A huszadik század derekán még aligha lehetett volna fejezetet írni az antik nevelésről, műveltségről szóló munkában a szóbeliség problémájáról. A bronzkor magaskultúráinak (Mezopotámia államai, Egyiptom stb.) írásbelisége, a zsidóság írástudása a Földközi-tenger túlpartján éppúgy indokolatlanul természetessé tették a görögség írásbeli kultúrájának hipotézisét, mint az ugyancsak a tizenkilencedik század végén, a huszadik század első felében felfedezett mükénéi és krétai írásos emlékek.
Előbbi képzetet erősíti, hogy Európában hosszú ideje az írástudáshoz kapcsolódik a műveltséghez, iskolázottsághoz kapcsolódó fogalom- és gondolatrendszerünk. Több modem nyelv a latin litterae (betű, írás) szóból képzi a „műveltség”, „iskolázottság” megfelelő kifejezését, míg a magyarban is használatos analfabétizmus kifejezés ugyancsak a görög ábécé első két betűjére utalva fejezi ki a műveletlenség, alapfokú iskolázatlanság jelenségét. Az általános írástudást tehát az európai műveltség bölcsőjének tekintett görög kultúrától elvitatni sokáig abszurd feltételezés lett volna. Pedig a görög iskola és nevelés, műveltség, sőt az „irodalom” (melyre szintén nincs az írástól mint technikai kivitelezéstől elvonatkoztatható fogalmunk), ma már tudjuk: a szóbeliségen alapul, általánosan elterjedt, hovatovább oktatott írástudást csak a fejlődés meghökkentően késői fokán mutatva.
Mindez nem feltétlenül jelenti azt, hogy a szóbeliség kizárólagossága, majd a római kor végéig megmaradó, a maihoz képest meghatározó szerepe ne tette volna lehetővé a nyelven, szövegeken keresztüli nevelést, a hagyományok ápolását és továbbadását vagy akár azoknak a társadalmi különbségeknek generálását illetve fenntartását, melyek akkor is, most is a társadalmi különbségeket is a tanulmányok szintjéhez és minőségéhez is kötötte.


A görög-római írás kialakulása

Mindannyiunk iskolás emléke a lineáris A és lineáris B írások régészeti szempontból kalandos feltűnése, melyek a mükénéi és a krétai civilizációt a korábbi, de fejlődésében sok szempontból párhuzamos egyéb mediterrán-kis-ázsiai városállamokkal-birodalmakkal állítják párhuzamba. A képírásból fejlődő lineáris, tehát vonalszerű jegyek egyúttal első pillantásra egyenes utat mutatnak a betűírás kifejlődése felé.
Bár a Kr.e. II. évezredben virágzó krétai (melynek lineáris „B” írását eddig nem sikerült megfejteni) és főként mükénéi civilizációnak a klasszikus görögséghez fűződő etnikai, nyelvi, kulturális kapcsolódása még sok tudományos rejtélyt és vitatott pontot tartogat, nyilvánvaló, hogy egyfajta, elsősorban művelődéstörténeti kontinuitás tetten érhető közöttük, s ugyanígy a nyelvi kapcsolat is bizonyított. Ám az írásbeliség fejlődése korántsem mutat ilyen folyamatot! Az európai írásbeliség fejlődése szempontjából a lineáris A és B írások jelrendszere egy merőben elszigetelt jelenségnek tekinthető.

Maga a kortárs görög hagyomány is tudatában volt ennek, hiszen a Kr.e. 5. században Hérodotosz mintegy legitimálja a több forrásból ismert, más eredetre utaló legendát, ahogy a föníciai városállamok egyike, Türosz királyának, Agénómak fia, Kadmosz kíséretével útra kel Hellász felé, hogy megkeresse nővérét, Európét, akit Zeusz, bika képében elrabolt. A föníciai királyfi alapítja meg végül Théba városát, ahonnan egyúttal elteljed a saját kultúrájából magával hozott betűírás. A történet egyes elemeinek hitelessége felől bizonytalan Hérodotosz természetesen a történet demitizált változatát erősíti meg. És ez a hagyomány a régészet és írástörténet tanulsága szerint hiteles.
A föníciaiak Kis-Ázsia több fejlett írásrendszerének elvéből, a képírás többé-kevésbé leegyszerűsített formájából hatalmas elvi lépést tesznek, amikor az egyes fogalmakhoz köthető egy-egyértelmű képi ábrázolások („ház" = a ház képe), majd a kép hangalakjának absztraktabb használata (pl. egytagú szavak képi jeleinek szótagként történő alkalmazása) helyett a képi jeleket a jelzett szavak kezdő hangjai jelölésére alkalmazták. Ezzel egyfelől minimalizálták a szükséges jelek sokféleségét (valamennyi szó és gondolat helyett csak az azokat alkotó mintegy húsz-huszonöt beszédhang jelei), másfelől természetesen tovább kellett, hogy lépjenek a jelek grafikus egyszerűsítése felé, a tényleges ábrázolás helyett absztrakt vonalakat alkalmazva, hiszen a leírt jelmennyiség ezzel fordítottan arányos módon növekedett meg (egy szó: egy jel helyett egy szó: hangonként több jel).

A föníciai alef béth, gimel stb. szavak tehát jelentéssel bírtak (ökör, ház, teve), s a jelentést ábrázoló jelekként rögzültek, majd a jelek függetlenedtek maguktól a jelentésektől, s csak azok kezdőhangját („a”, „b”, „g” stb.) kezdték jelölni. A jelek „nevei” azután a görögben is megjelentek (alpha, béta, gamma stb.) ám ott már jelentéssel nem bírtak, csupán az adott írásjelek neveiként voltak használatosak.
A föníciai írásjelek átvételének régészeti bizonyítékai a Kr.e. 8. századtól jelennek meg görög földön, a betűket először jobbról balra, majd a 7-6. században ún. busztrophedon (= „ökörszántás”) írással (az egyik sorban balra, a következőben jobbra - fordított betűkkel - majd így tovább, ahogy a szántáskor az eke halad a földön), míg végül, Kr.e. 500 után kialakul a mai. balról jobbra írásirány.

