csatoltak, ahol a rétorikaés filozófiatanárok – hasonlóan a könyvtárakhoz – összegyűlhettek, tanítás vagy felolvasás céljából.

Görögországban, a hellenisztikus korban a tornahelyeket nemcsak testedzés, hanem a szellemi képzés céljaira is igénybe vették, ezért az oszlopsoron kívülre gyakran építettek négyszögletes vagy félkör alakú exedrákat. Diákoktól származó falfirkák tanúskodnak ezeknek az építményeknek a funkciójáról. A római építész, Vitruvius javasolta, hogy Rómában is alakítsanak ki az épületnél ilyen jellegű kiegészítéseket. Jól használhatták ilyen célra a császári forumok exedráit, tág terekkel szolgált például oktatási célra Traianus foruma.

Dagályos szónoklatok, irodalmi művek előadásához gyakran magánházak szobáit vették igénybe, ahol a színházhoz hasonlóan széksorokat állítottak fel. Kifejezetten a kultúra támogatására, felolvasások céljára építtette Hadrianus az Athenaeumot. Ez az épület szónoklatok és felolvasások mellett, tanítási célokat is szolgált, az igazi szabad művészetek iskolája (ludus ingeurarum artium) volt. Hadrianus uralkodásának ideje Itáliában a görög kultúra reneszánszát is jelentette.
A hellének valójában is a birodalom teljes jogú állampolgárainak érezhették magukat. A két nyelv, a görög és a latin egyenjogúként élt egymás mellett, amit az a tény is igazol, hogy a görög rétorika és grammatika tanárai katedrát kaptak, ez az intézmény volt az említett Athenaeum.

Jó példa az említettekre Flavius Arrianus alakja, aki Kis-Ázsiából került Rómába. Magas állami és katonai hivatalokat is ellátott, s emellett jelentős hírnévre tett szert görög nyelvű írásaival. Ő írta meg leghitelesebben – korábbi beszámolók alapján – Nagy Sándor hadjáratainak történetét, és ugyancsak ő jegyezte le a görög Epiktétos bölcs tanácsait. Ami a tanulóhelyiségek felszerelését és berendezését illeti, ezek meglehetősen egyszerűek voltak. Szűk, sötét, olajlámpákkal világított helységek, némi ülő alkalmatossággal, esetleg térképpel és számolótáblával. A szövegeket papirusztekercsről olvasták.
A tekercs használata nem volt egyszerű, mivel két oldalról pálcákra volt feltekerve, és mindkettőt együtt kellett használni olvasás közben. Tehát előre gördíteni, a már olvasottat feltekerni; a visszautalásoknál ezt ismételten meg kellett tenni. Ennél is bonyolultabb lehetett a másolás, ezért általában a mester diktált. Nem elhanyagolandó szempont, hogy az ilyen tekercsek egyértelműen csekély számban álltak rendelkezésre.

A tanítványok viasszal bevont táblára, hegyes, fémből készült íróvesszővel vésték be a szöveget. Az íróvessző másik vége lapos kiképzésű volt, és radírként funkcionált. Néha a világos színű falfelület szolgált írótáblaként, erre tollal és tintával írtak. A táblákból olykor hármat-négyet össze is fűztek, ez a mai füzet ősének tekinthető.
A fennmaradt leletek zöme papirusz, ami nemcsak az egyiptomi görög iskolákban volt elterjedt, hanem Rómában is. A papirusznád Egyiptom fontos exportcikke, s mint ilyen, állami monopóliumot képezett. Minthogy ez nem volt olcsó, ennek kapcsán Martialis megjegyzi, hogy a másik oldalára is írtak. Az íróeszközöket kis tokban (theca) tárolták.

A toll neve calamus (calamus = nád), nádból, de fémből is készült. A papiruszról a szöveget egy kis szivaccsal lehetett letörölni, a tinta a tintahal nedvéből vagy koromból készült. Ezzel kapcsolatban érdekes adatot közöl a természettudós Plinius, miszerint ha a tintához fehérüröm levét keverik, akkor az egerek nem rágják meg a papiruszt. Számos, római kori tintatartó látható például a British Museumban.
Horatiustól arról is értesülünk, hogy a papirusz mellett már a Kr. e. 1. században a pergament is használták az iskolákban. Később ezeket a lapokat (membranae) is összefűzték a mai könyv formájára, mintegy ennek előfutáraként. Pergamenre tintával lassabban lehetett írni, mint papiruszra íróvesszővel, sőt nehezebb volt a javítás is. Quintilianus azt tanácsolja, hogy egy-egy oldalt célszerű kihagyni az esetleges későbbi betoldásoknak.

