A nevelés, az iskoláztatás elemi célja és egyúttal közvetítő közege a nyelv, különös módon annak írásbeli változata, illetve a nyelv által közvetített kultúra elemei. A görög illetve a Római Birodalom latin nyelve azonos nyelvcsaládba, az indoeurópai nyelvek családjába tartozik, ám fejlődésük jóval az általunk ismert irodalmi szövegek kora előtt elkülönült.
A görög viszonylag izolált módon, míg a latin egy darabig a nyugateurópai kelta, germán, balti és szláv nyelvek őstörténetével egybefonódva fejlődött. A két nyelv és kultúra közös eredete természetesen éppúgy kimutatható ősi nyomokból is. mint ahogy a későbbi földrajzi- gazdasági-politikai kulturális kapcsolatok sem múltak el nyomtalanul.


A görög nyelvi közeg

A görög művelődéstörténet - jóllehet, mint már említettük, időben nem „előzi meg” mechanikusan a római kort - a kiforrott irodalmi és beszélt köznyelv, valamint az elterjedt írásbeliség szintjét a rómaiak előtt mintegy két-háromszáz évvel érte el.

A Kr.e. 15-századtól nyomon követhetően fejlődő görög nyelv a homéroszi eposzok témájául szolgáló mükénéi kultúra szótagírásával kezdődően, évszázadokig nehezen re konstatálható módon fejlődött. A föníciai betűírás átvétele egyfelől mind a hangzás, mind a tartalom szempontjából pontos lejegyzést, másfelől az utókor számára is áttekinthetőbb további nyelvtörténetet alapozhatott meg.
A legrégibb, már sajátosan görög betűkkel írt feliratok nagyjából a homéroszi (akkor azonban még le nem jegyzett) eposzok születésével egy időben, a Kr.e. 8. században keletkeztek. Ne tévesszük szem elől, hogy ugyanezen betűírás mellékágaként Itáliában is a 7-6. században indul meg e folyamat!

A görög nyelv későbbi fejlődésének egyedi sajátossága, hogy nem csupán földrajzi értelemben alakultak ki dialektusai (nyelvjárásai), melyek nyelvtani, lexikai, sőt írásjelek szempontjából is eltértek egymástól, de ezek egyúttal egyes korszakokban egyes irodalmi műfajok „anyanyelveivé" is váltak. A főként a Kr.e. 6. században virágzó görög líra (pl. Szapphó, Anakreón) „nyelve” az északi „aiol” nyelvjárás, a történetíró Hérodotoszé a szigetvilágban és a kis-ázsiai partvidéken beszélt „ión”, így ezek a dialektusok az irodalmi és egyéb kanonizált szövegek nyelveként a későbbiekben mindig is jelen kellett, hogy legyenek az iskolai nyelvtani és lexikai műveltségben.
A mértékadó nyelvjárás és korszak, egyfajta klasszikus „görög nyelv” azonban a Kr.e. 5-4. század attikai nyelvváltozata lett, drámaírók, szónokok, filozófusok - mindenekelőtt pedig a széles értelemben vett kultúrájával hódító athéni polgár nyelve. Az iskolákban tanított „klasszikus” „ógörög” nyelv alapvetően e változat nyelvtani, stilisztikai, lexikai jegyeinek összességét jelenti, mind a korabeli görög kultúrában, mind a korabeli, illetve antik mediterrán kultúrában. így a római iskoláktól mind a mai napig az iskolai, egyetemi görögtanításig. Ez a nyelvállapot illetve nyelvjárás vált egyébként alapjává Nagy Sándor ugyancsak a 4. században induló hódításának, majd a teljes mediterrán és Közel-keleti világra kiterjedő hellénisztikus kulturális hálózatilak köszönhetően kialakuló beszélt görög köznyelv, a „koiné” alapjává, melyen az Újszövetségi Szentírás ma ismert szövege is íródott.

A görög iskoláztatás, sőt gyermeknevelés általunk ismert kezdeteitől fejlődik azonban egy nyelvi kettősség is, mely a görögök számára is a régiség homályába vesző Homérosz és a mindenkori kortárs nyelvhasználat közt feszült. A - mint később is látni fogjuk - szóban hagyományozott, s a társadalmi normáktól a nyelvi mércén keresztül az esztétikai értékrendig a teljes görög világot meghatározó eposzok állandó szövege mellett már a 7-5. századi feliratokban világosan kirajzolódik az azoktól egyre erősebben eltérő helyi és modernizálódó köznyelv élete, nem beszélve itt az 5-4. századtól bőséges szöveganyagból ismert filozófusok és történetírók a korabeli és döntően helyi (attikai) beszélt nyelvéről. A kettő azonban együtt él: az egyik a neveltetés és a konszenzusos értékek, a hagyomány nyelve, a másik a hétköznapokban beszélt nyelv. Bár Platón sok mindenben felhívja 4. századi kortársai figyelmét Homérosz oktatásának időszerűtlenségére, tény, hogy napjainkig meghatározó eleme a görög identitásnak a két eposz, s ezzel kölcsönös megfelelésben az oktatásnak is elidegeníthetetlen része.