Ugyancsak hosszú finomítási folyamat eredménye lehetett, amíg a struktúrájában a föníciaitól eltérő görög nyelv hangzó formájának leírására tökéletesen alkalmassá tették a grafikus jeleket. Az átvett írásrendszer alapvetően mássalhangzó írás volt, hasonlóan akár mai Közel-keleti írásokhoz. A görög magánhangzók jelölésére részben a görög szempontjából fölösleges vagy kevésbé használt föníciai jeleket használták, részben újat alkottak (a hosszú ó hangot jelölő ómegát, melynek jelentése ennek megfelelően már görög nyelven értelmes: „nagy, hosszú ó”).
Ugyanígy görög találmány az a három kettős mássalhangzót jelölő grafikus jel, melyek a görög szavakban kapott nagy szerepük miatt egyszerűsítették le az írást, ám később az európai íráshasználatban nem maradtak meg: a X (khí - a kh kettőshangzó jelölésére, vö. pl. Khairóneia, Akhilleusz stb.), valamint a T (pszt- vö. pl. pszükhologia-pszichológia). Két rövidebb életű karakter eltűnésével végül a 6-5. században rögzül a 24 betűs görög ábécé. Pontosabban - ahogy ezt már a nyelvjárások esetében is láttuk, annak több változata.
A grafikus jelek és a görög-római antikvitás szempontjából döntő fontosságú ugyanis, hogy ugyanebben az időszakban, amikor a görög gyarmatosítás egyúttal eléri a Földközi-tenger nyugati medencéjét, így Itáliát is, a huszonnégy betűs ábécének két fő változata kristályosul ki, egy keleti és egy nyugati változat. A kettő között lényegében kilenc betű írásában figyelhető meg szembetűnő különbség.

Míg Athénban az érthetően szükséges egységesítést szolgálva 403-ban hivatalos döntés született az előbbi használatáról, addig a nyugati változat számunkra máris ismerősebb jelei a későbbi latin írásban éltek tovább. Hozzátéve: a rómaiak több jel szerint nem közvetlenül, hanem néhány szükséges és ott hiányzó jel kivételével) az etruszk kultúra közvetítésével vették át a görög írást - ennek jele lehet az is, hogy a latinban elveszett a grafikus jelek „neve”, és - az etruszkhoz és a mai gyakorlathoz hasonlóan - már csak az általuk jelölt hangérték valamiféle rögzítésével nevezik meg a betűket.
Hasonlóan érdekes következménye az etruszk közvetítésnek, hogy, mivel ők nem tettek különbséget zöngés és zöngétlen mássalhangzók között, részben nem használták a zöngés „b” és „d” hangokat jelölő betűket (ezeket tehát a rómaiak a görögből kellett, hogy átvegyék), míg a zöngés „g” és a zöngétlen „k” hang jelölésére egyaránt a görög gamma betűt használták. Ebben az esetben a kettősséget nem az eredeti görög k=kappa átvételével oldotta meg a latin (a latin nyelvtől idegen Z és Y betűkkel együtt csak igen ritkán, elsősorban görög eredetű szavakban, nevek írásakor használják), hanem az alapvetően „k” hangértékű, a szögletes gammából kerekedő C jellel.
Amennyiben az éppen „g” hang jelölésére szolgál, a Kr.e. 4. század végétől egy kis vonással jelölik meg a jobboldali alsó szárvégen - így alakítva ki a máig használatos G betűt. Későbbi hangtani fejlődés eredménye még a „c” és a „k” hang kettéválása a római klasszikus kor után, mely éppúgy a középkortól kezdődően jelentkezik írásban a K és C betűk elkülönítésével (létrehozva ezáltal az alfa-béta-gamma mintázat helyett az ABC hangsort, mint a betűk összességének jelképes nevét), mint ahogy az I betűvel visszaadott „i” és „j”, valamint az V betűvel visszaadott „u” és „v” hangok is (mindhárom esetben a szón belül elfoglalt helyzet döntötte el, hogy az adott írásjel mely hangot jelöli) csak a középkortól válnak ketté grafikusan is I és J valamint U és V jelekre. A görögben csak segédjellel jelzett „h” hang jelölésére a latin a görögben egyébként „é” hangértékű H jelet használta a továbbiakban, nem téve így írásbeli különbséget a hosszan és röviden ejtett „e” között.
A latin nyelv írásos emlékei - a göröghöz hasonlóan rövid feliratok formájában - a Kr.e. 7- 6. századtól ily módon jelennek meg Itáliában. A következő egy-két században velük együtt élnek a más - részben az etruszk írásjegyeket is autonóm módon használó - helyi nyelvek feliratai, később azonban (bár a helyi nyelvek és kulturális hagyományok a császárkorig élnek) az írásbeliség a latin nyelv használata felé billenti a mérleget.

Az antikvitás a központozást egységesen nem alkalmazta. Szavakat egymástól elválasztó pontok ugyan megjelennek a császárkori római feliratokon, az ókorban lejegyzett szövegek azonban abszolút folyamatos írásban képzelendők el (eltekintve természetesen a verssorok esetleges tagolásától).
Az „ábécé” fogalmat használva nyilván kérdéses az is, hogy a betűk sorrendje mennyire volt mindig is kötött. A valójában abszurd jelenség (hiszen milyen objektív kényszer diktálná, hogy a betűk évezredeken át egyazon, minden logikát természetesen nélkülöző sorrendben szerepeljenek egymás után) mégis valós. Sőt, a föníciai betűk sorrendje lényegében egy Kr.e. 14. századi (!) ugariti ékírásos tábla felirata óta bizonyosan változatlan. A föníciai betűk átvételétől kezdve a görög és a római kultúrában is szigorúan kötött a betűk felsorolásának sorrendje (gondoljunk csak itt az előbb említett számértékre is!), aminek nem utolsósorban feltételezhető oktatási-memorizálást könnyítő szerepe is lehetett. Már az első görög feliratok megjelenésével párhuzamosan, a Kr.e. 8-századtól ismeretesek a később, Rómában „abecedáriumnak” nevezett egyszerű listák, amelyek nyilvánvalóan memorizálási, tanulást könnyítő céllal sorolják fel a betűk neveit.

Bár napjaink iskoláiban is egyfajta absztrakt „írott” és „nyomtatott” grafikus betűsor a tananyag az írás és olvasás tantárgyakból, a manapság elterjedt számtalan nyomtatott és kézzel írt betűtípus között nehezen elképzelhető, hogy a görög-római antikvitásban a betűk tényleges formája is jóval kötöttebb volt a mainál. A magán jellegű feljegyzések esetében természetesen annak idején is a kézírások sokfélesége uralkodik, de az ilyen jellegű írástörténeti ismereteink egyrészt viszonylag későiek (inkább római, azon belül is főként császárkori papiruszleletek), másrészt a kézírások sokféleségét is inkább a kötött írásformától való eltérés mértéke, vagyis az írás „csúnyasága” vagy „szépsége” határozta meg, kevésbé a betűk formálásának egyéni volta.
Mai írásképünkhöz képest a legszembetűnőbb különbség, hogy a görög és római írásban, az ókorban nem volt ismeretes a „kisbetűs” írás. Ez az írásforma a középkori kódexmásolás során (bár Kr.u. 4. századi alapokon, a sima felületű pergamen elterjedésével párhuzamosan) alakult ki a folyamatos írás technikai egyszerűsítése végett - egyúttal mai kézírásunkat is meghatározva.

