logo

VIII Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Az átmenet kora

Az ősidőknek ez az egyszerű és szigorú nevelése addig tartott, amíg Róma egész Itáliát meg nem hódította. A hódítás természetszerűleg szorosabb érintkezést idézett elő, mint amilyen korábban lehetséges volt. De mindez még nem jelentett korszakos fordulatot a római történetben.
Az idegen hatás nyomai főleg akkor mutatkoznak döntően, amikor Rómának hódításai folytán együtt kellett élnie a meghódítottakkal. Ekkor kezdtek behatolni az idegen életformák és az idegen kultúra szelleme, s Róma feladatává lett, hogy ezeket a saját arculatához idomítsa. Két mozzanat jelzi különösen az átalakulást: az egyik az irodalom keletkezése, a másik a művelődési intézmények kezdődő kialakulása.

Az ősi Róma inkább volt minden, csak nem irodalmi szellemű. Az irodalom művelése otiumot [szabadidő, nyugalom, békés élet] követel, s a kemény, katonai Rómában, amelynek mindenfelé küzdenie kellett, erre valóban nem volt alkalom. A művelődési intézményeknek az egészen gyakorlati irányú nevelésbe valósággal be kellett ékelődniük, hiszen elsősorban mégis csak ismereteket, elméleti tudást nyújtottak. Az is nehézségeket okozott, hogy ezt a tudást idegenek, főleg görög rabszolgák közvetítették; számos ediktum [rendelet] ezért be is tiltotta működésüket. Kulturális szempontból azt mondhatjuk: ez a korszak az iskolának valóságos szabadságharca volt Rómában.
A görög befolyás már kezdettől fogva érvényesült. Ez azonban nem volt közvetlenül az anyaországbeli görögségtől kapott hatás, hanem a dél-itáliai görögséggel való érintkezésből fakadt, vagy éppen etruszk közvetítéssel jött létre. Mélyebb szellemi hatásról szó sincs: átvették azt, ami az érintkezés folyamán átvételre szinte természetszerűleg kínálkozott. Ámde ez a hatás is az első gall betöréstől Kr. e. 390-től fogva megszűnik.
A következő század az újabb históriai kutatások megállapításai szerint éppen a sajátos ó-itáliai kultúra elenyészését jelenti. S ekkor következett be a nagy fordulat. Az itáliai félsziget meghódításának utolsó fázisa Tarentum elfoglalása volt Kr. e. 272-ben. Róma itt is győzött, de ugyanakkor beáradt hozzá a görög szellem, s ettől kezdve őt magát is ez alakította.

A Tarentumban foglyul ejtettek között volt Livius Andronicus is, a római irodalom kezdeményezője, aki latinra fordította az Odüsszeiát, mégpedig úgy látszik éppen didaktikai célból, ugyanis mint hadifogoly urának gyermekeit oktatta, s mivel eközben híjával volt minden szövegnek, görög ember létére nem is fordulhatott máshoz, mint Homéroszhoz, akit tudvalevőleg a görög iskolában is legelőször olvastak. Attól fogva tehát nem csak a görög gyermek nevelkedett fel Homéroszon, hanem a római is, mégpedig a saját anyanyelvére átültetett Homéroszon. S bármily kezdetleges volt is Livius fordítása, századokig ez volt a római gyermekek első olvasmánya. Horatius leveléből tudjuk, hogy „Orbilius plagosus” [ütleges Orbilius] őbelé is ezt verte. Mindenesetre jellemző tény, hogy egy didaktikai célból készült munkával születik meg a római irodalom, vagy úgy is mondhatjuk: irodalom és tervszerű iskolázás egyszerre indulnak meg.
Ezt a folyamatot, ha nem is egészen pontosan, de nagyjából és lényegében rekonstruálni tudjuk. Valószínű, hogy azok az Itáliába került és ellatinosodott görögök, akik olykor egyúttal a latin irodalomnak is úttörői voltak (... Livius Andronicus mellett Ennius is) kezdetben csak előkelőbb családok gyermekeit tanították. Talán már ekkor szükségből több szomszédos család gyermekét egyszerre oktatták. Mindenesetre az elemi ismeretekre (olvasásra, írásra, számolásra) tanító kis-iskola jelentkezett ily módon legelőször. Ludus volt a neve, ami eredetileg gyakorlásra szánt helyet jelent.

A ludi magister (vagy litterator) rendszerint az utcakereszteződéseknél ütötte fel sátrát: in triviis, s innen kapták az elemi ismeretek (prima litterarum elementa) az oktatás történetében később oly nagy szerepet játszó trivialis scientia elnevezést. A római gyermek ebbe a ludusba hét éves korában került, s őt ide akárcsak Athénban rabszolga (paedagogus) kísérte. Az olvasást és írást is általában úgy tanították, mint a görögök, legfeljebb bizonyos játékos könnyítésekről értesülünk. A számolás tanítására azonban kezdettől fogva nagyobb gondot fordítottak, mint a görögök, ami érthető a római szellem gyakorlati irányából.
Tekintve a római számjelzés nehézkességét, a számtani műveletek tanítása nem lehetett könnyű feladat. A fej és ujj számolást gyakorolták; volt azonkívül segítőeszközük is, a görögöknél is ismert abax (abacus), egy számolótáblaféle, amelynek mélyedéseiben kavicsok tologatásával végeztek műveleteket.

