Vespasianus életrajzában a történetíró Suetonius (8) elismeréssel szól a Flavius-dinasztia kultúrpolitikájáról, s többek között arról tudósít, hogy Vespasianus könyvtárat és levéltárat újít fel, színészeket, történetírókat, szónokokat pártfogol, így például Josephus Flaviust, az idősebb Pliniust és Quintilianust. Quintilianus a rétorika nagyhatású oktatója, az első hivatalosan kinevezett professzor a Kr.u. első században. A megbízatását Vespasianus császártól kapta. Hispániai születésű, apja Rómában volt rétor, ő is itt tanult, de azután visszatért szülőföldjére.
Galba császárrá választásakor tért vissza Rómába, akkor már ismert szónok volt. Elismert pedagógusi ténykedését igazolja az a tény is, hogy Domitianus császár adoptált fiainak a nevelését is rábízta. Sikeressége és elismertsége sem feledtette azonban vele szerencsétlen magánéletét, ugyanis felesége 19, egyik fia öt, a másik tíz éves korában meghalt. Kr.u. 91-ben, 20 éves, erkölcsileg és anyagilag elismert tanári működés után visszavonult. Aktív oktatói tevékenységének befejezése után, tanítványai ösztönzésére írta meg híressé vált szónoklattani tankönyvét, amelyben áttekinti az ember teljes nevelését és művelődését a bölcsőtől a halálig.

A munka középpontjában a rétorika áll; az első két könyvben a szónokképzés előzményeként a kisgyermekek nevelését taglalja. A mester kitűnő pedagógiai érzékkel rendelkezett, és számos olyan hasznos tanáccsal szolgál, amelyet a modern kor is megszívlelhet, sőt, haszonnal alkalmazhat.
Quintilianus a Nero korabeli lezüllött erkölcsöket és szétzilált nevelést szerette volna stabil alapokra helyezni, ideálja Augustus aranykori Rómája. Különösen a szó és gondolat egységét hangsúlyozza ezt nem csupán a jó szónokokra, hanem általában a művelt emberekre is vonatkoztatja. Ez az elvárás az, ami leginkább igényli a tanítást, a gyakorlást, valamint különleges és folyamatos odafigyelést, mindez összefüggésben áll a szónok által megfogalmazott „vir bonus” (derék férfi) eszményével is (Winterbottom, 1964). Komoly hiba azonban Quintilianus szerint, ha csak a szavakkal törődünk, mert azok gondolatok nélkül üresek, értelmetlenek lehetnek, sőt a szónok szerint -, akárcsak a nőiesen felcicomázott test, visszataszítóak is. Igen tanulságos, ahogyan a pedagógusokkal szembeni elvárásait megfogalmazza:
„A nevelőktől megköveteljük még azt is, hogy valóban művelt emberek legyenek és erre igen nagy súlyt kívánok helyezni vagy ha nem azok, legyenek ennek tudatában. Nincs veszélyesebb az olyan embereknél, akik maguk alig jutottak túl az ábécén, mégis tudósnak képzelik magukat” (I,1,8 saját fordítás).

Fontos elméleti tanácsokkal szolgál kortársainak, illetőleg az utókornak is Lucius Annaeus Seneca, aki elméletben és gyakorlatban is foglalkozott a kérdéssel. Eszménye hasonlóan Quintilianushoz az erkölcsös, erényekben gazdag, humanizmussal átitatott római polgár, akinek életvitelét a sztoikus filozófia eszméi is áthatják. Seneca tanításai műveiben elszórtan lelhetők fel.
Kiemelendő, hogy ő a nevelés célját a legszigorúbban értelmezett erényben keresi, szerinte az erény maga a tökéletesség, amihez már semmit nem lehet hozzáadni (VII,4,9). Az emberben szerinte a legjobb az értelem (ratio), amely egyben életének irányítója is: „Ez a tökéletes ész nevezhető erénynek, amely azonos a tisztességgel” (IX,5,9).

Természetesen a kisgyermek még nincsen az ész és erény birtokában, ezért is rendkívül fontos az a kérdés, hogy hogyan nevelhető belőle „vir bonus”. Seneca szerint különböző vérmérsékletű (potestas) emberek vannak, ezt kell a jellem alakításánál alapul venni, mégpedig minél korábban, mert: „A nevelés a lehető legnagyobb és a jövőre nézve leginkább gyümölcsöző odafigyelést kíván; könnyű ugyanis a még zsenge lelkeket megrendszabályozni, de nehéz lenyesegetni azokat a hibákat, amelyek velünk együtt nőttek meg” (A haragról II,18,2).

Helvia vigasztalására készült írásában a következő olvasható: „Szabályozd erkölcsi magatartását, alakítsd jellemét: a zsenge korban kapott tanítások, mélyebben a lélekbe vésődnek” (XVIII,8) mindezt igazolták a modern kori kutatások is. Maga Seneca az emberi lélek kitűnő ismerője, és pontosan látja azt is, hogyan alakítható. Figyelmeztet, sőt óva int az engedékeny, kényeztető neveléstől (educatio mollis et blanda), mert szerinte semmi sem táplálja ennél jobban a szenvedélyeket. Ugyanakkor nagyon fontosnak minősíti azt a szempontot, hogy a gyermek mindig az igazságot hallja, legyen benne tisztelet, és tartsuk távol mindenkor a hízelgéstől (A haragról II,21,8).
A tanító mindig legyen szelíd és türelmes, mert az ifjú környezetéhez alkalmazkodik, és ahhoz hasonlóvá válik. Ezen nevelési elvek mögött nem nehéz felfedezni a sztoikus elveket, de mindez nem áll távol az igazi római jellemtől sem, amelynek kialakításában az élőszónak és a példának elengedhetetlenül fontos szerepe van. Hasonlóan Quintilianushoz ellene van a testi fenyítésnek, a figyelmeztetés (admonitio) és a büntetés (castigatio) viszont nem mellőzhető. Véleménye szerint a tanulás célja nem az ismeretszerzés, hanem maga az erény: „Non vitae, sed scholae discimus” (Levelek XVIII,3,12) hangzik szállóigévé vált gondolata.

Károsnak véli ugyanakkor a sok ismeretanyagot, mert a lényeg nem a mennyiség, hanem az alaposság és a minőség. Külön foglalkozik egy levélben (XIX, 5) a művészetek és a tudományok fontosságával, ebben úgy látja azonban, hogy a világ összes tudományánál értékesebb a lélek jósága, amely az erényes életben realizálódik.



Hoffmann Zsuzsanna SZTE BTK, Ókortörténeti Tanszék