Mindkét kultúrára jellemző, hogy betűformái a kőbe vésett feliratok mintájára alakultak. Részben vésési technika és igényesség fejlődésével, s csak kisebb részben a papiruszon történő írás elterjedésének hatására váltak a betűk mind a feliratokon, mind más hordozóanyagokon enyhén lekerekítettebbé, a latinban a Kr.u. 1., a görögben a Kr.u. 3. századtól.
Különösnek tűnhet, de az antik nevelés, közelebbről az írás-olvasás oktatása szempontjából is meghatározóak a feliratok: még a klasszikus római korban is tudunk arról, hogy az olvasni tanuló gyermekeket mesterük a közigazgatás központi terére, a Fórumra vezényelte ki, hogy ott a köbe vésett jogi szövegeken gyakoroljanak. A korábbi századokban főleg ritkán létezett más, „kézbe vehető” írott szöveg, latin nyelvű olvasmány pedig mégoly kevéssé.


A görög és római számírás és a számolás alapjai

Ahogy az irodalmat a hétköznapok írásbeliségétől és a filozófiát az antikvitás tényleges nevelési gyakorlatától, ugyanúgy kell megkülönböztetnünk a méltán nagy tekintélynek örvendő görög matematikatudományt az iskolák számolni-tanításától. Az utóbbit alapvetően a legegyszerűbb számolási gyakorlat jellemezte, az azonban mindenkor nélkülözhetetlen eleme volt az oktatásnak. Hiszen ha magának az írásnak társadalmi, gazdasági szükségszerűségét feltételezzük ennek döntő alkotóeleme a számokkal való bánás, s annak grafikus rögzíthetősége.
Alapelvként kezelhetjük, hogy míg a római számírás a göröggel rokon ábécétől függetlenül alakult ki, a római iskolarendszer általunk ismert matematikai vonatkozásai teljes mértékben a görög hagyománnyal azonosak.

Bár - mint láttuk - a görög-római matematikai kultúrának a hétköznapok szintjéig elemévé vált a mezopotámiai eredetű, hatvanas számrendszeren alapuló geometriai (kevésbé a ma jellemző időszámítási) gondolkodás, egyszerű grafikus jeleiket és alapműveleteiket a tízes számrendszerhez közelítették. A görög hétköznapokban a mezopotámiai hagyomány legkézzelfoghatóbb nyoma a zsidó kultúrával párhuzamos örökségként megjelenő talentum/tcilanton-mina hatvanas váltószámú pénzhasználat.
A tökéletes tízes számrendszerű számírás és számolás kidolgozását a későbbi hindu és arab matematikára hagyták, pedig a helyi értékek megfelelő használatához szükséges utolsó gondolati láncszemig eljutottak, amikor a nulla matematikai fogalmát felismerték, sőt a görög „semmi” (= „ouderi”) kezdőbetűjével grafikus „0” jelét is bevezették. A további görög számjegyek eredeti, attikai, a dátumozásban egészen a Kr.e. 1. századig használatos, s a 9-8. században kialakult jelei az 1,5, 10, 100, 1000 és 10000 szavak nagy kezdőbetűi és ezek kombinációi voltak.

A Kr.e. 5. századtól, az írásbeliség tényleges eltévedésétől kezdve azonban a mindennapi gyakorlatban felváltották e rendszert az egyébként használatos ábécé betűi: 1-9-ig az ábécé első kilenc betűje, 10-90-ig a tízesek jelölésére a második kilenc, a százasokra a - korábban említett kikopott betűk meghagyásával lehetséges - harmadik kilenc volt használatos. A számokat a betűként használt jelektől felettük elhelyezett vonallal különböztették meg, ahogy a nagyobb számokat és a már ekkoriban is használt törteket is mellékjelekkel, vesszőkkel generálták.
Az írásbeli alapműveletek ennek megfelelően nem voltak egyszerűek, legkönnyebben az egyes helyi értékek szerinti elemeket külön-külön adták, szorozták össze, majd ezek összegzésével kapták az eredményt. Pl. 395X896=300X800+90X90+5X6

A máig használatos római számjegyírás a hagyomány szerint 1 -4-ig egyenes vonásaival a számoló kéz ujjait jelöli, az 5 V jele a nyitott (öt ujjat felmutató) tenyeret, a 10 X jele a két egymásnak fordított hasonló tenyeret jelképezi. A további, L, C, D és M jelek közül kézenfekvő lenne a C és a M azonosítása a latin „száz” (centum) és „ezer” (miile) kezdőbetűjével, ahogy ez már a római korban megtörtént, s hatott a jelek írásképére.
Zavarba ejtő azonban a L és a D, melynek semmiféle nyelvi kapcsolata nincs az „ötven” és az „ötszáz” szóval. Az írástörténet leleplező válaszára azonban hiába várunk, a négy betűjel eredetére mindössze két (etruszk illetve görög származást feltételező és magyarázó), mindenféle történeti alapot és belső logikát nélkülöző modem teória létezik.

A római tízes számrendszer-alapú számolás bizonytalanságát a görögnél is világosabban mutatják a pénzrendszer ettől eltérő négyes, az űrmérték tizenhatos váltószámai vagy a legjellemzőbben a galliai emlékekben előforduló, s a francia nyelvben máig megjelenő (a „nyolcvan” szó szerinti megnevezése a franciában „négyszer húsz”) huszasonkénti számolás nyomai. A tízes számrendszertől való legmarkánsabb eltérés mégis a tizenkettes váltószám széleskörű használata. Az elméleti alapú matematikaoktatásban ismét keleti hagyománnyal van dolgunk: Mezopotámiában és Egyiptomban az elárasztott földterület pontos kimérése és adóztatása miatt alkalmazták a csomókkal 12 egyenlő részre osztott kötelet. Ennek segítségével kitűzhető a 3 + 4 + 5 oldalú háromszög, amely derékszögű.
Az időmérés egységét, az órát ugyancsak a 12 osztható kötéllel mérték ki, a napjárás körívét kétszer 12 - nappali és éjszakai - részre osztva. A tizenkettes szám ugyanakkor ennél jóval összetettebb művelődéstörténeti hagyománnyal bír. Számtalan felbukkanása közül a magyarban is használatos „tucat” fogalmára utalhatunk, mely - főként az indoeurópai eredetű nyelvekben és civilizációkban - a mezopotámiai magaskultúrától nyilvánvalóan függetlenül volt jelen, vagy éppen a számos európai nyelvben tizenkettőig tartó elemi számnevekre.
A tizenkettővel történő számolás egyik előnye a sajátos oszthatóság, másfelől alapja ugyanúgy az emberi anatómia, mint a tízes számrendszer elterjedésének. Itt a számlálásnál nem a két kéz ujjait használták, hanem a kéz mutató- középső- gyűrűs- és kisujjának ujjperceit (4x3=12). amelyeket számolás közben hüvelykujjal megérintve követhetővé válik a művelet. A római iskolások életét ugyanakkor mindez nem könnyítette. Amikor pedig a költő Horatiusnak a római iskola számtan-oktatásáról szóló szövegét olvassuk, felmerülhet bennünk a gyanú, hogy még a modem műfordító számára is nehezen feldolgozható a tizenkettedekkel való számolás feladata: ..Rómában mire oktatják fiainkat?
A rézpénzt (as-t) hogy kell száz részre kiosztani. Arra felelj most / Albinus fia, hogy ha egy uncia jön le az ötből, mennyi marad? Halljam gyorsan! Harmad... Bizony annyi, / gondos gazda leszel. S ha egy uncia még lejön ebből, / mennyi marad? Negyed as... (Ars Poetica 326-330. Ford.: Bede Anna). A szöveg értelme helyesen a következő: a rómaiak a „százalékos” kamatszámítást nem tizedekkel/századokkal, hanem tizenkettedekkel (uncia) számolták. így ha öt unciából, azaz 5/12-ből levonunk egy unciát, 1/12-et, 4/12-et, valóban egyharmadot kapunk, további egyet elvéve pedig 3/12-et, tehát valóban negyedet.


