A törvényes gyermekek kihordása, világra hozása természetesen a feleség szerepe maradt. A születés azonban az antik kultúrák egyikében sem a legszűkebb család ünnepe. Mind az életmód (a nagy család gyakoribb együttélése), mind a társadalmi kommunikáció, a tágabb közösségek összetartozása, mind a születés, az új élet kezdetének transzcendens vonatkozásai közösségivé tették az eseményt. A római császárkorban persze az újszülött érkezését már a maihoz hasonló széleskörű családi propaganda is övezte.
Az újszülött első nyilvános szereplése a görög világban az ötödik nap tisztító szertartása, majd a hetedik-tizedik napon a névadás, Rómában a születés utáni nyolcadik-kilencedik napon történő bemutatása volt, amikor édesapja karjába véve ismerte el őt gyermekének. A lakomával egybekötött ünnepség mellett az eseménynek szakrális jelentőséget is tulajdonítottak: megfelelő családi fohászok, a házi oltáron bemutatott áldozat kísérte, s az édesapától a gyermek egy gonoszokat elűző talizmánt, úgynevezett bullát is kapott útravalóul.

A görög névadásnak kevésbé jogi, inkább transzcendens jelentősége volt: többnyire a már halott nagyapa nevét kapta a kicsi, mintegy tovább hordozva ezzel egy korábbi generáció szellemét. A természetes csecsemőhalandóság volt az oka azonban annak is, hogy a névadás, bemutatás szertartására nem közvetlenül a születést követően került sor.
A gyermekkitétel az antikvitásban széltében elterjedt jelenség volt. Míg a görög kultúrában ennek elsősorban szociális okait ismeijük, addig Rómában a fenti névadással el nem ismert, törvénytelen gyermekek kitételére került gyakrabban sor. A gyermekkitétel szerencsés folytatása főként a görög világból ismert, ahol számtalan forrásból értesülünk a „talált” gyermekek (hogy csak egy ismert mitikus példát említsünk: Oidipusz) későbbi neveltetéséről, de a modem mentalitás számára oly szörnyűségesnek tetsző - s annak megfelelően ki is színezett - spártai gyermekkitétel a Taigetosz hegységben szintén a mai kultúránkkal szembeni erkölcsi fölényt is mutathatja, amennyiben a tudatos magzat- vagy csecsemőgyilkosság helyett a valóban hitt isteni kegyelemre bízták az életképtelennek tűnő kisdedeket.
Spártában mai felfogásunk szerint ennél talán még életszerűtlenebb, hogy a hagyomány szerint a csecsemőket egyébként is anyjuktól elválasztva, közösen, dajkák segítségével nevelték. Ezzel együtt a jelenség korabeli kritikájáról is tudunk, hiszen Thébában például törvény tiltotta a kitételt, egyúttal államilag megszervezett alternatívát is kínálva a konfliktusra. A szegény családba születő gyermeket bepólyálva a hatóságokhoz kellett vinni, ahonnan a jelentkezők - egyébként komoly kereslet mellett - vihették el őket. A görög világban ugyanis a kitétellel párhuzamosan a „talált” gyermekek befogadása és felnevelése is társadalmilag elfogadott, elterjedt szokás volt.


Gloviczki Zoltán