A latin nyelvi közeg

A hellénisztikus „globális” kultúrában a fejlődő latin nyelvet beszélő rómaiak számára saját anyanyelvük művelt irodalmi nyelvként kezelése sokáig fel sem merült. A latin nyelv írott változatban, előbb szerény nyelvemlékekből, töredékekből a Kr.e. 7-6. századtól ismert számunkra. A klasszikusnak nevezett nyelvállapot a Kr.e. 2. század végétől a Kr.u. 2. század végéig tart. A „klasszikus” megkülönböztetés nem csupán egy késői értékítéletet tükröz, hanem az adott kor törekvéseit is. A latin irodalmi nyelv, a nyelvi „norma” tudatos kialakításának kora ez (hasonlóan a magyar nyelvújítás korához), ami nem kis részben társadalmi és kulturális mozgásokat, törekvéseket is megjelenít.
A fejlődési szakaszt a nyelvtant leíró és továbbadó grammaticusok, költők és szónokok tudatos tervezőmunkája alapozta meg, mely a görögben már lezárult klasszifikáció mintájára a helyesírástól kezdve a stílusig igyekezett egy konszenzusosán „értékes” nyelvváltozatot létrehozni. A korszak e szempontból meghatározó két nyelvi-irodalmi mércéje Caesar és Cicero munkássága, akiket még ugyanennek a korszaknak zárásaként Quintilianus emelt a követendő „klasszikus” pozícióba, évszázadok, sőt évezredek latin nyelvi etalonját teremtve ezzel meg.

A latin nyelv fejlődése ugyanakkor mindezzel természetesen nem állt meg, és sohasem is vált elvárt módon egyszínűvé. A mindig is létező tájnyelvek (a birodalom mérete és a tömegkommunikáció egységesítő hatásának hiánya miatt a mai nyelvjárásoknál összehasonlíthatatlanul eltérőbb) változatai, valamint a beszélt köznyelv a részben mesterségesen szabályozott művelt irodalmi nyelvre óriási történeti hatást gyakoroltak.
A Kr.u. 3-6. században ennek megfelelően egy vulgarizálódási folyamat veszi kezdetét, melynek folytatásaként a 6-8. században történik meg a kitapintható átmenet az újlatin nyelvek (spanyol, katalán, portugál, francia, „olasz”) kialakulásába. Az iskolai nyelvi norma ugyanakkor mindvégig a „klasszikus” latin marad, így válhatott később az iskolázott emberek által tanult és az írásbeliség tudásához és gyakorlatához kötődő latin véglegesen a kulturális elit nyelvévé, egyúttal pedig az Európában folyamatosan kialakuló illetve megjelenő beszélt, hétköznapi nyelvekkel szembeni „idegen” nyelvvé.

A művelt - iskolázott - rétegek részéről a kezdetektől kimutatható egyfajta, a vulgáris, köznapi nyelvhasználattól eltérő „művelt” nyelv igénye. Rómában is jóval a körülhatárolható klasszikus kor előtt megjelent e törekvés. Az első lépések nyilvánvalóan a kulturális és irodalmi tekintetben egyeduralkodónak tetsző göröggel szemben kellett, hogy elinduljanak. Míg a római irodalom első nagy alkotói közé tartozó Plautus a Kr.e. 3. században egyértelműen barbár nyelvként definiálja a latint (s ha nem barbár módra használja is írásművészetében, kétségtelen, hogy a vulgáris nyelvhasználattól valóban nem tér el jelentősen), addig a 2. század elején alkotó, ugyancsak komédiaíró Terentius nyelvét a későbbi klasszikusok már - joggal - tudatosan „tisztított” irodalmi nyelvként értékelik.
A 2. század közepe-táján ismert római törekvés a görög kultúra teljes körű Rómába importálása, s ugyanakkor e törekvésnek a római ősi „műveltséget” és értékeket hangsúlyozó ellenpontjai is. Kölcsönösen egyértelmű, hogy e fejlődés és a latin grammatikaoktatás egymást feltételezve-generálva, párhuzamosan alakul ki Rómában. E fejlődéstörténetet követve az sem meglepő, bár kétségtelenül groteszk történeti elem, hogy e grammatikaoktatás első római úttörői természetesen görög rétorok (beszédírók, -oktatók) és filozófusok voltak.