Íróanyagok, íróeszközök

A hétköznapi életet és az írásoktatást ezzel együtt más íróanyagok és íróeszközök határozták meg. Bár a köztudatban a papirusz használatának hagyománya él legerősebben, a legegyszerűbb íróeszköz és anyag az általában is kevesebbet író görögöknél is, de főként a rómaiaknál a viaszos tábla volt, egy mai jegyzetfüzetnek megfelelő méretű összehajtható, képkeret-szerű fatábla, melyet belülről (hogy az összehajtás védje a puha anyagot) a kereten belül a mai gyertyaviasznál puhább, inkább gyurma-szerű viasszal borítottak, s abba ceruza-méretű, de annál vékonyabb íróvesszővel írtak. A stylus szó utóélete is tükrözi annak elterjedtségét az ókori Rómában. Az ember stylusa. azután tárgyi valóságában is tükrözhette gazdája vagyoni helyzetét vagy ízlését (arany díszeivel, elefántcsont-faragványaival), de átvitt értelemben is már akkor jellemezte gazdája „írástudását”. A stylus hegyes, írásra alkalmas végével szemközti lapos spatulába a mai radírhoz hasonló törlési funkciót töltött be. Amikor egy-egy író ember slylusáa - már átvitt értelemben - elégedetlen volt olvasója, gyakorta javasolta az íróeszköz e másik felének gyakoribb használatát...

A két táblából álló diptychon és a három összefűzésével összeállított triptychon (később a művészettörténetben a széthajtható szárnyas oltárok névadói) ugyan értelemszerűen a későbbi (mai) könyvformátum ősei, az ókorban a „könyv" fogalma a papirusztekercset jelentette. Papirusztekercseken születtek a „könyvek, s ezek sorakoztak a „könyvtárak" polcain is. A „könyv" szó és több ahhoz kapcsolódó fogalom a mai európai nyelvekben ugyanerre utal. A tekercset jelentő latin volumen ma egyes köteteket jelöl, a görög bilblosz a papirusz-exportjáról híres föníciai város nevét metonímiaként alkalmazza magára az íróanyagra (vö. Biblia, bibliotéka stb.), míg a latin, „könyv"-jelentésű liber szó a tekercsek végén található, a címet rögzítő faháncs-darabka nevéből ered. A sásféle papirusz függőleges és vízszintes irányban egymásra préselt rostokból álló (ezért csak az egyik - vízszintes irányú oldalon írható) levágott lapokban került forgalomba ilyen lap.
Latinul az írás-jelentésű szóból eredő, s több modem nyelvben tovább élő pagina, görögül tomosz, mely a francia nyelvben jelenti a könyvsorozatok köteteit, részeit), majd ezek egymáshoz ragasztott tekercsei voltak a tényleges könyvek. A kereskedelmi forgalomba kerülő, minőségi lapok szabvány mérete kb. 23 X 33 cm volt (egy-egy lapon 5-7 cm-es hasábokban jegyezték le a szöveget), s ezekből készültek a 8- 10 méteres tekercsek.
Amikor ókori szerzők műveit (vagy akár a Bibliát) „könyvekre” osztva olvassuk, egy- egy könyv egy-egy ilyen tekercs fizikai lehetőségeinek mennyiségi keretei közt mozog: az egy-egy tekercsen rögzíthető szöveg mennyisége átlagosan 30-40 mai nyomtatott oldalnak felelt meg. A használhatóság és elsősorban a tartósság kedvéért csavarták e tekercset fa-rudakra, melyeket (a népszerű ábrázolásmódokkal ellentétben) függőlegesen térdeire helyezve, s a két rúd között mindig egy-egy lapot olvasva, majd tovább tekerve (lapozva) olvashatott az olvasó. Az ókorban a betűket a papiruszra írónáddal rögzítették, s csak az ókor vége felé szorította azt ki a használatból a lúdtoll (penna), mely azután egészen az 1700-as évek végéig egyeduralkodó íróeszköz maradt Európában.

Bár paradigma-szerű váltás a papiruszról az állatbőrből, annak szárításával, tisztításával, finomra dörzsölésével készült pergamenre csak a kora-középkorban, a papirusz-kivitelt megbénító Észak-afrikai arab hódítás korától történik meg. a pergamen már a római császárkorban vetélkedik a papirusszal. Drágasága (egy-egy nagyobb lap akár egy teljes állat bőre!) és ezzel párhuzamos tartóssága egyaránt a különlegesebb, nagyobb fontosságú lejegyezni-valókhoz köti.
A pergamen ugyanakkor súlyánál fogva nehezen volt tekercs formájában használható, hozzá azonban ugyancsak a tekercs-formátum ellen szólt, hogy mindkét oldalára lehetett írni. így tértek vissza a pergamen felhasználásában az egykori fatáblák mintájára a mai könyvformátumhoz. a bőr-lapokat az egykorihoz hasonlóan védelmül szolgáló falapok (caudex-ok, vö. kódex) közé erősítve.
A kódex/könyv-formátum további népszerűségét növelte, hogy egy-egy kötetben akár 10-15 tekercs tartalma elfért, s jóval könnyebb volt tájékozódni, keresni is bennük, ami elsősorban a kereszténység megjelenése után a szent szövegek folyamatos használatának és idézésének igényével vált még fontosabbá. Nem véletlen tehát, hogy a mai könyv-formátum fölénye a Kr.u. 4. századtól általános.


