A Római Birodalom területén elterjedt vallások közül kétségtelenül a kereszténység volt a legnagyobb jelentőségű. Ez az új vallás – a zsidó vallásból kiválva – különböző hellenisztikus és egyéb elemekből formálódott ki, első követői a Közel-Kelet városainak hellenizálódott zsidó lakosságából kerültek ki. A keresztény misztérium a zsidó Messiásból egy meghaló és feltámadó, hellenisztikus istenséget formált.
A keresztény tanítás értelmében az ember sorsát nem a földi társadalmi helyzet határozza meg, hanem a Jézus Krisztusban való hite és a hozzá kapcsolódó megváltás. Az új vallás megjelenése és elterjedése megváltoztatta a szokásos gondolkodásmódot, és átalakította az eszmerendszert. Természetesen kihatott az oktatás és nevelés elveire is.

Az ókori görög és római embert nem foglalkoztatta a túlvilági élet, a földi világban akarta életét kiteljesíteni, testét edzeni, fejleszteni, értelmét kiművelni. Szerette az életet, vonzódott a gazdagsághoz, a hírnévhez és a vele járó dicsőséghez. Ezzel szemben a keresztény embert mindez nem érdekli – éppen ellenkezőleg, figyelmét a túlvilágra összpontosítja, földi életében legfőbb célja lelkének megtisztítása és tökéletesítése, amely a túlvilági életre való felkészülést jelenti. Számára az erkölcs forrása nem a tudás – ahogyan a görög klasszikus filozófusok gondolták –, hanem a hit és a szeretet. Szemében a földi világ közösségei, az állam, a család ellenében isten országa áll az első helyen, az előbbiek csupán átmenetet képeznek az utóbbi, örök létezőhöz. A keresztény emberek legfontosabb jellemzői: a békés türelem és alkalmazkodás, az önfeláldozó szeretet, alázatosság, valamint a gazdagság elutasítása.

Az elmondottakkal természetesen összhangban áll a keresztény – kifejezetten vallásos jellegű – oktatás és nevelés rendszere is. Ennek lényege az istenre való állandó figyelés, törekvés az erkölcsi tökéletességre, illetve a Jézus Krisztushoz való hasonlóság elérése. Ezen felfogás szellemében az élő példa maga Krisztus, aki egyben a mester és tanító, ahogyan az evangéliumokban is olvasható (Máté 23, 8; 23, 10). A keresztény nevelés transzcendens szellemiségéből következően a földi élet csak előkészítése a túlviláginak, tehát a nevelés elsődleges célja az erre való felkészítés.

A keresztény nevelés középpontjában a hit áll, ennek erősítésére legjobb eszköz az akarat edzése, mellette háttérbe szorul a test és az értelmi képességek fejlesztése. Kiemelendő továbbá az egyetemes (katholikosz) jelleg, tehát mindenkinek egyformán joga van a hit és a szeretet szellemében való nevelkedéshez.
A korai egyházatyák – felismerve ennek jelentőségét – nagy hangsúlyt fektettek a családi nevelésre. Ennek Krisztus szellemében kell történnie, kerülendő minden rossz hatás, mellőzendő a testi fenyítés. A gyermekek oktatását életkorukkal kell összehangolni, mesék helyett könnyen érthető bibliai történetekkel nevelni és tanítani, az Újszövetséggel való megismerkedés érettebb életkorban ajánlott. Minden eszközzel ügyelni kell a lélek tisztaságának megóvására, az edzett akarat a bűnös csábítások ellenében segít.

Korán felvetődik az a kérdés, hogy a keresztény szellemű nevelés hogyan kezelje a klasszikus, antik értékeket. A korai kereszténységet gyakran szokták szembeállítani az antikvitással, mint minden pogány és istentelen tagadóját. A kereszténység következő korszakában viszont – amikor az elismerésért és a hatalomért küzd – kora műveltséganyagának elsajátítására, befogadására és asszimilálására is törekszik.
A harmadik korszak a diadalmas egyházé, amikor minden pogány, be nem olvasztható szellemi értéket meg akar semmisíteni. A tanítást viszont a kereszténység küldetésének tekintette, tanítottak írni-olvasni – mind latinul, mind görögül –, erősítve a közösségeket, a respublica Christiana szellemében, az Imperium Romanum rendje szerint. A későbbiekben a római állam megtalálta a kereszténységgel való megegyezés módját, államvallássá lett, és jelentős szerepet vállalt az antik kultúra továbbörökítésében.

