A könyv-formátumban a középkorban is szép számban másolt és megőrzött antik írásos emlékek: szépirodalmi művek, a mai történeti szaktudományos művektől távoli műfajú, ám roppant fontosságú történeti írások, szakmunkák tudomásunk szerint jól reprezentálják a görög és római ókor irodalmát. Másodlagos forrásainkból sokat tudunk az akkori olvasmányokról, kortárs művek megítéléséről, s kevés olyan remekmű egykorú létezéséről tudunk, amely, vagy amelynek valamely műfaji, tartalmi rokona, szerzőjének más hasonló műve ne maradt volna fenn máig. így elvesztek jelentős görög drámák, az iskolai tananyagnak máig szerves részét képező Szapphó versei közül szinte minden teljes darab, vagy éppen a legreprezentatívabb római történetíró, Livius munkájának döntő része - de ezekről is viszonylag pontos képet alkothatunk párhuzamokból, leírásokból, kivonatokból, idézetekből.
A reneszánsz kora óta került az érdeklődés középpontjába a feliratok (valamely tárgyra feljegyzett, leginkább kerámián, fémbe, kőbe vésve fennmaradt, különleges egyéb információkkal is érmébe, pénzbe vésett, nyomott, értelemszerűen többnyire rövidebb szövegek) forráscsoportja, melyeket a tizenkilencedik század óta rendszeresen és tudományos alapossággal jelentetnek meg nyomtatásban is. A hétköznapi és hivatali. vallási élet számos elemének egyedülállóan fontos forrásai ezek.

Az írott források legújabban feltárt és folyamatosan feltárás alatt álló, időről időre komoly meglepetésekkel szolgáló csoportja a papiruszok szövegei. A papirusz mint íróanyag múlandósága miatt ezek a források csak szélsőséges körülmények között maradhattak fenn, s feltárásuk, feldolgozásuk a mai technika számára is komoly feladatot jelent. Nagyobb mennyiségben az Észak-afrikai sivatagos területekről, főként Egyiptomból kerültek, s kerülnek elő ilyenek, de fontos csoportjuk a Pompeji pusztulásakor megégett, de ezzel sajátos módon „tartósított” (és ennek megfelelően csak extrém technikai teljesítménnyel rekonstruálható) tekercsek gyűjteménye.
Bár a véletlenül vagy szerencse folytán a középkor óta kerülnek elő a szándékosan vagy az idő múlásával már föld alá temetett tárgyi emlékek, a tudományosan tervezett és feldolgozott modem régészeti kutatások is viszonylag csekély múltra tekintenek vissza: érdemben a tizenkilencedik század végétől számolhatunk velük.

A régészet a konkrét, némaságukban is sokatmondó tárgyi emlékeken kívül - vagy éppen azokon is - az antik képzőművészet és vizuális kultúra egészen új képét is kirajzolják előttünk: a sok ezer görög vázakép vagy római plasztika a néhány száz éve, sőt néhány évtizede is szinte kizárólagos forrásként használt szöveges dokumentumok mellett az antik világról kialakítható képünkhöz hiánypótlóan járulnak hozzá.
E rövid áttekintésből is világosan látszik, hogy míg a görög-római ókor nevelési elveiről szóló vagy a nevelés gyakorlatát közvetetten dokumentáló irodalmi, elméleti szövegek tárháza régóta rendelkezésünkre áll, s ennek megfelelően sokszor került feldolgozásra, addig a huszadik században, egészen a legutóbbi időkig a források - így különösen a magánélet, a hétköznapok kultúrája, a társadalomtörténet, vagyis a családi élettel és a neveléssel összefüggő kérdések forrásainak újabb, és számos ponton korábbi (sokszor egy-egy irodalmi mű vagy szubjektív tudósítás alapján általánosított) elképzeléseinket jócskán árnyaló vagy módosító csoportja került látóterünkbe.



Gloviczki Zoltán