A szóbeli kultúrától a mindennapos írásbeliségig

Az írás technikájának és eszközrendszerének puszta megjelenését a könyvkiadás korától roppant távolság választja el. Míg ugyanis - bevezető gondolatainknak megfelelően - sokáig kérdés sem volt az írásjegyek megjelenése és az általános írásbeliség direkt történeti kapcsolata, addig az 1920-as években Milman Parry azóta paradigma-alkotóvá növekedett kutatásai alapjaiban forgatták fel ez irányú elképzeléseinket. A Balkán-félszigeten végzett népköltészeti gyűjtőmunkája ugyanis nem csupán azt a döbbenetes tényt tárta fel, hogy a huszadik században is léteznek írástudatlan énekmondók, akik memoriter adnak elő hőseposzokat, de ezzel a hatalmas szöveganyagok akár évszázadokon keresztüli szóbeli hagyományozása is kétségtelenné vált. Az énekmondók technikájának és maguknak az epikus műveknek a huszadik század derekán kibontakozó alapos vizsgálata - együtt természetesen a görög írott irodalmi hagyomány teljes hiányával - egyértelművé tette, hogy a görög irodalom és kultúra kialakulása szinte kizárólag a szóbeliség keretei közt történt.
A Parry-féle énekmondóknak persze maguk a homéroszi eposzok is részletes emléket állítanak, s az irodalmi hagyomány valamint a másodlagos kutatások eredményeképpen nyugodtan elmondhatjuk: a görög kultúra szóbelisége, ha lehet, jóval erősebb egységet teremtett és őrzött a hagyományban, az erkölcsi, esztétikai értékrendben, mint ha számtalan, esetleg könyvtárak mélyén porosodó vagy előbb utóbb elvesző kézirat nyomai alapján próbálnánk következtetni a kor szellemére. Bizonyosak lehetünk benne, hogy az archaikus görög nevelési eszmény általánosan egybeesett a homéroszi eposzok által közvetített világ- és emberképpel, s magának a nevelésnek is legbiztosabb pontja kellett hogy legyen e hagyományok kollektív átörökítése, megismerése.

A Kr.e. 8. századtól valóban megjelenő feliratok világa ahhoz a kulturális állapothoz képest, melyről ugyanebből a korból, az epikus irodalomból pontos fogalmunk van, hasonlóan egyszerű megjelenésű, mint bármely kultúra írásbeliségének első pillanatai. Tulajdonosi, ajándékozási utalások tárgyakra karcolva, szakrális dedikációk - a hosszabbak is legfeljebb egy mondatban, sorban. Hozzá kell ugyanakkor tennünk, már az első egysoros feliratok között jellemzőek a verses szövegek.
700 és 600 között már kimondottan egyeduralkodók a hexameterben és disztichonban írt feliratok. 600 és 500 között, az első írásba foglalt törvénykönyvek idején billen át a mérleg a prózai szövegek felé. Az első ilyen szöveg, a krétai Gortün város törvényei egyúttal figyelmeztetnek arra is, hogy prózai (jogi) szövegek is kellett, hogy szóban éljenek a maguk nyilvánvaló pontosságában hagyományozva, de egyúttal korábbi, s ma már/még nem ismert feliratokat is feltételeznünk kell, mielőtt egy teljes törvényszöveg egyszerre kőbe vésetett.

A folyamatot szemlélve izgalommal várhatjuk, vajon Drakóntól kezdve a történelemkönyvekből ismert nevezetes athéni törvényalkotók szövegeit korabeli írott formában ismeijük-e. Ha fizikailag nincs is szó ilyen ismeretekről: igen, bizonyosak lehetünk benne, hogy a Kr.e. 5. századi Athénban a törvény fogalma már egy- egyértelmű megfelelésben volt az írott szöveggel. Ez egyúttal azt is feltételezi, hogy ugyanennek a századnak a második felére legalább a szabad polgárok (férfiak) egy része, mely közvetlenül érintve volt a politikai - s ezzel együtt magától értetődően jogi - szerepekben olvasni és talán írni is tudott, legalább az e szerep megkövetelte mértékben.
A spártai nevelésről alkotott fiktív sztereotípiákhoz hasonló, csak éppen a „felvilágosult”, „humanisztikus” Athént színező rendelkezésről - mely sok, neveléstörténetről szóló kézikönyv kedvelt közhelyévé vált -, mely szerint maga Szolón rendelte volna el, hogy minden athéni apa már kisgyermekkorában képezze gyermekét (több feldolgozás szerint még lánygyermekét is) betűvetésre: teljes abszurditás, mely minden korabeli forrásnak ellene mond. Platón leírása szerint, aki a Kr.e. negyedik században ad pontos helyzetjelentést a kérdéskörről, akkoriban Athénban a fiúk közül is csak azok, akiknek apja ezt megengedheti magának, kapnak igen különböző szintű írásbeli képzést, s mindez nem csupán a család anyagi helyzetétől volt függésben, de a jelenség jórészt még ekkor is az apák egyéni elvi hozzáállásától is függött.
Szolón Athénjában tehát, összegezve, az írásbeli dokumentumoknak éppúgy nem lehetett mindennapos szerepe, mint ahogy az irodalmi szerzők esetében is - bár néhány lejegyzett példány már létezhetett, illetve születése után egyáltalán írásban rögzült a mű - csupán akusztikus, és nem olvasó közönséggel számolhatunk (ahogyan ez egyébként így is marad még évszázadokig, a Kr.e. 1. század római szerzőinek munkásságáig). Nem sokkal később azonban, ha indirekt módon is. de óriási lépés következik be az írásbeliség mindennapi alkalmazásában.

A Kr.e. 508-ban fellépő Kleiszhetnész ugyanis reformjai között bevezeti a cserépszavazás intézményét, amikor is a szabad lakosság szinte egészének képesnek kellett lennie arra, hogy egy-egy nevet lejegyezzen a maga cserépdarabjára. Lehet, persze, hogy egymást segítették ebben az akár embert próbáló feladatban, de az aktus magától értetődő volta az írásbeliség terjedése szempontjából talán magánál a cserépszavazásnál is fontosabb vívmány volt. A Kr.e. 5. század tehát az a fordulópont, amikor a század eleji néhány előkelőbb család helyett, akik gyermekeik mellé írástanítót, grammatisztészt tudtak és akartak fogadni, a század végére a démosz szabad férfitagjainak összessége számára is magától értetődő volt, hogy az élet bizonyos helyzeteiben betűket formáljanak.
Feltételezhető, hogy nevek leírásának képessége és legalábbis ismert fogalmakból álló rövid hivatalos szöveg elolvasása elvárható volt minden athéni polgártól. Ezt erősíti meg ugyanebben az időszakban a pénzek feliratainak megjelenése, illetve a festett kerámiák („vázák”) képei mellett megjelenő feliratok - elsősorban nevek - robbanásszerű terjedése.

