logo

IV Martius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A nevelés eszményei

A fejezetet bevezető idézet felvetette, s a későbbiek megerősítették: ahogy későbbi korokban és földrajzi körökben, úgy az antik görög-római civilizációban sem egyféle „kultúráról” beszélünk. A nyelvi, műveltségi, szociális tagozódás mellett mindig is ilyen sokszínű-e a nevelés eszményeinek, „alapelveinek” kánonja? Minden bizonnyal állítható, hogy görög és római, Kr.e. a 12. században élő hellén és a Kr.u. 5. században élő félig barbár félig római katona, városi tisztviselő és földjét el nem hagyó paraszt - sorolhatnánk tovább a különbözőségeket - a világ dolgairól sem teljesen azonos tudással, sem azonos véleménnyel nem volt. Szemben azonban a 20-21. század fordulójának azon nézeteivel, melyek az eszmények, alapértékek puszta létét (és ezen keresztül bármiféle létjogosultságát) is megkérdőjelezik, a kereszténység előtti ókorban mégis léteztek olyan világos és leírható elvek, melyek minden általában minden gyermek nevelésében közösnek mondhatók.
Ezek döntően erkölcsi alapelvek, olyan életformákhoz, élethelyzetekhez, példázatokhoz kötve, melyek az antik kisgyermekek és kisiskolások dajkameséiben és iskolai olvasmányaiban egyaránt meghatározóak voltak. Későbbi korokhoz hasonlóan itt is egyértelmű, hogy ezek az értékek nem határozták azután meg a felnőtt társadalom tényleges értékrendjét, de még azokban a korszakokban is megmaradt névleges szerepük, amikor a valósághoz képest tanításuk merő modorosságnak és képmutatásnak számított. Sőt ezekben a korszakokban (legfőbb példa erre a kora-császárkori Róma végletesen züllött és erkölcsileg széttartó világa) minden addiginál jobban hangsúlyozzák ezeket az értékeket, némileg a valóságot is fedve ezáltal.

A görögök számára ez az erkölcsi-nevelési etalon-rendszer a homéroszi eposzok (egyébként önmagukban is igen összetett, s nem ellentmondásoktól mentes) világa, míg a rómaiak számára az ősi, a görög műveltség térhódítása előtti, idealizáltan szerény és egyszerű katonai-paraszti éleúnód, s annak hősi példái.
A homéroszi eposzok erkölcsi-nevelési mérceként való értékelése a 21. századból visszatekintve azért is bizarmak tűnik, mert a két eposz, az Iliász és az Odüsszeia szerzősége körüli több évszázados kutatás során az egyik legbiztosabb fogódzó a művek datálásában és ebből is következően különböző szerzőkhöz kötésében éppen eltérő világlátásuk, embereszményük. A kortárs görögök számára azonban nem ugyanakkora a távolság Akhilleusz és Odüsszeusz alakja között, mint a késői utókornak. Előbbi az idealizált messzeség, utóbbi közelebb áll saját megélt világukhoz, csak éppen annak értékes, követendő aspektusait kiemelve.

A trójai háború világa a hősi erény hordozója. A hős egyéni teljesítményével, hősiességével vívja ki a közösség megbecsülését, egyúttal az ő javukat is szolgálva ezzel. Jellegzetesen, a szó konkrét és átvitt értelmében is arisztokratikus értékrendről van tehát szó. amely a görög valóságból, mint a hétköznapi élet központi eleme a Kr.e. 6-5. századra lassan kimúlt. A belőle fakadó, testi-központú (katonai célú) nevelést felváltotta a polgári életet szolgáló írás-olvasás, ám a hős alakja ott maradt a gyermekek világában és az iskolai olvasmányokban, s ott maradt évszázadokon, évezredeken át - akár életszerű volt a történet (a római hadseregbe, a lovagkor csatáiba, későbbi háborúkba készülve), akár, látszólag nem. Ott maradt az Iliász keretei közt, később a római kötelező olvasmányban, az Aeneisben. de ott rejtőzik ma is Toldi Miklós alakjában, vagy éppen azokban a pillanatokban, amikor a gyermekek elé olimpiai bajnokokat, felfedezőket, feltalálókat állítunk példaként.
Az Odüsszeia hőse nem kevésbé hősies. Ugyanannak a háborúnak a főszereplője, története azonban nem a háborús erényeket hordozza, ahol az egyén szerzi meg a maga dicsőségét, hanem benne rejlik a későbbi görög világ számunkra is ismert értékeinek egész sora. A hős a közösségért vállal felelősséget, leleményességével, furfangjával éri el célját, ha kell, némi szemtelenséggel, vagy akár lódítással is fűszerezve azt. Vágya hazatérni a családba, a hűséges feleséghez, az apja nélkül cseperedő fiúgyermekhez. Odüsszeusz az apa, a félj, a közösség vezetője, a tehetségéből boldoguló polgárember etalonja. Miközben kellően bátor és merész, kellően mesés ahhoz, hogy hősiessége megmaradhasson távoli példának.

