A legelső római iskolák a Kr. e. III. század elejétől a görögség meghódításáig (Kr. e. 146) terjedő időszakban alakultak ki. A nevelésnek ez az egyszerűsége és szigorúsága addig tartott, míg Róma az összes itáliai területet birtokba vette, és megkezdte a birodalomépítést. Mihelyt a rómaiak érintkezésbe kerültek idegen népekkel, tapasztalatuk és látókörük tágult, köz- és magánéletük gazdagodott, művelődésük eszközei megsokasodtak, de egyúttal erkölcseik tisztasága elhomályosult, s az eddigi római jellemen idegen hatások nyomai érződtek.

Az átalakulás előjelei kezdetben alig észrevehetően, majd erősebben mutatkoztak. Róma szerény, helyi hatalmasságból világuralomra törekedett, és hadba szállt a punokkal és makedónokkal, Szíriával s Görögországgal. Ezt a mintegy 150 esztendőt tekinthetjük a római nevelés második korszakának, amikor megalakultak és némileg tagozódtak az iskolai intézmények, és a görög befolyás jelentkezésével belesorakoztak a nevelés körébe a grammatika, a retorika, és iskolaszerű tanulás lépett az alakalomszerű régi, hagyományos képzés helyébe. Mindez csak nagy akadályok legyőzése és jelentékeny nehézségek eloszlatása után történhetett meg. A régi erkölcsöknek és a nevelés ősi hagyományainak olyan mély gyökerei voltak, hogy az új szellem csak lépésről lépesre érvényesülhetett.

A korszak első felében még a család nevelt, de mellette lassanként jelentkezett a kis iskola
(ludus), ahol eleinte csak az elemeket (olvasást, írást, számolást) tanították, utóbb azonban már a nyelvtant is. Egyike az elsőknek, akik grammatikát tanítottak, a Kr. előtti 3. század első felében Livius Andronicus lehetett, rajta kívül hihetőleg más délitáliai félgörögök is. Az ő munkásságuk hatása alatt keletkeztek grammatikai iskolák, melyekbe bevonult a hellén művelődés alapvető írója, Homérosz is.

A rómaiak katonai sikerei tehát idegen hatások megjelenéséhez is hozzájárultak. Egyes hagyományokhoz ragaszkodó rómaiak erős rosszallással figyelték a nevelés régi rendjének a felbomlását; ellenszenvvel fogadták az új intézményeket, tárgyakat, módszereket: az új dolgok térhódításától féltették a nemzet régi erkölcseit. Róma világhatalommá fejlődése parancsoló követelményként írta elő az új műveltséganyag befogadását. Az oktatás is kilépett a családi körből: a gyerekek iskolába kezdtek járni. Az első nyilvános elemi iskolát Rómában a Kr. e. V. században nyitották meg.

A görög világ meghódítása után (Kr. e. 146) a birodalom átvette és beépítette a görög kultúra értékeit. Ez az átvétel a nevelésben is éreztette hatását: divat lett görög dajkákat felfogadni az újszülöttek mellé, akik édesanyjuk helyett táplálták és gondozták a csecsemőt, s akik görög nyelvre tanították a kicsiket. Ezt a módszert sokan támadták. Tacitus (?55-?118) például felháborodottan így írt:
„Bezzeg most a csecsemőt kiadják valami görög nőszemélynek, aki mellé adnak még néhányat a szolgák seregéből, többnyire a leghitványabbakat, akik semmiféle komoly szolgálatra nem alkalmasak. A gyermek friss és befolyásolatlan lelkét rögtön ezeknek zavaros beszédei itatják át, az egész háznépből senki sem ügyel arra, hogy serdületlen ura előtt mit mond vagy tesz.”

Római körökben viták alakultak ki a nevelési elvekről, többen féltették az ifjúságot a görög kultúra hatásától és a kialakulófélben lévő magániskoláktól. Cato Maior például saját fiait a hagyományos római értékek alapján nevelve kívánt példát mutatni: saját maga tanította meg fiait olvasásra, fegyverforgatásra, úszásra, megismertette velük a törvényeket, és a legendákat. Ekkorra azonban már a görög nevelési elvek hatására megjelentek az első magániskolák, és ezek felváltották az addigi családi-apai nevelést. A folyamatos olvasás a római iskolákban is folyamatos gyakorlás eredménye volt, és csak bizonyos fokozatokban – a betűk felírása, kimondása, szótagos ejtegetése: „silabizálás”-a – valósult meg.
Feljegyezték, hogy a mesterek süteménnyel is kedveskedtek a gyerekeknek, hogy végképp el ne veszítsék kedvüket a gyötrelmes és fárasztó gyakorolgatás közben. Egy másik adat szerint elefántcsontból készült betűket adtak a kis növendékeknek, hogy a játékos foglalkozás is segítse őket a betűképek rögzítésében.