A negyedik század vezet aztán az írásbeliség általános, bár elemi megjelenésétől a mai analfabétához hasonló agrammatosz, szó szerint „betűk nélküli” gúnyszó elterjedéséig, vagyis ahhoz, hogy az iskolázottság magasabb szintje egyértelműen az írott szövegek alapján történő tanulást, illetve az azokkal való foglalkozást jelenti, feltételezve a fontos irodalmi, jogi stb. szövegek írott formátumú meglétét is. Innen kezdve a görög szó, csakúgy, mint később a latin illiteratus a maihoz hasonlóan jelent a szó szerinti írni-olvasni nemtudáson túli általános műveletlenséget. Míg a század első évében öngyilkosságba kényszerített Szókratész még írott tanítást nem hagyott maga után, a század első felében tanítványa. Platón már pontosan rögzített irodalmi hagyatékot hagy ránk, bár az - a tanítás és gondolkodás döntően orális voltát rögzítve - párbeszédes formában születik.
Platón tanítványa, Arisztotelész a század végén azonban már egyértelműen írásban rögzített szövegekkel foglalkozik iskolájában, s Politika című művében a betűvetés fontos funkcióit is kategóriákba szedi. Szükségesnek látja azt a pénzkeresethez, a háztartás megfelelő vezetéséhez, az állampolgári feladatok gyakorlásához és általában mindenféle tanításhoz, tanuláshoz, mint elengedhetetlen alapeszköz. Összegezve: az élet minden területén igény mutatkozik az írás-olvasás ismeretére. Ugyanakkor, hogy az elit-kultúrát képviselő Arisztotelész számára evidens igény mennyire jelent a gyakorlatban általános írástudást is, ez már komoly vita tárgya.

Bizonyos, hogy a szóbeliségnek nem csupán az igénye, de egyfajta biztonsága is megmarad az antikvitás végéig. Később szólunk majd a szónoklás kultuszáról, melynek mindvégig a szóbeli meggyőzés marad a lényege, de általában is megállapítható, hogy például a politikai propagandának, a tömegkultúra elemeinek a római császárkorban ugyan megjelennek írott nyomai, helyük mégis döntően a szóbeliség marad. Azt, hogy az eposznyi mennyiségű szöveget memorizáló énekmondók nem csupán egy ezoterikus kasztot képeztek képességükkel, mi sem bizonyítja jobban, mint, hogy az antik nevelésben mindig kitüntetett szerepe marad a memória ma már extrémnek számító fejlesztésének. Nem véletlen, hogy Hésziodosz Az istenek születése című mitológiai alapművében a teremtéstörténet kezdetén szövi a szereplők közé az emlékezés istennőjét, Mnémoszünét, aki az ég és a föld nászakor született, s Zeusszal, a főistennel egyesülve lett a múzsák, tehát valamennyi művészet szülőanyja.
Még a Kr.u. 1. században élt idősebb Seneca is megemlékezik róla, hogy iskolásként képes volt egy felolvasott, kétezer névből álló listát felmondani, vagy éppen kétszáz verssort fejből, fordított sorrendben visszaadni. Ahhoz, hogy a szónok akár több órás beszédeket mondjon el - még ha a rögtönzés lehetőségével is - fejből, már a kora-gyermekkori nevelésben megkezdődött a memória tudatos fejlesztése. Jóllehet, itt is a hétköznapi élet felett álló igényről beszélünk. Mind az írásbeliség, mind a szóbeliségnek ez az iskolában fejlesztett képessége erősíti tehát azt az évszázadokon át ívelő különbséget, mely iskolázottság alapján mégis elkülöníti a társadalmak felső - szűkebb vagy kevésbé szűk - rétegét a széles tömegektől.

Az arány természetesen egészen a huszadik századig markánsan változik, nem mindig egy irányban. A hellénizmus és a római kor időszakában például mind a hivatalos, mind a hétköznapi írásbeliségnek igen széleskörű használatát tapasztaljuk, ami vonatkozik a legalább alapszintű használók körére éppúgy, mint a használat területeire. A hellénizmus korából, a Kr.e. 3. századtól fennmaradt hatalmas mennyiségű papiruszlelet a hivatalos adminisztrációban folyamatosan teret nyerő írásbeliségen túl a magánlevelekben is tanúbizonyságát nyújtja e jelenségnek. A családi „levelezőlapok, otthoni feljegyzések egész sorát ismerjük ezekből.
Bár ugyanebben a korban a rómaiak is a hellénisztikus világkultúra befogadóivá és tovább vivőivé válnak, rögzítenünk kell, hogy Róma első századaiban az írásbeliségnek a göröghöz hasonló, csekély emelkedésű görbét kirajzoló fejlődéséről tudunk. A szórványos feliratok közül az első görög törvényekhez hasonlóan emelkedik ki a - korántsem egyértelműen megbízható - hagyomány szerint a Kr.e. 5. század közepéről származó ún. Tizenkét táblás törvény szövege, melyet későbbi római-kori idézetekből és modem rekonstrukciókból ismerünk, s mely sokáig az egyetlen összefüggő latin nyelvű prózai szöveg maradt.
A klasszikus kori Rómában még általános iskolai feladat volt a törvény szövegét fejből megtanulni. Ugyanígy csupán tudomásunk van a hivatalos írásbeliség két másik ágáról, a római főpapok, az ún. pontifexek éves történeti beszámolóiról, illetve bizonyos leírt szakrális szövegek létezéséről. Az írásbeliségnek a vallási életben tapasztalt - s a hasonló zsidó hagyománnyal ötvözve a kereszténységben is tovább élő - fontossága egyébként alapvető különbség a görög és római kultúra között.

Az igazán drámai jelentőségű ok azonban, mely a római kultúrában az írásbeliség szerepét a görög hellénizmussal időben párhuzamosan ám attól függetlenül is jóval szélesebbre szabta, az államszervezet és a közügyek működésében keresendő. Róma, attól a pillanattól, hogy a 3-2. században messze kilépett a görög poliszok szabta földrajzi és működési keretek közül, különösen pedig azzal, hogy területén kívül olyan „gyarmatvárosokat” (ún. coloniákat) alapított, melyek az egykori görög gyarmatokkal ellentétben szerves részei maradtak a római államszervezetnek, kizárólag a rendszeres hivatalos írásbeliségtől remélhette önnön működésének biztosítékát.

