A Kr.e.146. évtől kezdődően a római nevelésben egy újabb korszak következik, ezután már valamivel több adat áll rendelkezésünkre. Suetonius közlése szerint a régi grammatikusok rétorikát is tanítottak; többek értekezéseket is közreadtak mindkét tárgyból. Ugyanakkor, amint Suetonius írja:
„A rétorika – hasonlóképpen mint a grammatika – csak későn honosodott meg nálunk, sőt egy kicsit nehezebben is, ugyanis köztudott, hogy gyakorlását néha tiltották is”.

Cicero gyermekkorában a két leghíresebb szónok Rómában Marcus Antonius Orator (Kr.e. 143–87), az ismert triumvir nagyapja, és L. Licinius Crassus (Kr.e. 140–91). Cicero: A szónokról (De oratore) című munkájában igen nagy szerepet juttat nekik. Az utóbbit szónoki teljesítménye mellett egy híres rendelete is ismertté tette, amit Kr.e. 92-ben censor társával, Cn. Domitius Ahenobarbusszal együtt adtak ki.
A rendeletet Suetonius is fontosnak tartotta, ezért szó szerint idézi művében: „Tudomásunkra jutott, hogy vannak olyan emberek, akik egy újfajta tanítási módot vezettek be: az ifjúság tódul hozzájuk az iskolába. Latin rétornak nevezik magukat. A fiatalok egész nap henyélnek náluk.

Őseink megszabták, hogy gyermekeinknek mit kell tanulniuk és milyen iskolákba kell járniuk. Ez az újfajta tanítási mód, amely a hagyománnyal ellenkezik és ősi szokásokba ütközik, nem teszik és nem is tűnik helyesnek. Éppen ezért mind azoknak, akiknek ilyen iskoláik vannak, mind azoknak, akik oda szoktak járni, tudomására kívánjuk hozni azon véleményünket, hogy nem tetszenek nekünk”.

A második században természetesnek vették az előkelő római családok, hogy gyerekeik görög szónoktól tanuljanak, ezért gyakran el is utaztak Görögországba.

Az első század elején kísérletet tettek arra, hogy bevezessék a latin rétoriskolákat, továbbá latin stílusmintákkal váltsák fel a görögöket. Rómában L. Plotius Gallus hozott létre ilyen iskolát. Itt szeretett volna tanulni az ifjú Cicero is, szülei és környezete azonban nem engedték meg ezt, mivel nem tartották elég színvonalasnak a latin szónok-iskolát. Mint a fenti idézet mutatja, hasonló véleményen van L. Licinius Crassus is, aki Cicero szerint úgy látta, ezekben a latin iskolákban nem kapott megfelelő hangsúlyt az általános műveltség és a szükséges szakismeretek elsajátítása (pl. jog, történelem, filozófia), ellenben nagy teret nyert az üres fecsegés és a hatásvadászó demagógia.
Az említett rendelet tehát ezt a felszínes képzést akarta megakadályozni, és erősíteni azt a tendenciát, hogy a római kultúrának a görög tudományosság szintjéhez kell alkalmazkodnia. A rendelet csak részben érte el célját, korlátozta ugyan a latin rétorok ténykedését, de egészében megszüntetni nem tudta. Ez utóbbit igazolja a Rhetor ad Herennium címmel megjelent rétorikai tankönyv.

Rómában az egyik legkedveltebb házitanító Crates tanítványa, a Milétosból szárma-zó Alexander, aki hatalmas és szerteágazó tudásával kiérdemelte a polihisztor minősítést. Számos munkát írt, Kr.e. 81-ben Sulla adta meg neki a római polgárjogot. Még ismertebb eset Antonius Gniphoé, aki Iulius Caesar mestere volt. (Caesar anyja, Aurelia szintén különösen gondos családanya, aki minden bizonnyal igényesen választott oktatót fiának.) Bár szabad származású, szülei Galliában elhagyták; nevelőszülei később visszaadták a szabadságát. Alapos képzettséget szerzett mind a görög, mind a római kultúra terén, és megnyerő személyiségének köszönhetően tanító lett.

Híres férfiak látogatták iskoláját, köztük például Cicero is. Ateius Philologus szerint két könyvet írt a latin nyelvről, ő volt az első, aki a latin szavak helyes alakjának megállapításához az analógia4 elveit alkalmazta. Feltehetően a mester nagy hatással lehetett az ifjú Caesarra, aki makacsul ragaszkodott a tiszta és helyes nyelvhasználathoz, és ő maga is írt Analogia címmel egy munkát. Sajnos ez a munka nem maradt fenn, így Gnipho hatása is nehezen kontrollálható. Különös elismerésként szolgálhatott a mesternek az a tény, hogy a híres szónok, Cicero már felnőttkorában (Kr.e. 66-ban, 40 évesen, praetorként, ismert szónokként) hallgatta.