Az írás tanulásának is megvoltak a maga módszeres lépései: a tanító segítségével megtett első vonásoktól a minták másolásán át a teljes önállóságig. A számolást Rómában – egyes vélemények szerint túlzottan is – fontosnak tartották. Horatius (Kr. e. 65-Kr. e. 8) erről gondolkodva hasonlította össze „Ars poetica”-jában az önzetlenebb, magasabb értékekre is törekvő görög és a gyakorlatiasabb római közgondolkodást.
A rómaiak anyagiasabb nézeteiért az iskolát, a tanító-mestereket is okolja. „Elmondja, hogy jól számoló tanítványaikat így dicsérik meg a „magister”-ek: „Jól van! Te kiváló gazda leszel! „ S ezzel vagyongyarapításra buzdítanak.”

A római gyerekeknek nehézséget jelentett a számolás, ennek fő oka az volt, hogy a római számok a mai számrendszerünknél kevésbé voltak alkalmasak a legegyszerűbb alapműveletek elvégzésére. Igen jelentős szerep jutott viszont, a fejszámolásnak. Az ujjaikkal való számolást valóságos művészetté fejlesztették. Kétféle számolótáblájuk (abacus) is volt, egy nagyobb, melyet a bonyolultabb számításoknál vehettek igénybe és egy kisebb, egyszerűbb, ez utóbbit az iskolákban használhatták.
Az abacuson kívül még más szemléltető, gyakorló eszközök is segítették az oktatást: pl. a mértan tanulását gömbök és kockák. Néhány iskola-bódéban ún. „ilioni táblák” függtek a falakon melyek a homéroszi eposzok egyes jeleneteit jelenítették meg. Néhol az írók, költők mellszobrai díszítették az osztálytermet, sőt – meglepő módon – itt-ott térképet is használtak. Ezek nagyobb tájegységek vagy kisebb területek földrajzi helyzetét mutatták be, olykor az égbolt legfontosabb csillagait, csillagképeit ábrázolták, így segítve és érdekesebbé téve a tanulást.

A rómaiak gyermekeik nevelése közben figyeltek azok felnőttektől eltérő sajátosságaikra is, többször említik a gyermekek „kialakulatlanságát”. A görögökhöz hasonlóan észrevették a gyerekek játékos kedvét: már a csecsemőt csörgőkkel, babákkal és még különböző ajándékokkal lepték meg.
Másfelől viszont, nagyobb jelentőséget tulajdonítottak a gyerekekben rejlő természetes kíváncsiságnak, természetes emlékezőtehetségnek és versengési szellemnek. Quintilianus így írt erről: „Én az olyan tanítványt szeretem, kit a dicséret emel, a dicsőség boldogít, s ha legyőzik, sír.”
A nyilvános iskolákat – állami támogatás híján – tandíjakból tartották fenn, ezt a szülők havonta, a hónap közepén fizették. Az összeg nem volt túl magas, a szegényebbeknek sem jelentett súlyos anyagi gondot, megterhelést. Az elemi iskolákban a tanító (ludimagister literator), az alapismeretekre, olvasásra, írásra, számolásra oktatta a növendékeket. Azokkal a tanulókkal, akik a számtannal alaposabban akartak megismerkedni, külön mester, az ún. „calculator” foglalkozott.

A tanítás elég mostoha körülmények között folyt, olykor csupán elkerített utca-részeken, különösen útkereszteződéseknél, néha oszlopcsarnokokban. Iskolaépületül, ha egyáltalán volt ilyen, valamilyen szerény földszintes helyiség, többnyire egyszerű fabódé állt a rendelkezésükre. Ezeket gyakran kifeszített ponyvával határolták el az utcától, hogy se annak forgalma ne vonja el a gyerekek figyelmét, se a napsütés ne váljék számukra elviselhetetlenné. A diákok padon vagy zsámolyon ültek, asztaluk nem volt. Az iskola bútorzatához tartozott még a dobogó (pulpitum), a tanító támla nélküli széke (sella) vagy támlás széke (cathedra). A tanulók táskával (capsa) mentek iskolába, ebben szükséges írószereket és uzsonnát vittek magukkal.
A tankönyv ismeretlen volt a római iskolaéletben. Az olvasást még az épületek feliratainak vagy például a híres XII Táblás Törvényeknek a böngészgetésével gyakorolták. Bár azt lehetne hinni, hogy a – többnyire rabszolga-származású – tanítók nem mertek elég határozottan fellépni a szabadok gyermekivel szemben, a valóságban a fegyelem nagyon is szigorú volt.

