A neveléstörténet tehát két tudományterület határán áll. Szerves része a történettudománynak, hiszen annak módszereivel, eszközeivel dolgozik, s ugyanígy a pedagógia tudományának is, hiszen annak problémáit, kérdéseit, szereplőit teszi történeti háttér elé, azzal a céllal, hogy az azokkal foglalkozó kutatók, érdeklődők számára egy időbeli dimenzióval gazdagítsa a megfigyelési és mérlegelési szempontokat.
A neveléstörténeti tanulmányok a XIX. századtól képezik a pedagógusképzés szerves részét - nagyjából a szervezett, modem értelemben vett pedagógusképzés kialakulásának korától. Jóllehet, ez a hőskor, a felvilágosodás abszolutista eszközökkel szervezett és jogszabályokba foglalt oktatási rendszere még jó ideig csak a társadalmi elitet képező felsőbb iskolák tanárai számára látta értelmét (sok egyéb szaktudományos és elméleti kérdés tárgyalásával együtt) a neveléstörténeti műveltségnek.

A rendszeres pedagógusképzés igényei önmagukban is biztosították volna, biztosítják tehát a tudományág létét és szükségességét. Ennek megfelelően a neveléstörténetnek gazdag hazai és külföldi szakirodalma, nemzetközi tudományos fórumai, több működő folyóirata létezik. Ugyanígy jelen van a téma a történettudományok világában is, ma elsősorban mint a társadalomtörténet része, a család, a társadalmi mozgások, az írásbeliség és szóbeliség kapcsolatának vizsgálati területe. Különösen érdekes és virágzó, viszonylag friss (elsősorban a francia Philippe Ariés 1960-as évekbeli munkásságától lendületet kapó) határterületet képez pedagógia és történettudomány között az úgynevezett gyermekkortörténet tanulmányozása. A gyermekkortörténet és a neveléstörténet tudományterületét akár ugyanannak a vizsgált témának kétféle: történettudományi illetve elméleti pedagógiai megközelítésének is tekinthetjük.
Utóbbi, tehát a szűkebb értelemben vett, a pedagógusképzés igényeiből és szándékaiból fakadó neveléstörténeti kutatás és leírás az utóbbi évtizedekben egyre inkább az újkori és legújabb kori pedagógiatörténetre koncentrál. Látható ez a nemzetközi és a hazai színtéren megjelenő publikációk témaválasztásában, de az összefoglaló művek, tankönyvek felépítésében is. Mindennek ugyanakkor csak egyik oka, hogy a modem történeti előzmények „fontosabbak", „tanulságosabbak” lennének az ezer vagy kétezer év előtti emlékeknél (a mai kor intézményeinek, szerepeinek, tananyagainak, módszereinek stb. közvetlen előzményeinél távolabbi párhuzamokról beszélünk, ne feledjük azonban a Tábla házának a mához intézett üzeneteit).
Magyarázata a jelenségnek az is, hogy a történettudomány, s a még azon belül is önálló tudományággá növekvő ókortudomány (s ennek az írott emlékekkel foglalkozó része, a klasszika-filológia) és középkortudomány (medievisztika) olyan szaktudást igényel kutatóitól, s olyan szakirodalmi termést mutat fel akár csak az általunk érintett kérdésekben is, melynek feldolgozása és a neveléstörténet egészébe történő teljes értékű integrálása legfeljebb egy-egy, korszakokat meghatározó műtől várható el. Ilyen volt a maga korában, s teljességre törekvése miatt azóta is gyakran forgatott, hiánypótló műként Fináczy Ernő négykötetes neveléstörténeti tankönyve (1906-1927), mely 21. századi szakkönyvként minden erénye mellett már kétségtelenül csak nehezen és kellő óvatossággal használható. Szempontjai, megközelítései, de sok helyen tárgyi ismeretei is egyre távolodnak mind az ókortudomány modem eredményeitől, mind a pedagógia tudományának fejlődésétől. Művét ráadásul egy olyan olvasóközönségnek szánta, akik - Jókai kifejezésével élve, vele együtt - „apanyelvükként” nevelkedtek a latinban és az ókori kultúrában, kötelező iskolai görögtanulással fűszerezve azt. Nyelvezete, stílusa ezzel még nehezebbé vált a mai olvasó számára.

Már saját korában is modernebb hangvételűnek számított Prohászka Lajos torzóban maradt hasonló neveléstörténeti összefoglalása, melynek az antikvitásra vonatkozó részei tárgyszerűbben, a kor szakirodalmát frissebben kezelve dolgozza fel anyagát, mára ugyanakkor hasonlóan sokban meghaladott és napjainkban az átlag olvasó számára nehezen kezelhető módon. A két hazai kezdeményezés mellett egyébként nemzetközi szinten ugyanígy egy huszadik század végi paradigmaváltás előzi meg a jelen összefoglalást. A klasszikus antikvitás pedagógiatörténetének alapműve, Marie-Irenée Marrou monográfiája, mely az 1950-es évektől franciául majd angol fordításban méltán lett világhírű és máig - alighanem még jó ideig - megkerülhetetlen, egyes részleteiben, tárgyi anyagában, de több helyen elvi megközelítéseiben is inkább egy több évszázadon át alakuló korábbi kép összefoglalása, értő, átszellemült, de a mai igényeket szintén nem kielégítő munka.
Míg a középkorral vagy reneszánsszal foglalkozó, magyar nyelven is elérhető modem szakirodalom számos alkalommal merészkedik a neveléstörténet - pontosabban sokkal inkább az oktatástörténet - egyes részterületeire, a középkori nevelés-oktatás egészéről nehezen alkothat képet az érdeklődő. Az ókortudomány területén ennél részben kedvezőtlenebb, részben örömtelibb a pillanatnyi helyzet, hiszen a klasszika-filológia területéről (ahol a magyar nyelvű munkákban a neveléstörténet mint résztéma kevésbé tart számot érdeklődésre) az ezredforduló után egy alapos összefoglaló mű is megjelent az antik nevelésről, Hoffinann Zsuzsanna tollából. Az Antik nevelés című kötet lendületes és az adott területen objektív okoknál fogva (mivel az antik görög és római kultúra megismerésének jelentősége a magyar közoktatásban az elmúlt évszázadban az abszurd magasságokból a néha szomorú mélységekbe zuhant) egyre szűkülő „művelt nagyközönség" számára olvasmányos módon, ugyanakkor a klasszika-filológia és a szélesebb értelemben vett ókortudomány módszereivel, igényeivel frissíti fel és foglalja össze a vállalt témát.

A jelen egyetemi jegyzet arra tesz kísérletet, hogy a pedagógusképzésben résztvevő hallgatók számára teljes áttekintést nyújtó, részleteiben tudományos újszerűségre nem törekvő, de az érintett tudományágak legfrissebb szempontjait és eredményeit közvetítő és összefoglaló, ugyanakkor a hallgatók feltételezhető előképzettségéhez és vélhető céljaihoz is igazodó tankönyvként szolgáljon.
Felhívja ugyanakkor a figyelmet arra is, hogy sajátos témaválasztása, az antikvitás és az európai középkor neveléstörténetének feldolgozása korunkban is drámai jelentőségű európai identitásunk kizárólagos gyökereit tárja fel és mutatja be.



Gloviczki Zoltán