Az írás hétköznapi terjedését mindez nem vonta maga után automatikusan, de a 3. századi Róma eléri az 5. századi Athén ébredező írásbeliségének szintjét. Nők. vidékiek csak a legkisebb mértékben érintettek, a városi polgárság körében, elsősorban hivatali és gazdasági előnyök függvényében természetes, ha nem is általános a jelenség. A köztársaság korának végéig elvileg nem kizárt, hogy akár hivatali tisztséget is betöltsön valaki írás-olvasástudás nélkül, de általában megállapíthatjuk, hogy a Kr.e. 1. századra a Római Birodalom szabad városi férfilakossága (s arányaiban a vidéki népességnek is a görögnél markánsan nagyobb hányada) mind gazdasági, mind hivatali értelemben függővé vált az írásbeliségtől.
A szükséggel szemben a tényleges gyakorlatról is több ismeretünk van. mint a görög kultúrából. Utóbbira két kiragadott példa a levélírás - mind az érintettek, mind a témák, stílusszintek szempontjából - széleskörű szokása és hagyománya a római világban, a másik a régészeti szempontból egyszerre esetleges ám egyedülálló Pompeji leletek tanúsága, konkrétan a graffítik és a festett üzenetek sokasága, amelyek stílusukban és témájukban a hazafelé tartó kisdiák az iskolai tananyagot hol rekonstruáló, hol obszcénul minősítő falfirkáitól a napi reklámokig, a politikai hirdetésektől a tömegrendezvényekről szóló híradásokig, a nyilvános illemhelyek illetlen rögtönzéseitől a hivatalos hirdetményekig azt bizonyítják, hogy egy tetszőleges római városka életét - még mindig nem feltételezve a teljes lakosság iskolázottságát és akár írástudását - mai természetességgel szövi át az írásbeliség.


A könyvek világa

A Kr.e. 4. századtól felmerül az igény a korábbi, csak szóbeli hagyományból vagy - ma már elveszett - írott részletekből ismert irodalmi művek rekonstruálására illetve rögzítésére is, s ekkor születnek meg egyebek mellett a homéroszi eposzok máig ismert írott változatai is. A kortárs „kéziratok”, vagyis egy-egy fontosabb irodalmi mű leírt példányának értékét jelzi az is. hogy a klasszikus görög drámaírók műveit Athénban a legfontosabb állami dokumentumokkal együtt, egy helyen őrizték. Forrásaink a szervezett és tudatos „könyvkiadásról” esetleg „könyvgyűjtésről”, annak kezdeteiről, ingen csekélyek és bizonytalanok.
Valószínűnek tűnik, hogy ezek az intézmények sokáig a drámaírók műveinek sorsához hasonlóan magas szinten szervezett és elismert módon működtek. A legelső, könyvekkel foglalkozó intézmény, a Kr.e. 3. század végétől a Kr.e. 1. századi római hódításig az egyiptomi Alexandriában működő nagy könyvtár, a Muszeion volt, mely már a könyvkultúra igen magas fokáról tanúskodott.
A jelentős utóélettel rendelkező, nevével („múzeum”) a múzsákat idéző, s valóban számos tudományágban működő és kutató tudományos központ jelentősége számunkra nem csupán a benne található több százezer könyvtekercs és más érdekességek miatt jelentős, hanem azért, mert az itt a kutatással egybekötött könyvmásolás, fordítás az antik művek megőrzésének és továbbadásának jelen tudomásunk szerint a római császárkorig az egyetlen megbízható forrása volt. A közkönyvtárak később is magas presztízsnek örvendtek, Rómában a jeles hadvezér és politikus. Vergilius pártfogója, Asinius Pollio. majd maga Augustus és Traianus császár alapította az ismert közkönyvtárakat, utóbbié pedig még mindig együtt működött az állami levéltárral.

Magánemberek közül a filozófus Arisztotelész az első, akinek magánkönyvtáráról ismereteink vannak. 376 tekercsből álló gyűjteménye az egész ókorban jelentős méretűnek számított (mennyiségi szempontból mesze a legkiemelkedőbb magánkönyvtárként a Pompejiben a Vezúv kitörésekor élt filozófus, Philodemus kb. ezer tekercsből álló, durva becsléssel 100-200 mai nyomtatott könyvnek megfelelő gyűjteményét ismerjük), de egy ekkora gyűjtemény szellemileg is nagy becsét és értékét az is bizonyítja, hogy az adott könyvek későbbi történetét is egészen a Kr.e. 1. századi Rómába szállításukig pontosan ismerjük. Sikeres és jómódú rómaiak is különleges értékként dicsekszenek ennél jóval szerényebb könyvtáraikkal.
A nagyobb méretű könyvgyűjtemények természetesen feltételezik a könyvek előállításának és másolásának legalábbis kisipari méreteit, de a magánkönyvtárak akár a könyvkereskedelem meglétét is. Valóban, a könyvmásoló rabszolgák saját használatra (kimagaslóan jómódú tulajdonosok esetében, mint a római Cicero) vagy könyvkereskedők, „könyvkiadók” alkalmazásában sokszorosították a fontos vagy inkább népszerű könyveket. Mivel az irodalmi művek, szónoklatok és más, akár kisebb, de főleg nagyobb lélegzetű művek is szóbeli közlésként születtek meg végső formájukban (ami gondolatmenetünk e pontján még a szónoklat esetében is irreálisnak, de valószerűbbnek tűnik, mégis, egy-egy epikus alkotás esetében is azt jelenti, hogy a költő személyes, általában szűkkörű előadásai adták meg egy-egy mű végső formáját, legfeljebb egyetlen írott példányban, vagy annak darabjaiban rögzítve a szöveget), maga a kész szöveg megszerzése, összeállítása, és másolása mind körülményeit, mind költségeit tekintve elképzelhetetlenek a mai olvasók számára. Ezzel együtt végül a Kr.e. 1. századi Rómában sikeres üzletággá növi ki magát a könyvkiadás és kereskedelem, egy-egy könyvet egy év alatt akár ezer másolt példányban előállítva.

A városi közkönyvtárak és iskolai könyvtárak elterjedése, ami már a könyvhasználat igazi „demokratizálódását” jelzi, a Kr.u. 2-3. századtól indul csak meg. Ekkorra, általában a gazdag helyi lakosság jóvoltából szinte valamennyi provincia jelentősebb városaiban működtek közkönyvtárak, elsősorban „a városi nép leányainak és fiainak táplálására”, ahogy a felirat tanúskodik.
Ugyanígy a gyermekek okításának célját tükrözi, hogy a közkönyvtárakat már a késő-klasszikus görög világban legtöbbször az egyedül intézményesült, egyébként a testedzést szolgáló „iskolákban”, az ún. gümnaszeionokban helyezték el, ami után a római kori, közfürdőkben történő könyvtárépítési szokások csak megerősítik - bár némi iróniával kezelhető módon - az antikvitás „ép testben ép lélek” szemléletének egy sajátos megjelenési formáját.