A római ember kemény jelleme a nevelésben is megmutatkozott. „A testi fenyítés sem volt ritka, gyakran suhogott a fűzfavessző, és csapkodott a szíjkorbács”. A diákokat tanulmányi éveik szerint osztották csoportokba. A napi foglalkozási idő – ebédszünettel – délelőtt és délután kb. 6 órán át tartott. Az iskolaév márciusban kezdődött, s csak a legnagyobb melegek és hidegek alkalmával, a nyári és téli vakáció idején szünetelt.

Martialis epigrammaköltő (Kr. u. 42-102) egyik költeményében arra utal, hogy a nyári szünidő október közepéig tartott, és a fegyelmezési módszerekre is utalt.

„Tanítómester, kíméld egyszerű nyájad!
Sok-sok sörényes úrfi lesz tanítványod,
s ki fényes asztalt tart, kegyébe vesz mindjárt:
nagyobb sereglet nem sereglett sűrűbben
körül sosem, se számolót, se gyorsírót. (...)
Szunnyadjon most a szörnyű szkítha szíjostor,
mely tépte-marta calaenaei Marsyast;
pedagógusok pálcái, vészes vesszői
október-Idusig heverjenek sutban:
eleget tanultunk, hogyha nyáron játszottunk.”

Az elemi ismeretek elsajátítása után kerültek a római ifjak a grammatikai iskolába. Az iskola neve megtévesztő lehet, ugyanis itt nem pusztán nyelvtannal foglalkoztak a növendékek, hanem tanultak görög és latin grammatikát, de ezen a fokon tanulmányaik lényege irodalmi szövegek olvasása és elemzése volt.
A tanulók a grammatikai iskolában a nyelvtani, nyelvhelyességi, helyesírási tudnivalókon kívül számos egyéb (stilisztikai, történelmi, mitológiai, földrajzi, mértani, természettudományos) ismerettel is találkoztak, legalább olyan mértékben, amennyire ezekre a művek megértéséhez szükség volt. Nagy gondot fordítottak a helyes hangsúlyozásra és a szép kiejtésre, sok szöveget könyv nélkül is megtanultak a diákok. Így ezek a tanulmányok a látókör- és készségfejlesztést is szolgálták.

Eleinte a retorikát (szónoklattan) is a grammatikai iskolákban tanították. A grammatikai oktatás említett előnyei ellenére mégis meglehetősen egyoldalú volt. Az egyszerűbb római polgár számára igen kevés gyakorlati ismeretet nyújtott jövendő foglalkozásához. A retorikai képzés elengedhetetlen kelléke volt a jobb házból való római ifjú nevelésének.
A szegényebb néposztály továbbra is beérte a ludus-szal. Kezdetét vette a szónoki képzésnek tervszerűen, iskolaszerűen megállapított módja, ellentétben a régebbi eljárással, mely kizárólag a praxis forensis szemléletére szorítkozott, amennyiben a római ifjú a grammatikai iskola végeztével egyenesen valamely jó hírű ügyvédhez került, s oldala mellett sajátította el a szónoklást. Több hiteles forrás is megerősíti, hogy már Cicero (Kr. e. 106 - Kr. e. 43) kora előtt keletkeztek Rómában retorikai iskolák, s hogy már akkor kezdett kialakulni a nevelésnek az új eszménye és rendje, melyet végleges alakjában a következő korszakban találunk meg.

Róma egyike volt a tengerre is nyitott nagy folyóparti városoknak, amelynek kezdetei ugyanúgy kapcsolódnak a mükénei görögség gyarmatosításához, mint a későbbi idők kulturális kölcsönkapcsolataihoz, mert ebben a körzetben sokáig szervesen egymás mellett élt a latin, a szabin és az etruszk civilizáció, amely nem maradt érintetlen sem a helyi föníciai, vagyis pun kereskedelmi telephely hatásától, sem pedig a görög kultúra állandó jelenlététől. Nem kétséges, hogy ennek, a Tiberis vidékére való görög behatolásnak főként két faktora volt, egyfelől a görög kerámiaipar termékeinek eladása, másfelől az írás megismerése. Róma azonban az ún. etruszk időkben igazán urbanizált terület volt, ahonnan a Sant Omobono körzet ásatásai alapján egyáltalán nem hiányzott a luxus. Az úgynevezett fórumfelirat pedig arról tanúskodik, hogy a latin nyelvet hivatalos dokumentumokban még az etruszk eredetű dinasztiák korában is használták, miközben egyetlen ilyenről sem tudunk etruszk vagy szabin nyelven.

