logo

XIX Aprilis AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A család fogalma.

A család fogalma a klasszikus antikvitásban kétféleképpen értelmezhető. Az apa, anya és gyermek, gyermekek, esetleg nagyszülők közössége mindenképpen elemi egységét képezi ennek a halmaznak, bár itt sem egyértelműek a kölcsönös viszonyok, az alapértelmezéstől függően. A vélhetően ősibb, vér szerinti kapcsolatrendszer helyett ugyanis, mely a modem nyelvekben leginkább a nemzetség szóval adható vissza (görög genosz, latin genus), a hétköznapi életben és a társadalom szövetében a mai értelemben vett, együtt élő család inkább az oikosz (latinul éppen a mai família), melyet más szövegösszefüggésben háztartásnak fordítanánk. A szó a mai nyelvekben is, oiko-/oeko-/öko- előtagként a - szűkebb és tágabb értelemben vett - háztartás, gazdálkodás, a közvetlen környezettel való törődés szakkifejezéseihez vezet.


Oikosz - família

Az antik világban az első ismert szöveges forrásoktól kezdve minden bizonnyal az utóbbi, az oikosz/familia volt a családi hovatartozás meghatározója, még akkor is, ha közben a társadalom makrostruktúrája a homéroszi időktől a városállamokig, birodalmakig a törzsi alapú társadalomból a demokráciáig és a fejlett államszervezetekig hosszú fejlődési utat járt be. Ebben a változó környezetben a férj és feleség, valamint a gyermekek egymáshoz való viszonyát és helyét az őket körülvevő világban ez a kisközösség, személyek és anyagi javak „háztartása” határozta meg.
Homérosz szerint (Iliász 15.497-499.): ki / megsebesül sorotokban, meghal, sorsa betelik, / haljon csak: nem lesz csúfság, míg óvja hazáját, halnia: mert felesége s a gyermeke megmenekül mind, háza (oikosz) s a birtoka bántatlan. ha a bajnok akhájok/ visszahajóznak majd szeretett földjére hónuknak (Ford. Devecseri Gábor), míg az 5-4. századi athéni demokráciában élő Arisztotelész így ír (Politika 1252.b): A mindennapi élet szempontjából létrejött közösség természetszerűen a háznép (oikosz).

Odüsszeusz hazatérésének Homérosz által megformált, sokak számára ismert története különösen érzékeny képet fest erről az család-háztartásról. Kapcsolódik hozzá az „otthon” szoros személyhez és helyhez kötöttsége, ahová hazatérhetünk, s ahol nevelkedünk. Az család szerepe a társadalomban már természetesen együtt változott magával a társadalommal, jóllehet, a zárt belső egység időtállóságához képest az utóbbi viszonyrendszer inkább elméletileg, a politikai filozófia szintjén kapott jelentőséget.
Az athéni államról annak fénykorában bölcselkedő Platón és Arisztotelész számara egyaránt kulcskérdés volt az oikosz szerepe és mibenléte, ám míg Platón magát az államot képzelte el úgy, mint egy ideális, megváltozott dimenziójú oikoszt. ahol a polgár éppen azzal a magától értetődőséggel tagja és felelős építője a közösségnek, ahogy szőkébb családjának, addig Arisztotelész a számára ideális polisszal szemben az ősi, atyai hatalmon alapuló, s ezért részben elavult, részben a perzsa-keleti barbarizmusra jellemző struktúrát látott. Fontosnak tartotta, hogy az asszonyok megítélése és a gyermekek neveltetése az oikosz helyett a polisz értékrendje alapján és javára történjék.

A két filozófus eszméi az athéni demokrácia hanyatlásával, Nagy Sándor hódításával és a hellénisztikus világ kialakulásával természetesen nem vesztettek elvi értékükből, ám a valóság (mint ezt egyebek mellett a hétköznapi élet témáiba visszahúzódó ún. újkomédia darabjaiból aprólékosan megtudhatjuk) kívülről ismét zártabbá tette a család-oikosz egységét és belső világát. Ebben a korban ismét fontosabbá válik a jegyesek majd a házastársak érzelem világa, mint a kisközösség társadalomhoz fűződő viszonya, mely szinte kizárólag akadályként jelenik meg (a társadalmi rétegek közti különbségek formájában), az érzelmi viszonyok ellenpontjaként.


