logo

VIII Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Az ősi nevelés korszaka.

Intézményszerű nevelésről ebben a korszakban szó sincs. A nevelés színhelyei a család és a közélet; mégpedig ez utóbbi kettős formájában: a fórumon és a katonai szolgálatban. A római nevelés legfőképpen a családban folyt, és ez a római család egészen sajátos, egységes szervezet volt.
Ma amikor a családra vonatkozó egész jogi felfogásunk jórészt éppen a római jog által van meghatározva nehéz elképzelnünk azt a különbséget, amelyet a római család szervezete jelentett akár a göröggel szemben, ahol legfeljebb vagyonjogi szabályozásról beszélhetünk, egyébként pedig a családfő teljhatalmú kényúr volt, akár az etruszkkal szemben, ahol tudvalevőleg a matrimoniátus uralkodott.
A görögség nem tudta végérvényesen megoldani az állam problémáját és az etruszk ez a nagytehetségű és nagyműveltségű nép sem tudott tartós államot kialakítani; ez a tény összefüggésben van családi szervezeteiknek lazaságával. Mindkét esetben az ösztönös együttélés formáját fedezhetjük fel.

A római család valóban konstruktív alakzat, benne a szellem teremtő ereje fejeződik ki, kétségkívül férfias elképzelés szerint és ez megint döntő mozzanat. De a patria potestas [az atyai hatalom] nem csak jogokat fejez ki, hanem kötelességeket is, elsősorban a családnak, a család nevének fenntartását, ami kifelé éppen a nomen gentiliciumban [nemzetségnév] érvényesül, befelé pedig a sajátos római erények gyakorlását jelenti. Melyek ezek az erények?

Az auctoritas [tekintély], a fides [hűség, becsületesség], a pietas [istenfélelem, kegyelet], a dignitas [tisztesség] és az officium [kötelességtudás]. Első tekintetre is láthatjuk, hogy az analógia amelyet az imént tettünk a család és az állam között nem légből kapott, hanem a római szellem szerkezetében gyökerezik. Már magában véve az is sokatmondó, hogy a római az erény szót a férfiből, a virtust a vir-ből származtatja. A sajátos római és családi erények éppen azok, amelyek a vir bonust jellemzik.
Ma hajlandók vagyunk az erkölcsi jót bizonyos kegyességgel színezni: a keresztény erkölcsi tanítás értelmében bárki lehet jó, társadalmi rangkülönbség nélkül. A római életben legalábbis kezdetben erről szó sincs. Itt a viri boni kifejezés társadalmi rangot, előkelőséget, bizonyos osztályhoz, vagy inkább rendbe tartozást jelent.

Vir bonus az, aki megállja a helyét a tanácsban és a harcban egyaránt. Ezért erényes csak az lehet, aki vir bonus, azaz aki beletartozik a derekabbak körébe, akinek neve, nemzetsége, családja van, ahol éppen az erényeket gyakorolhatja, vagy más szóval, aki nem a plebshez [nép], hanem a nemesekhez, a patríciusokhoz tartozik. Az ide tartozása már magában véve is erkölcsi norma. S rendkívül jellemző már maga ez az elnevezés: patrícius, amiben szintén a pater familiasra [családapa] ismerhetünk.
A patrícius eredetileg épp azt jelenti, hogy valakinek van jogi értelemben atyja, s hogy maga is azzá lehet. Tudvalevő dolog, hogy az állami ügyeknek, a res publicának intézésre ez idő tájt patríciusi kezekben volt. De a patrícius, mint vir bonus nem zárkózhat el a csekélyebbek és jelentéktelenebbek elől sem: klienseinek patrónusa, mivel ezek mintegy családjának tartozékai, ezeknek is „atyja”. De hasonlóképpen a családanya is kifelé képviselve a családot: matróna.

Általában a nő jogi helyzete a családban egészen más, mint például a görögségben. Itt is alá volt ugyan vetve férje akaratának, de ez korántsem jelentett alárendeltséget, sőt mint családanya jogilag is részese volt a családi tekintélynek, és személyében sokkal szabadabb volt. Lehet, hogy itt az etruszk matriarchátus hatásáról van szó. A római jogi alapfelfogás szerint a férfi teremti meg a családot, s őbenne, általa folytatódik ez. Ezért kell a nőnek atyja hatalmából férjéébe átmennie, s ezért nem vehet részt közvetlenül a közügyekben. A nő életének tere a res domestica [háztartás].