A római arisztokrata gyermekek ugyan mindennek ellenére tanulhattak a homéroszi eposzokkal versengő szövegeken írni-olvasni, a XII Táblás Törvények szövegén azonban igen. Ezért a Kr. e. V-IV. századi elemi iskolázásra vonatkozó késői adatok nem lehetnek feltétlenül minden vonatkozásban anakronisztikusak. A szenátorok fiai mindenesetre szóban vagy írásban el kellett, hogy sajátítsák a római arisztokrácia cselekvését jelszószerűen meghatározó vezéreszméket, mint amilyen a virtus, a honor, a dignitas, glória, fáma stb.
A Kr. e. IVIII. századtól kezdve a birodalomteremtés útjára lépő, nyilvánosan politizáló római átfogó tájékozottsággal kellett hogy rendelkezzék, ezért szem előtt tartották a görög enkükliosz paideia-t, s igyekeztek ennek jegyében megalapozni a római szónok-politikus átfogó műveltségét, amelyre a latin humanitas szót alkalmazták. A görög paideiá-val ellentétben ez nem a „gyermek” latin megjelölésével (puer) áll összefüggésben, hanem a felnőtt embert jelölő homo-val, jelezve, hogy a rómaiak szemében a nevelés céltudatos végeredménye, a polgár (cívis) volt a fontos, függetlenül az időbeli-lélektani megalapozástól.

Feltehetőleg ilyen átfogó ismereteket tartalmazott id. Cato fiához intézett „intelme” is, ahogy a szintetizáló nevelési törekvés volt a meghatározó a polihisztor Varro (Kr. e. 82- Kr. e. 37), vagy a későbbi Celsus (Kr. u. I. század) enciklopédikus jellegű összefoglalásainak megvalósítása során is.
Mindez jól mutatja a római nevelés eredetiségét a göröghöz képest, még ha annak példaadásával nagymértékben számolnunk is kell. Ez az enciklopédikus embereszmény, a humanitas élt a görög mintára kialakított, ugyancsak három szintből álló római nevelési rendszer középpontjában is:

1. az alsó szintet (hétéves kortól) a ludi magister munkája jelentette
2. a középsőt (tizenkét-tizenötéves kortól) a grammaticus-é
3. a legfelsőt pedig a rhetor-é
Az utóbbi két szint Rómán és a legnagyobb városokon kívül gyakran összemosódott.

Kezdeti fokon az írás-olvasáson kívül a példamutató szentenciák, az életbölcsességet összefoglaló mondások játszottak meghatározó szerepet. A latin nyelv tisztaságára és precízségére ügyelő római iskolarendszernek rendkívül nagy jelentősége volt a kialakult római világbirodalom valóban szerves egységének a kialakításában. Ezért ez a nyelvoktatás meglehetősen szűk szókincsre, erősen szabályozott, szigorú nyelvtani normákra épült és a jól szervezett római urbanizációval-civilizációval együtt meglepően gyorsan keresztül tudta vinni a birodalom romanizációját, ami a nyugati területek ellatinosítását jelentette, míg a kelet megőrizte görög nyelvűségét. Ezért az antik római civilizáció lényegében mindaddig sértetlenül fenn tudta tartani magát, ameddig megmaradt a városok iskolarendszere, finanszírozásuk megvalósítható volt: ez pedig általában jóval túlmutatott a Nyugat-római Birodalom Kr. u. 476-os politikai és katonai összeomlásán, helyenként mélyen belenyúlva a VI. századba.

A római iskolarendszer a fentebbiekben jelzett birodalomépítő jelentősége ellenére az elemi szinten oktató tanítómesterek státusa az Imperium Romanum időszakában meglehetősen alacsony volt, sokan közülük frissen kapaszkodtak fel a rabszolgaságból, jövedelmük igen kevés és véletlenszerű volt.
A grammaticus már lényegesen nagyobb tiszteletet érdemelt ki, ahogy az Suetonius (Kr. u. ? 70-Kr. u. ? 150) róluk képet rajzoló munkájából kitűnik. Még magasabb szinten volt a rhetor-ok rangja, akik gyakran nem csak tekintélyes fizetést kaptak, hanem nagy befolyásra is szert tettek. A magasabb szintű oktatás római rangjának igazi társadalmi megbecsülése feltehetőleg a Kr. u. I-II. század fordulóján mehetett végbe, ahogy arra egy töredékesen ránk maradt dialógusból következtethetünk, melynek címe:
„Vergilius – szónok vagy költő?” Ezt a retorikai tárgyú munkát egy afrikai születésű, bizonyos P. Annius Florus nevű szerző készítette.