A szó mai értelmében vett tábla bizonyosan nem volt. Egy falra akasztható, nagyobb méretű fehér táblaszerűség azonban létezett, erre a másolandó szövegeket írták. Vagy szemléltető anyagként használtak táblaképeket; ilyen az a római Capitoliumi Múzeumban található tábla, amelyen homérosi részletek ábrázolása látható (Tabula Iliaca).
Tudunk egy ilyen térképről is (Plinius: nat. hist. 3, 2, 17), amit Agrippa készített, és a Porticus Vipsaniát díszítette. Propertius említése szerint (4, 3, 37) Rómában is használtak kisebb méretű, festett térképeket. Strabón, a földrajztudós (Kr. e. 64 – Kr. u. 20) szintén készített térképeket.

A tanítványok létszáma változó volt. Martialis gúnyolódik a szegény Muna esetén, aki az eddigi két tanítványa mellé egy harmadikat kapott, így már megilleti a ius trium puerorum. A grammatikai iskolákban kisebb volt a létszám, ez összefügghetett azzal is, hogy ez a középiskola megfelelője, és oda már kevesebben mentek. Quintilianus tömegről (turba, frequentia) beszél, ő azonban kivétel, mivel rendkívül népszerű és keresett tanár volt. Bár az idősebb Seneca Hispaniában 200-as létszámú iskolába járt, nem tudjuk meg, hogy ez milyen szintű volt.

Hasonlóan népes hallgatósága volt Rómában Palaemonnak, aki amellett, hogy maga oktatott, különböző feladatokkal másokat is megbízott. Előfordult, hogy a tanár valamiféle segítőt is alkalmazott maga mellett. Erről értesülünk a Digesta című törvénygyűjteményből, ahol a jogász Alfenius Varus elmondja, hogy két grammaticus szerződésben állapodott meg a munka megosztásáról, valamint a díjazásról.
Már Cicero idejében is megszokott volt a mester mellett egy „almester”, hypodidascalus), aki – mint afféle tanársegéd – segítségére volt az oktatásban. Ez a késő antikvitás grammatikai iskoláinak segédtanítóihoz lehetett hasonló. Quintilianus is tud a rétorikai iskolák segédtanárairól (adiutores), akik felolvasóórákat tartottak, mielőtt a tanítványok a mesterhez mentek szónoki előadásokra. Az említett Libaniosnak például négy ilyen segítője is volt.

Elképzelhető, hogy ezek a segítők idősebb diákok is lehettek. Az oktatás valószínűleg csoportosan folyt, a kisebbeket idősebb diákok foglalkoztatták, amíg a mester a nagyobbaknak irodalmi, rétorikai előadást tartott. A tanulók között élénk versengés folyt, ezért már az elején megosztották őket, a lassúbb és gyorsabb felfogás szerint. Majd az előrehaladás és a teljesítmény függvényében változtatták a beosztást.
Quintilianus műve 1. könyvében részletesen foglalkozik a verseny jótékony hatásával, kitérve a dicséret és jutalom alkalmazásának szabályaira.

A grammaticus Verrius Flaccus ismert volt kompetitív tanítási módszereiről és a győztesnek felajánlott bőkezű jutalmairól. Valószínűleg a diákok és a tanárok teljesítménye is közérdekű volt, a görögöknél nyilvános ünnepeken – hasonlóan a sportolók elismeréséhez – kitüntették őket.
Hispaniában Q. Sertorius – biztosítandó a helyi előkelők támogatását – iskolát létesített, ahol ingyen tanították a gyerekeket. Görög és latin tanárokat is alkalmazott, és szüleik megelégedésére rómaiként kezelte a helyi törzsi vezetők gyerekeit Cicero például olyan ismert tehetség volt, hogy iskolatársainak szülei is gyakran felkeresték az iskolát, hogy megcsodálják. Szintén nagyon tehetséges tanuló volt Cicero barátja, Pomponius Atticus, aki ezért komoly kihívást jelentett a többiek számára.