A rómaiak saját nemzeti kötelező olvasmány eposzukat, a Kr. e. első század végén születő, már említett Aeneist. a szerző, Vergilius leleményességéből a két homéroszi mű összegyúrása és a helyi hagyományok beoltása után a költő zsenijének megfogalmazásában kapták kézhez. Igazi, hagyományos nevelési eszményeik azonban más, valóban római hősökhöz köthetők. Akhilleusznál és Odüsszeusznál jóval emberközelibbekhez, akik nem véletlenül maradtak meg egészen a huszadik századig - a kötelező latin oktatásnak is köszönhetően - az európai és azon belül a magyar intézményes nevelés etalon-figurái is.
Az ősi római értékek hordozója a szerény, tisztes, példás családi életet élő földműves, aki szükséghelyzetben hős harcosként, megfelelő erővel és leleménnyel, furfanggal győz le minden ellenséget. A kettő nem összeegyeztethetetlen - ahogy az archaikus Róma valóságában is egyszerre jellemezte a polgárok életét. Ebből a szempontból e régi, kétarcú Róma abszolút kifejező hőse Cincinnatus, a hős senator, aki az eke szarva mellől ment a döntő ütközetekbe, s azok után rendre oda is tért vissza. Öt és társait a férfiasság, a hűség, a becsület, az evilági és transzcendens értékekhez való feltétlen ragaszkodás jellemezte.

Mindkét kultúrában sajátos kérdés egyébként a transzcendencia tényleges szerepe az emberek életében - és így a gyennekek szellemi és erkölcsi nevelésében is. Miközben a görög mitológiát jól ismerjük, sajátos és máig vitatott kérdés az ő tényleges viszonyuk az istenekhez (vajon hittek-e bennük vagy csak meséltek róluk), nem beszélve a rómaiak még bonyolultabb kapcsolatáról ugyanezen istenvilággal.
A klasszikus kor utáni görögséget nyilvánvalóan sokatmondóan jellemzi Platón felháborodása, aki tűrhetetlennek tartotta, hogy az iskolákban és általában a gyermeknevelésben istenekről szóló buta történetekkel fertőzik a gyermekek gondolkodását. Ezzel együtt az istenekről szóló történetek mindvégig részei maradtak a gyerekszobák és iskolai olvasmányok világának, s az életnek is. Hiszen az áldozatok, isteneknek szentelt ünnepségek, sportversenyek, épületek, a tőlük kért jóslatok, az őket ábrázoló megannyi szobor és vázakép a hétköznapokat olyan mélységben szőtték át, hogy bármennyire feloldhatatlan szociálpszichológiai kérdés marad, mennyire hittek valójában az istenek létezésében (alighanem jóval kevésbé, mint például a korabeli zsidóság vagy később a keresztények), az istenekről való kommunikáció evidens és megkérdőjelezhetetlen része kultúrájuknak.

A rómaiak saját mitológiája, ha volt is (néhány ősi eleme felfedezhető) oly hamar olvadt a görög istenek világába, hogy önállóan csak néhány isten-elnevezésben, történet-elemben érhető tetten. A rómaiak vallása ugyanakkor, vagyis az istenvilághoz fűződő viselkedésbeli és mentális viszonyulás meglehetősen színes és meghatározó. Mai fogalmaink szerint inkább babonás viszonynak mondanánk, s egyfajta kötelezettségnek, mely Jár” a transzcendens világnak. A nevelés szempontjából az általunk érintett mélységben messze nem volt olyan erkölcsi vagy intellektuális jelentősége, amely akár a kisgyermekkori nevelést, akár az iskolai tananyagot befolyásolta volna.


Gloviczki Zoltán

Forrás: Részletek Gloviczki Zoltán – Zsinka László: Nevelés és iskola az antik és középkori Európában című munkájából