A grammatikaoktatás, mely nyelvtani normák oktatását és irodalmi művek több szempontú elemzését jelentette, a Kr.e. 2. század végére nyert teljes polgárjogot Rómában, a későbbi „klasszikus” szerzők gyermekkorában. Még feltűnőbb a latin térhódítása a szónoklattanban és a szónoklás gyakorlásában, melyek még erősebben görög privilégiumnak számítottak, bár utóbbi a római hétköznapi és politikai szükségletek okán várhatóan jutott egyre meghatározóbb szerephez. A rétorika elméleti művelése (szakkifejezései, a latin nyelvre történő adaptálása és egyúttal iskolai bevezetése) a Kr.e. 1. század folyamán zajlik. Az első egészében ismert római retorikai tankönyv, a „Herenniusnak ajánlott rétorika” (86-82 között) már meghatározza a helyes latinság.


Görög-latin kétnyelvűség

A római előkelőbb és ezzel egyúttal műveit rétegek kétnyelvűsége ezzel együtt nem szűnt meg. Mind az elit oktatásnak, mind a kulturális ideálnak elengedhetetlen része maradt a görög nyelv aktív ismerete és tisztelete. A történetíró Suetonius Tiberius császárról írt életrajzában szerepel a következő részlet. Görögül fordulatosán és könnyedén beszélt, mégsem használta gyakran ezt a nyelvet; kiváltképpen a senatusban kerülte, annyira, hogy egyszer, mielőtt a monopólium szót kimondta, engedelmet kért, hogy idegen kifejezést kell használnia. Máskor meg egy senatusi határozatban ezt a szót olvasták fel: embléma, mire Tiberius javasolta, hogy cseréljék ki. és alkalmazzanak latin szót helyette, vagy ha megfelelőt nem találnak, inkább több szóval körülírva fejezzék ki. a dolog értelmét... (Ford.: Adamik Béla).
A forrásban ne csupán a latin nyelvet megerősítő törekvést lássuk, hanem azt a magától értetődőséget is, melyre a részlet a görög nyelv tényleges használatával kapcsolatban utal.
A hivatalos nyelvhasználatban a latin nyelv szerepe egyébiránt folyamatosan erősödött a későbbi századokban. Ennek oka tudtunkkal nem bármiféle hivatalos „nyelvpolitikai” intézkedés, hanem a gyakorlati használhatóság, a mai angol hegemóniához és egyúttal világméretű közvetítési lehetőséghez hasonló eszköz előnye egy olyan birodalomban, mely ugyan természeténél fogva soknyelvű, ám a kereteket biztosító hadsereg és államigazgatási apparátus meghatározóan a latin közvetítésével képes a kommunikációra.

A római jogi források szerint a görög nyelv hétköznapi és hivatalos használata egyaránt elfogadott volt úgy szóban, mint írásban, és a helyi, a lakosságot érintő közigazgatásban az eredetileg görög anyanyelvű vagy a görög nyelvet általánosabban használó népesség körében gyakoribb is. Hozzá kell tennünk, a görög-latin kétnyelvűségen túl a kulturális-történelmi elismertségnek örvendő egyiptomi hieroglif írás exkluzív használatán kívül a birodalom valamennyi egyéb nyelvét figyelmen kívül hagyta a hivatalos nyelvhasználat és oktatás.
A tetrarchák és a székhelyét Róma helyett Konstantinápolyba helyező Constantinus (Kr.u. 3-4. sz.) a politikai centrum Keletre tolódásával párhuzamosan a latin nyelv elsődlegességét erősítette. A Keletet kívánta romanizálni, s nem behódolni a görög kultúrának. A görög nyelv hivatalos szerepe a birodalom keleti majd a Nyugat-Római Birodalom 476-os bukásával egyedül megmaradó felében csak később, Iustinianus császár uralkodásával (Kr.u. 6. sz.) és nyelvrendeletével kezd el újra tért hódítani.
Az ókor végére mindenesetre előállt az a paradox nyelvi helyzet, melyben a Nyugat-Római Birodalom egykori fővárosába, Rómába Kis-Ázsiából érkező görög származású hivatalnok klasszikus latinon iskolázott nyelven szólhatott, nyilván a kellő kulturális fölény tudatában a vulgarizálódó és mindenféle jöttment népek beszédével kevert kései latint használó római polgárhoz.


Gloviczki Zoltán