A császárkorban a birodalomnak szinte minden városában létrejöttek grammatikai és retorikai iskolák. Ezek az oktatási központok változatlanul magánvállalkozások, hivatalos tananyag és állami kontroll nélkül, ahol a színvonalat a mester garantálja. Az elemi, grammatikai, retorikai és filozófiai iskolák nem képviselnek a mai értelemben véve egymásra épülő szinteket.
Híres és frekventált kulturális központok Athén és Alexandria mellett Rhodos, Mytiléné, Apollónia, Massilia és Mediolanum. Később fontos és ismert lesz Karthágó, Burdigala és Augustodunum is. A birodalom központja jelentős kulturális hatást gyakorol a tartományokra is, beleértve a tudatos romanizálás célzatát is, amíg a keleti területeken a hellenizmus hatása erősebb és meghatározó.

A császárkor második fele a hanyatlás időszaka, az általános művelődés igénye helyett a szórakozás (cirkusz, kocsiversenyek) nyer teret, valamint új tendenciaként jelentkezik az életpálya igényeihez alkalmazkodó képzés. Ennek értelmében a római arisztokrácia főként katonai illetve jogi képzettséget választ. Különösen fellendül a jogi képzés, a leghíresebb jogi egyetemek a római valamint a berytosi (Beirut), ez utóbbi az Antoninus dinasztia (Kr.u. 96-193) idején jött létre, és fénykorát a Severusok alatt (Kr.u. 193-284) élte. Ezek az egyetemek szintén magánkézben működnek, de a birodalom közigazgatási igényei, valamint néhány uralkodó felismerései nyomán lépések történnek állami felügyelet alá vonásukra, például Nagy Constantinus, majd II. Thedosius részéről (v.ö. Zlinszky, 100-114. o.).
Az antik kultúra, oktatás és szellemi örökség továbbadása terén fontos, ha nem is egyértelmű szerepet játszott a kereszténység is. A korai kereszténységet gyakran szokták szembeállítani az antikvitással, mint minden pogány és istentelen tagadóját. A kereszténység következő korszakában viszont, amikor az elismerésért és a hatalomért küzd, egyben törekszik kora műveltséganyagának elsajátítására, befogadására és asszimilálására.

A harmadik korszak a diadalmas egyházé, amikor minden pogány, be nem olvasztható, asszimilálhatatlan szellemi értéket meg akar semmisíteni. Küldetésének tekintette a tanítást, valójában tanítottak írni és olvasni is mind latinul, mind görögül erősíve a közösségeket a respublica Christiana szellemében, az Imperium Romanum rendje szerint. A későbbiekben a római állam megtalálta a megegyezés módját a kereszténységgel, az államvallás lett, és jelentős mértékben hozzájárult az antik kultúra továbbörökítéséhez.
Itália első barbár urai, a keresztény Odovakar és Theodorik, a római arisztokráciával való együttműködést keresve, vállalták az ősi kultúra védelmezőinek és fenntartóinak szerepét is. Kiemelkedő Theodorik nagyműveltségű kancellárjának, Cassiodorusnak az érdeme, amiért az általa 540 körül alapított Vivarium kolostor szerzeteseit rábírta, hogy a korábbi közömbösséggel szakítva, idejük egy részét ókori irodalmi művek másolásával töltsék, és kéziratgyűjteményükben, a kolostor könyvtárában, az egyházi művek mellett az egykor megvetett pogány irodalom legjelesebb alkotásai is helyet kapjanak. A görög világban is hasonló folyamat ment végbe már egy évszázaddal korábban.

Cassiodorus kolostori szervezetének mintaként szolgálhattak egyes, a keleti kereszténységben kialakult hasonló intézmények (pl. Edessa és Nisibis). A bizánci császárság megerősödésének az időszakában pedig szorgalmas gyűjtőmunka indult meg a még meglévő klasszikus alkotások új kéziratokban való kiadására és kommentálására. Az egyház immár, mint saját szellemi örökségéhez is tartozót, kötelességének tartotta megmenteni és átmenteni mindazt, ami a 6. századig még nem pusztult el.
A Róma által megkövetelt és elvárt „derék polgár” eszménye szinte egészen a modern korig követendő minta lehet, akinek hivatástudata, szabadságszeretete, kötelességérzete, gazdálkodói felkészültsége, és nem utolsósorban utánozhatatlan alkalmazkodó képessége az utókor számára is tanulságos lehet. Az előbbi gondolatsorhoz illik Visy Józsefnek a római humanitasszal kapcsolatban megfogalmazott tanulságos véleménye: „Csak az marad mindig aktuális Goethe szerint -, ami nem a mindennap követelményeinek a kielégítésére készült. A római kultúrában pedig ez az elem a humanitás nemes talajából táplálkozó erkölcsi aktivitás” (Visy, 2004. 295. o.).

Méltó befejezés lehet Havas László professzor tömör összegzése a rómaiak szerepéről és az antik Rómának az utódokra hagyott örökségéről: „A római társadalom-felfogás nem csupán humanizmusával, hanem libertas, szabadság-koncepciójával, az emberi dignitas, méltóság védelmével is maradandó példaként szolgált a későbbi korok számára, még akkor is, ha ez a libertas a római császárkorban gyakorlatilag az előkelők házainak falai közé szorult vissza, sőt ott sem volt teljes biztonságban” (Havas, 1998. 53. o.).



Hoffmann Zsuzsanna SZTE BTK, Ókortörténeti Tanszék