Az oikosz - família mint élettér és társadalmi egység

Az oikosz és a domus (a latin família lakóhelye, a „ház”) fizikailag és gazdaságilag is zárt egységet alkotott. Építészeti szempontból nem azonos a két épület: a görög világban - a modem régészet által megerősített egykorú leírásoknak megfelelően - az oikosz inkább épületegyüttes, jellegzetes és meghatározó méretű belső közösségi terek nélkül, de funkcionálisan épületekre vagy szobákra tagolva, alighanem nemek és a családban elfoglalt hely (elsősorban szolgák - szabad családtagok) szerint a rendelkezésre álló térben elkülönítve.

A római korból lényegesen biztosabb ismereteink vannak a domus zárt egységéről, mely részben az időjárási viszonyok ellensúlyozására, részben a család egységét és sérthetetlenségét is jelképező és fizikailag védelmező, kevés nyílással, vastagfalakkal zárja ki a külvilágot. A szellőzést, világosságot és a viszonylag szabadabb belső életet a középkori kolostorok kerengőiben tovább élő belső kertek biztosítják, illetve a vízgyűjtésre is szolgáló átrium, a ház központi tere, mely nyitott tetővel szintén egyfajta - jóval kisebb méretű - belső udvart képez, egyúttal a legfontosabb további helyiségek közvetlen összeköttetését és közösségi teret is szolgáltatva.
A római házban biztos tudásunk van a nemek és rang szerinti elkülönülésről, de egyúttal - legalábbis előkelőbb házaknál - a gyerekszoba létéről is. Utóbbiról egyértelmű statisztikai adatok nem állnak rendelkezésre, de maga a jelenség létezett a római korban.

Ismerve a férfiakra illetve nőkre hámló feladatokat, munkákat, egyértelmű, hogy a hétköznapi élet legelemibb pillanataiban is igaz a nők házon belül tartásának és a férfiak házon kívüli létének paradigmája. Az oikosz és a domus (villa) ugyanakkor a társadalom gazdasági alapegysége is. A családi termelés városiasodás utáni értelmezhetetlensége után is legalább a fogyasztás és a pénzgazdálkodás elemi egysége maradt a család.


Az oikosz - família mint a nevelés tere

Az oikoszt-domuson belüli élet a mainál jóval erősebben határozta meg a gyermekek életét és kialakuló értékrendjét, világlátását a hétköznapi élet kezelésétől a társadalmi viszonyok megítélésén át az intellektuális igényességig bezárólag. Hozzájárni mindehhez a házon belül kezdődő, de - mint látni fogjuk - később is csak esetlegesen külső intézményekben folytatódó oktatás, mely fizikailag is, de a családtagok nevelő tevékenysége folytán személyesen is megerősítik ezt a családi meghatározottságot.
Az antik nevelésről alkotható fennkölt kép néha elrejti előlünk a mai „szakképzés elődjének tekinthető gyakorlati ismeretátadást, de minden szellemi és bizonyos tekintetben „absztrakt" (katonai, erőnléti stb.) fizikai nevelés mellett mindvégig szükségszerűen szerepel az oktatásban a háztartással, termeléssel kapcsolatos gyakorlati ismeretek átadása, az anyától, nőrokonoktól a leánygyermek, az apától a fiúgyermek felé.
Mindennek úgy és olyan hatásfokkal kellett működnie, hogy a lányok a viszonylag fiatalkori házasságkötésig birtokába kerüljenek a majdani háziasszonyi ismereteknek (társadalmi és anyagi helyzettől - vagyis potenciálisan rabszolgák alkalmazásától - függetlenül a görög és római feleségek az esküvő napján birtokában kellett, hogy legyenek ennek az elméleti és gyakorlati tudásnak), a fiúk pedig húszéves koruk körül, függetlenül a család és a családfő aktuális állapotától általában képesek legyenek átvenni a háztartás fölötti irányító szerepet. Az utóbbi nevelési cél megvalósulását részben segítette, részben nehezítette a kézművesség inas-rendszerben történő továbbadása, ahol szabad születésű fiúk tizenéves koruk kezdetén, egy-hat éven át más, valamely kézművességgel foglalkozó családhoz szegődtek inas-szerződéssel - még abban az esetben is, ha ugyanez a képzés - mint ahogy általában ez így is volt - körülményeit tekintve saját családjukban is lehetséges lett volna.