A családnak ebből a szerepéből érthető meg a benne lefolyó nevelés módja. E nevelés egyedüli intézője az apa és az anya. Az apa ténykedése mindjárt azzal kezdődött, hogy gyermekének felemelésével (tollere [felemelni], suscipere [újszülött gyermeket a földről felemelni, elismerni]) elismerte gyermekének, és atyai hatalmánál fogva kinyilvánította, hogy fel akarja nevelni. Ellenkező esetben a folyóba vetették, vagy kitették a gyermeket.
A felnevelésre szánt gyermek kilencednapra (nundina), illetve a lány nyolcadnapra kapta előnevét (praenomen), amely vallásos engesztelő nap (dies lustricus) volt. A felnövekedő gyermek nevelésében azután apja és anyja egyformán részesedett. Ez a nevelés teljességgel praktikus irányú volt; a [gyermek] családi körben tanulta meg és kezdte gyakorolni a római erényeket, elsősorban azzal, hogy példát nyújtottak neki azok gyakorlására. Tacitus Corneliát, a Gracchusok anyját emlegeti (akire a pedagógiai irodalomban számtalanszor hivatkoznak mint a klasszikus anyára), ami szintén csak arra enged következtetni, hogy minő nagy szerepe volt az anyának a római nevelésben.

A családban ismerkedett meg a gyermek a XII táblás törvénnyel is. Ez a tény jellemző fényt vet a görög és a római nevelés különböző szellemére: a görög gyermekek Homéroszból tanultak vallást, erkölcsiséget és ízlést. A római ifjúság viszont a XII táblás törvényt véste emlékezetébe minden köz és magánjognak ezt a forrását, ahogy Cicero mondja (fons omnis publici privatique iuris).
Amint a gyermek felserdült, apja mindinkább bevezette őt a közélet teendőibe, hogy ily módon mindent gyakorlatilag megtanulhasson, ami a politikai életben való szerepléshez szükséges. Vagyis az apa volt fiának természetes tanítómestere. A nevelés a férfitóga (toga virilis) ünnepélyes felöltésével fejeződött be a 17. (később 15.) életévben. Erre következett a katonai szolgálat ideje. Az ifjú, mint tiro [újonc] öregebbek vezetése mellett megtanulta a fegyverforgatást. Cato akit általában a régi római erkölcsök, a mos maiorum megtestesítőjének tekintenek maga tanította fiát írásra, olvasásra, a törvények ismeretére és az ősi hagyományok tiszteletére, de testgyakorlásra és fegyverforgatásra is.

Magának Catónak (Kr. e. 234-149) töredékeiből azt a tényt is megtudjuk, hogy századokkal az ő kora előtt, tehát éppen a tárgyalt korszakban, szokásban volt, hogy családi lakomákon énekeket adtak elő az ősök hadi tetteinek dicsőítésére, s hogy ez énekek előadásában buzdításul maguk az ifjak is részt vettek.
Catónak fiához intézett intelmei (praecepta ad filium) elvesztek. De maga az a tény, hogy ily művet írt, tanúbizonyság arra, hogy milyen nevezetes szerepe volt az apának ebben az ősi hagyományokhoz ragaszkodó nevelésben. S Cato e tekintetben nem az egyetlen parainézis-szerző. (A görögöknél alig találunk olyan apát, aki a saját fiához intéz intelmeket gyakoribb, mikor a szeretőhöz fordul.)

A lányok neveléséről csupán annyit jegyezhetünk meg, hogy miként az apa volt fiának tanítómestere a nyilvános élet számára, úgy volt az anya leányának a házi teendőkben. Ez a nevelés általában a lány férjhez meneteléig tartott. Hogy a fegyelem mindkét nem nevelésében igen szigorú volt, a mondottak után alig kell külön hangsúlyozni.


Forrás: Az Európai ókor neveléstörténete. Részletek Prohászka Lajos egyetemi előadásából. Szerkesztette, a jegyzeteket kiegészítette: Orosz Gábor