Az elemi iskolák bizonyosan koedukáltak voltak. A magasabb szintek esetében ez már kérdéses, mivel a forrásokban gyakoribb a fiúk említése. Természetesen tudunk grammatikában és rétorikában jártas lányokról is. Martialis három epigrammájának alaposabb filológiai vizsgálata arra enged következtetni, hogy fiúk és lányok együtt tanultak a grammatikai iskolában is.
A mester felolvasással (praelegere) kezdett, ami leginkább a grammatikai iskolákra volt jellemző; továbbá az iskola megnevezése schola, és nem ludus; harmadszor a tananyag elsősorban tragédia és epika, ami szintén magasabb szintre utal. A rétorikai iskolák hallgatói már egyértelműen olyan fiúk, akik toga praetextát viselnek (vagyis 16 évesek elmúltak), ők már fiatalemberek, ifjak (adulescentuli vagy iuvenes). A filozófiai iskolák látogatása csak jóval a férfitoga felöltése után következett.

Az elemi iskolában a foglalkozások egész nap tartottak, közben ebédszünettel. A magasabb szintű iskolákban délelőtt voltak az előadások. A szónoklást oktató mesterek délután is tartottak beszédeket, és általánosságban – legalábbis a legjobbak – nagyon elfoglaltak voltak. Minden nyolcadik napon, illetve az évi ünnepnapokon szünnap volt. Volt továbbá nyári szünet is, de nem tudjuk a pontos dátumát. Az ideális tanulók jól viselkednek, tiszták, ápoltak, tisztelettudók, érdeklődők – legalábbis az idősebb Plinius és Quintilianus szerint. Az ilyen tanítványok mellett a tanárok is kedvesek, határozottak és készségesek, akikre később is szívesen emlékeznek vissza diákjaik.

Természetesen vannak adataink arra vonatkozóan is, hogy a tanítványok nem kedvelték az iskolát. Persius, a költő például nem szerette a hosszú, szóvirágos szónoki gyakorlatokat. Az unatkozó diákok firkáltak és rajzoltak is viaszos tábláikra, sőt helyenként az épületek falára, ahogyan ezt a pompeii feliratok igazolják. Rómában egy diák egy teherrel megrakott szamár rajza mellé a következő szöveget írta: Labora, aselle, sicut ego laboravi, et proderit tibi (Gürcölj, szamár, ahogyan én is tettem, hasznodra válik!).
Apróbb diákcsínyek természetesen előfordultak. Martialis fő kifogása az iskolák, főként a tanítók rendkívüli hangossága; a fegyelmezés olykor nyilvánvalóan gondot okozott.

Időnként az agresszivitás veszekedésbe és verekedésbe torkollott. Valerius Maximus említ egy esetet, amikor a mester megütötte Faustus Sullát, a dictator fiát, amiért az apja módszereit dicsérte, és megígérte azok követését. Néha utcai zavargásokba is belekeveredett az ifjúság, pl. Pompeius és Caesar polgárháborúja idején. Iuvenalis olyan esetről is tud, amikor a diák megütötte mesterét. Hasonló a késő antikvitásban is előfordult, ahogyan ezt Augustinus igazolja. Plutarchos írásai szerint még a filozófiai iskolák hallgatói sem viselkedtek mindig elég fegyelmezetten, sokszor közbeszóltak, bíráltak, jelentéktelen kérdésekkel akarták fitogtatni hozzáértésüket, esetleg nevetgéltek és társalogtak az előadás alatt.

Számos tényező teszi próbára a mester türelmét, emberségét és rátermettségét. A haragos, lobbanékony természetű iskolamester gyakran vált a gúnyolódás céltáblájává. A grammatikát és rétorikát oktató költő, Ausonius figyelmezteti iskolakezdő unokáját, hogy ne riadjon meg a szigorú mester mogorva tekintetétől és ellentmondást nem tűrő parancsaitól. Jóllehet többen elítélték, de tény, hogy az iskolákban gyakorlat volt a testi fenyítés, amivel a szülők gyakran egyetértettek, eszközei a nádpálca, ostor és a vessző (ferula, scutica, virgae).
Az említett Ausonius – aki nagyon kedvelt tanár volt – elismeri, hogy a kamaszok (fiatal csikók) nevelése és időnként megfékezése nem egyszerű, és a saját erre irányuló szelíd módszereit nem mindig találta eredményesnek. Még Augustinus is helyeselte a fájdalmas büntetéseket, amelyek – szerinte – elrettentik az ifjúságot az egyéb bűnös tettektől.