A hangos olvasás és írás

Az iskolai olvasás-tanításról nem nehéz kijelentenünk, hogy ott a grafikus jelek akusztikus jellé alakítása a cél. Általában az olvasásról, s az olvasás tanításának távlati céljaként azonban már korántsem ez a helyzet. Az antikvitásban számtalan közvetett jel mutat arra, hogy az olvasás fogalma egészen kivételes esetektől eltekintve fennhangon olvasást jelent minden életkorban és helyzetben. A közvetett bizonyítékokra is azért szorul az utókor, mert a jelenség olyan magától értetődő volt, hogy nem volt mit leírni róla.
A legegyszerűbb egykori nyelvhelyességi, retorikai, ritmikai szabályok is erre utalnak már, ahol a szöveg hangzásának minősége a cél, ritmusát nem a grafikus jelekre vonatkozó kötelmek, hanem a kiejtés szabják meg (a régi magyar költészetben hasonló az „az” névelő írásban törvényszerűen kétbetűs változatának kiejtés szerinti - „a1” - használata az időmértékes verselésben). Ennek a magától értetődöségnek egyik klasszikus emléke Szent Ágoston (Augustinus) elmélkedéseinek az a helye (VI.3), ahol Szent Ambrusról (Ambrosius) idéz fel egy ifjúkori emléket. Ágoston és társai a milánói püspököt egyszer szobájában, egyedül ülve találták, szeme egy könyv lapjain járt, láthatóan az olvasmányba mélyedt - hangja azonban, és nyelve pihent. Az ifjú szemlélők nem tudták mire vélni a jelenséget - természeti rendellenességként keresték rá a magyarázatot.

A hangos felolvasás magától értetődésének egy másik híres emléke egy másik aspektust is eszünkbe juttat. Akontiosz és Küdippé többször feldolgozott szerelmi történetében a fiú egy, a vágyott leány elé gurított almára ennyit írt: „Artemiszre esküszöm, hogy Akontiosz felesége leszek”, s Akontiosz a történet olvasóival (hallgatóival) együtt nem csupán abban lehetett biztos, hogy a lány a szöveget fennhangon fogja felolvasni, hanem abban is, hogy a kimondott szó egyúttal tényleges fogadalmat is jelent. A szónak, még az olvasott szónak is ezt a transzcendens jelentőségét őrzi a zsidó bibliaolvasásnak a Római Birodalom kereszténysége körében is megmaradt, s ott a szertartásszövegekre is kiteijedő hagyománya.
A Kr.u. 4. századi Szent Ágoston leírás, tudni véljük, egyúttal valóban a változás pillanatait rögzíti. Az 5. század kolostori életének forrásai emlékeznek meg a hangos olvasás egyértelmű közösségi jelentőségéről, ugyanakkor - más helyzetekben - gyakorlati kezelhetetlenségéről. Ezzel együtt a szó és az írásjel teljes elválása csak az újkorban teljesedik be. Jóval markánsabban - és talán még meglepőbb módon - marad ugyanis jelen a hangos írás, vagyis az olvasás inverzének esetében.

Az, hogy előkelőbb rómaiak politikai szónoklatra készülve vagy éppen legújabb eposzukat alkotva nem maguk írnak, hanem tollba mondanak, még mai gyakorlatnak is tekinthető. A szónok-politikus Cicero beszédjeinek leírása, majd helyszíni, a tényleges előadás szövegét rögzítő Jegyzőkönyveinek” igénye ösztönözte egyébként tehetséges írnok-rabszolgáját, Tirót az első széles körben használt gyorsírási rendszer kialakítására. Az azonban, hogy az írás aktusa per definitionem a szöveg hangos kimondásához köthető, mára csak sajátos helyzetekben észlelhető. Maga az imént felidézett szent Ambrus (aki más helyen az írást majdani olvasóival folytatott „suttogásnak” nevezi) jelenti ki majd elsők közt, hogy mindent nem érdemes tollba mondania, főleg éjszaka. Bár óvatosan hozzáteszi (XLVII.l. Levél, ford.: Balogh József): mérlegeljük magunk tudatosan, amit írunk, más ítélete nélkül, de mérlegeljük nemcsak fülünkkel, hanem szemünkkel is...

A hang és az írás együttes jelenléte az írás oktatásánál és gyakorlatában olyannyira rögzült, hogy a mai diktálást jelentő latin dictare ige eredetileg „mondást” „mondogatást” jelent (és ezzel mai jelentését is betölthetné), de az ókortól a késő-középkor végéig egyet jelentett magával az írással is, melynek nem egyetlen, de egyre gyakoribban használatos kifejezője lett.


A szóbeliség intézményesülése: a szónoklat

Lehet-e a szóbeliséget nem egyszerűen mint az írás hiányát, hanem teremtő erőt feltételezni? Az antik oktatásban mindenképp, hiszen az ókor végéig (s nem kevésbé utána is) megmarad a szóbeliségnek egy olyan terepe, mely egyúttal szükségletet is generál, s ezzel az oktatásra is nagy hatással van - a források tanulsága alapján Homérosztól egészen a Római Birodalom bukásáig, majd azon is túl. A szóbeliség kultúrájának ez a sajátos színtere a szónoklás. Számos társadalmi struktúra - elsősorban a bírósági gyakorlat - ad helyt a szóbeli meggyőzésnek, nyilvánvaló azonban, hogy az athéni demokrácia az egyetemes társadalomtörténet szempontjából is kivételes táptalaja volt a szónoklás tudománnyá, művészetté fejlődésének.
Hogy a szóbeli meggyőzés fontossága - megformáltsága alapján a legkorábbi időktől szónoklásnak nevezhetjük - mélyen gyökerezik a görög kultúrában, ezt maguk a homéroszi eposzok bizonyítják, melyekben nem csupán ténylegesen megformált szónoklatok sorát találjuk, de egyúttal az azok súlyát biztosító társadalmi háttér (tanácskozások, intézmények stb.) leírását, a szónoklás művészetének oktatására is találunk utalást (Akhilleusz esetében Kheirón személyében), és arra is, hogy a beszédkészség és a hozzá tartozó bölcsesség - legalábbis az Odüsszeia világában - a hős erényei között is előkelő helyet foglal el.

Mégsem véletlen, hogy a szónoklás mind gyakorlati mind elméleti kiteljesedése és első virágkora a Kr.e. 5-4. századi Athénban keresendő, ahol Démoszthenésszel, mint minden idők szónok példaképével éri el gyakorlati csúcspontját, Arisztotelész Rétorika című munkájával pedig az elméleti megalapozás kap reprezentatív megerősítést.



Gloviczki Zoltán