Kr.e. 92-ben tehát a latin rétorok iskoláit is betiltották (hasonlóan a görögökhöz), de látványos siker nélkül. A lassú fejlődés eredményeképpen kialakult és állandósult a három egymásra épülő iskolai fokozat: elemi, grammatikai és rétorikai. Közülük az első kettő, a grammatikai és rétorikai képzés általánosnak tekinthető, az előkelők gyermekeit azonban szükséges volt a közéleti pályára – senatus, forum, törvényszék – is felkészíteni, ez tette szükségessé a rétorika színvonalas oktatását. Innentől az igényesebb képzés szerves része a szónoki ismeretek megszerzése, míg a társadalom alsóbb rétegei továbbra is beérik a ludus-szal.
A szónoki képzésben a korábbi praxis forensis (gyakorlati képzés) mellett jelentős hangsúlyt fektetnek a megfelelő és színvonalas elméleti ismeretek meg-szerzésére. Ezt az új gyakorlatot szemléletesen illusztrálja Tacitusnak a Dialogus de oratoribus című írása, ahol a régi és új nevelés rendszerét vizsgálja, különös tekintettel a rétorikára.

Tacitus szerint régen azt tartották, hogy nincsen szükség szónokiskolákra, hanem az ifjakat elvitték egy neves szónokhoz, azt kellett kísérnie, minden beszédét meghallgatnia, a peres eljárások lefolytatásánál jelen kellett lennie, úgyszólván a „csata hevében tanult meg harcolni”. Most azonban, folytatja Tacitus:
„fiataljainkat elviszik a rhétorok iskoláiba elviszik őket az iskolába, amelyben nem egykönnyen tudnám megmondani, hogy maga a hely, a többi tanuló, vagy a tanulmányok minéműsége okoz-e több kárt tehetségüknek. Mert a hely egyáltalán nem parancsol tiszteletet, csak ugyanolyan tudatlanok teszik be oda a lábukat; a tanulótársak sem segítik az előrehaladást, hisz gyermekek gyermekek között és ifjak ifjak között, egyforma gondatlansággal beszélhetnek és hallgathatják egymást; a gyakorlatok pedig jórészt nem érik el céljukat”.

Az idézett forrás egyben igazolja azt is, hogy már Cicero korát megelőzően kialakultak Rómában a latin szónokiskolák, és egyben már akkor körvonalazódik az az új nevelési ideál, amelynek végleges formája a következő korszakban realizálódik. A nevelésben érvényre jutó görög hatások közül az építészetet kivéve kevéssé volt eredményes a művészetek hatása. A rómaiaknál a művészet szinte mindvégig idegen jel-legű és elsősorban dekoratív. Ilyen módon a lélek valódi mélységeinek kiművelésére szolgáló zenei oktatás sem kapta meg azt a kiemelt szerepet, amit a görögöknél betöltött. Róma művelődésére a legmérhetőbb hatást a görög nyelv és irodalom gyakorolta. Szinte jelszóvá vált, hogy aki művelt ember akar lenni, annak feltétlenül görögül kell tanulnia. Ennek köszönhetően gyorsan terjedt a görög nyelv ismerete.

Már Sulla idejében Molo rhodoszi követet – aki nem tudott latinul – tolmács nélkül hallgatták meg a senatusban. Az előkelő családok görög nevelőket és pedagógusokat fogadnak gyermekeik mellé. A grammatikai iskolákban így idegen nyelvet is oktatnak, ami neveléstörténeti szempontból nagyon is haladó lépésnek számít.
A tanítók mellett az előkelő családokban egyre több görög tudós, filozófus, felolvasó, orvos és művész is feltűnik. A római vallásba számos görög mítosz kerül be, a színpadi művek görög mintákat követnek, a klasszikus irodalom úgyszintén.5 Divatossá válik görög nyelven írni. A római császárok közül például Tiberius görögül ír verseket, Claudius ír és társalog is görögül, Titus görög színpadi műveket alkot, Domitianus görög öltözékben elnököl az olympiai játékokon, Hadrianus-ról pedig azt olvashatjuk Aurelius Victornál, hogy: „a görög irodalomban olyan alapos jártassága volt, hogy „graeculusnak” (kis görög) nevezték el. Az athéniak tanulmányait, életmódját, nyelvét és egész műveltségét teljesen elsajátította”.
Marcus Aurelius görögül írja meg „Elmélkedések” című filozófiai művét, a híres szónok, Quintilianus pedig a nyelvtanulást a göröggel javasolja kezdeni.



Hoffmann Zsuzsa
SZTE BTK, Ókortörténeti Tanszék