A híres alexandriai iskola egyik neves mestere, Origenés kísérletet tett a hellén műveltség és a keresztény teológiai gondolkodás összehangolására. Ez átmenetileg lehetségesnek tűnt, azonban az emberközpontú humanizmus és a keresztény hitvilág lényeges pontokban különbözik egymástól.
A 2–3. században inkább az elutasítás jellemző, majd a 3–4. századra csitul az ellentét, főként a keleti egyházatyák ismerték el a klasszikus értékek fontosságát. A nyugatiak álláspontja merevebb, de némi engedményre ők is hajlanak. Ugyanis a műveltség megszerzésénél nem mellőzhetők a klasszikus értékek. Ilyen módon a kereszténység sokat átvett a klasszikus görög-római műveltségből, ezzel komoly szerepet vállalt annak megőrzésében és továbbadásában.

Itália első barbár urai, a keresztény Odovakar és Theoderik, a római arisztokráciával való együttműködést keresve vállalták az ősi kultúra védelmezőinek és fenntartóinak a szerepét is. Kiemelkedő Theoderik nagy műveltségű kancellárjának, Cassiodorusnak az az érdeme, hogy az általa 450 körül alapított Vivarium kolostor szerzeteseit rábírta, hogy – szakítva a korábbi közömbösséggel – idejük egy részét ókori irodalmi művek másolásával töltsék, és kéziratgyűjteményükben, a kolostor könyvtárában az egyházi művek mellett az egykor megvetett pogány irodalom legjelesebb alkotásai is helyet kapjanak. Már egy évszázaddal korábban hasonló folyamat játszódott le a görög világban is.
Cassiodorus kolostori szervezetének mintaként szolgálhattak egyes, a keleti kereszténységben kialakult hasonló intézmények (pl. Edessa, Nisibis). A bizánci császárság megerősödésének időszakában pedig szorgalmas gyűjtőmunka indult meg a még meglévő, klasszikus alkotások új kéziratokban való kiadására és kommunikálására. Az egyház immár, mint saját szellemi örökségéhez is tartozót, kötelességének tekintette megmenteni és átmenteni mindazt, ami a 6. századig még nem pusztult el.

A Róma által megkövetelt „vir bonus” eszménye szinte egészen a modern korig példaadó lehet, akinek hivatástudata, kötelességérzete, gazdálkodói felkészültsége, és nem utolsósorban rendkívüli alkalmazkodóképessége tanulságokkal szolgálhat az utókor számára is. Az előbbi gondolatsorhoz illik Visy Jószefnek a római humanitasról megfogalmazott megszívlelendő véleménye:
„Csak az marad mindig aktuális – Goethe szerint –, ami nem a mindennap követelményeinek kiegészítésére készült. A római kultúrában pedig ez az elem a humanitas nemes talajából táplálkozó erkölcsi aktivitás.” Szintén hasonló végkicsengésű Havas László professzor idevágó gondolata: „A római társadalom felfogás nem csupán humanizmusával, hanem libertas, szabadság-koncepciójával, az emberi dignitas, méltóság védelmével is maradandó pélaként szolgált a későbbi korok számára még akkor is, ha ez a libertas a római császárkorban gyakorlatilag az előkelők házainak falai közé szorult vissza, sőt ott sem volt teljes biztonságban.”

Idézzük még végezetül Gellius művének egy részletét, amelyben a humanitas fogalmát értelmezi:

„Akik latin nyelven beszéltek éspedig helyesen, a humanitast nem úgy akarták értelmezni, ahogyan általában gondolják, vagyis a görög philanthropia (emberszeretet) értelmében, miszerint minden ember iránt valamiféle előzékenységet és jóindulatot jelent. Hanem a humanitas fogalma alatt azt értették, amit a görögök paideiának (nevelés), mi pedig a helyes művészetekben (artes boni) való tanításnak és képzésnek mondunk. Akik ezt teljességgel megszerzik és magukévá teszik, azok a leghumanusabbak (humanissimus). Ennek a tudásnak a megszerzése és birtoklása ugyanis az élőlények közül egyedül az ember sajátja, és ezért nevezik humanitasnak.

Hogy tehát a régiek – M. Varro és Marcus Tullius – szintén ebben az értelemben használták, azt szinte valamennyi munkájuk bizonyítja, így elegendőnek tartottam egyetlen példát idézni. Varro Emberi dolgok című írásának első könyve a következőképpen kezdődik:
»Praxitelést, kimagasló művészete folytán, mindenki, aki kicsit is művelt, ismerte.«

Itt a humanior kifejezést nem általános – „kedves, előzékeny, jóindulatú” –, és nem is „a tudományban járatlan” értelemben használja, ugyanis ez nem adja vissza a tartalmat, hanem arról van szó, hogy az a tanult és művelt ember, aki a könyvekből és a történelemből megtanulta, hogy ki volt Praxitelés.”
(Gellius 13,17, ford. Hoffmann Zsuzsanna.)

A keresztény nevelés témakörének részletes tárgyalása azonban már a középkori nevelés történetéhez tartozik.