A nevelés és képzés tartalma itt természetesen markánsan elválik egymástól a vidéki gazda és a városi polgár családjában, de az elemi ismeretek átadása után Rómában, ahol a városi polgárság valóban végleg elszakadt az elsősorban mezőgazdasági termeléstől, a városi, hivatalnoki szerepek is inaskodással (a mai ügyvédbojtárhoz, gyakornokokhoz hasonló struktúrában) voltak elsajátíthatók, azzal a különbséggel, hogy míg a mezőgazdasági-kézműves inas-szerződések (a termelőmunkát is figyelembe véve) az inasnak ellátást biztosítottak, addig a polgári (írástudó) foglalkozások kitanulásakor a diák családja fizetett a mentornak.
Mind a familia egységét, mind sokrétűségét, mind az élettérrel való szoros egységét érdekesen szemlélteti az a jelenség, hogy a leggazdagabb római polgárok házában a házon belüli oktatásra külön terem, a paedagogium állhatott rendelkezésre, ahol nem csak, sőt nem elsősorban a családfő gyermekét, gyermekeit okították, hanem - inkább mintegy befektetésként a humán erőforrásba, mint jótékonyságból vagy mai értelemben vett családi összetartásból) a családhoz tartozó rabszolga gyerekeket is.


Genosz - a vér szerinti rokonság

A genosz (melyet bizonyos összefüggésben szintén a család szóval is magyarra fordíthatunk, s melynek töve a számlázással kapcsolatos ma ismert idegen szavak része: genetika, genezis stb.) inkább az egyén származására, az ebből fakadó erkölcsi vagy személyiségjegyekben megmutatkozó következményekre utal, nem egyszer inkább szónokias szándékkal. Az apja, Odüsszeusz hazaérkezéséhez segédkező Télemakhosz azért nem viselkedhetett már gyermeki módon, mert „nem akárkinek a gyermeke... A gyermekek neveltetésére tehát nyilvánvalóan ez az aspektus is hatással volt.

A Kr.e. 7. században élt Hésziodosznak a társadalom és a genosz majdani összeomlását vizionáló leírásában (Munkák és napok 182-188.) jól érezhető a genosz fogalom köré épülő, sokkal inkább erkölcsi összefüggésrendszer: ellentét támad majd akkor apák s a fiúk közt, /s vendéghez vendéglátója, barát a baráthoz, s testvérhez nem kedves a testvér, mint ahogy addig, / és nem tiszteli többé gyermek öreg szüleit sem. Súlyos szitkokkal szólnak hozzájuk a durva / gyermekek, isteni bosszútól sem félve, a hálás gyermek adóját sem fizetik meg öreg szüleiknek... (Ford.: Trencsényi-Waldapfel Imre).
Azon túl tehát, hogy a genosz határozta meg az erkölcsi örökséget és az esetleges vagyon és hatalom öröklődését is, sokáig egyfajta társadalmi rendnek a biztosítéka is volt. Amíg az állam és annak törvényei nem alakultak ki, a bűn fogalma és közösségi megítélése, valamint következményei a családon (genosz) belüli tekintélyen és a családok (genoszok) közötti harcon, illetve bosszún múlt. Elég talán minderre magát a trójai háború kirobbanását példaként felhozni.

Bár a jog és törvény fölötti hatalmat a klasszikus görög világ közösség-centrikussága után, a Kr.e. 4-3. századtól, a hellénizmus idején nem veszi vissza valamely kisebb háztartás vagy vér szerinti közösség, a család és az egyén ügyeit és problémáit mindenképp továbbra is családon belül vagy személyesen rendezik. A közösség és a politika elsősége a szűkebb családdal szemben az antikvitás végéig mind nemzetségek mind a polisz aspektusából megszűnik.


Gloviczki Zoltán

Forrás: Részletek Gloviczki Zoltán – Zsinka László: Nevelés és iskola az antik és középkori Európában című munkájából