Plutarkhosz adata szerint az első ilyen nyilvános iskolát Rómában Spurius Carvilius nyitotta Kr. e. 260 körül. A történetíró Livius beszél ugyan ludus litterarumról a Kr. e. IV. században, ez azonban pusztán későbbi állapotoknak korai időkre való meseszerű beállítása. Később, a Kr. e. II. sz. elejétől kezdve ebben a ludusban grammatikát is tanítottak, s ebből a tanulmányból alakult ki az önálló grammatikai iskola.
A grammatikának ezt a rendszeresebb tanulmányát a híres pergamoni grammatikus és Homérosz-kritikus Malloszi Kratész honosította meg Rómában, amikor Kr. e. 169-ben előadásokat tartott a görög irodalomról, s ezzel széles körök figyelmét erre terelte. Ezek a grammatikai iskolák vetették meg a római irodalmi műveltségnek alapjait.
Tanítóikat litteratusoknak hívták megkülönböztetésül a litteratortól, épp így, ahogy a görögöknél is megvolt már ez idő tájt a grammatikosz (ma filológusnak mondják) és a grammatisztész megjelölés. Suetoniusból tudjuk, hogy a rómaiaknál később (Cicero korában) általános volt már az a felfogás, hogy litteratus az, aki valamit pontosan, éles elmével és tudományosan tud elmondani, vagy megírni.

Ebből is kitetszik, hogy a grammatikai iskolák tanulmánya a költői olvasmányon kívül a nyelvtanra és fogalmazásra terjedt ki. A neveléstörténetben általánosan elterjedt felfogás szerint ezek a grammatikai iskolák elsősorban görögöt tanítottak, s csak később és mellékesen latint is. Nem valószínű, hogy ez mindjárt kezdetben is így lett volna, mert akkor érthetetlen volna Horatius megjegyzése, hogy Orbiliustól aki litteratus volt Livius latin Odüsszeia-fordítását tanulta. Inkább az lehetett a helyzet, hogy előkelőbb családok görög rabszolgát tartottak gyermekeik mellett, akiktől ezek élőnyelv módjára beszélgetésből már otthon elsajátították a görög nyelvet úgy, hogy amikor a grammatikai iskolába kerültek, már tudtak beszélni görögül, s itt olvasták azután eredetiben is a görög auktorokat (elsősorban Homéroszt), s szereztek nyelvtani tudást. Abban a mértékben azután, ahogyan a görög műveltség általánosan elterjedt, került a grammatikai iskolában is a görög túlsúlyba. [Azonban nem kétséges,] hogy kezdettől fogva a latin nyelv tudatosítására is gondot fordítottak, ezt már magának a latin irodalomnak a fejlődése is bizonyítja. Ez az irodalom - tudjuk nem spontán módon nőtt, hanem tudatos megfontolásból, minták után, vagyis iskolázás alapján.

Ezekbe a grammatikai iskolákba a fogalmazástanítással hovatovább bevonult a retorika tanítása is. A retorikát éppoly kevéssé szabad merőben szónoklattannak tekintenünk, mint ahogy a grammatika sem volt pusztán a mai értelemben vett nyelvtan, hanem alaki és tárgyi szövegmagyarázat.
A retorika is a tulajdonképpeni szónoklattan mellett stilisztikai, szerkesztéstani (vagyis logikai) és jogi ismereteket foglal magában. Fogalmazást, szónoklást tanítani azonban nyilván csak latinul lehetett: nem is lett volna cél ... azt görögül tanítani. S ebből a grammatikai iskolában folyó retorikai tanulmányból alakult ki idővel a római iskolázás harmadik foka: a retorikai iskola. Ez tárgyalt korszakunk vége felé következett be.

Már a Kr. e. II. sz. derekán felléptek görög rétorok (és filozófusok is) Rómában, akiknek működését tanácsi határozattal megtiltották. A tilalom hiábavaló volt; csakhamar újabbak léptek fel, akik magukat latin rétorok nak mondták. Noha az előbbi kitiltást félszázad múlva újabb követte azzal a megokolással, hogy az ifjúság naphosszat náluk lebzsel, s csak szemtelenséget tanul térfoglalásuknak nem lehetett útját állni.
Nyilván művelődési szükségletet elégítettek ki: a közügyekben való részvételnek hagyományos, pusztán a fórum gyakorlatának szemléletére alapított módja nem volt már elégséges.

A hellenizálódás tehát az átmeneti korszakban mindinkább folyamatba jött, s ezzel a római világ képe a külső politikai változással együtt - belsőleg is egészen megváltozott. Érthető, ha ez küzdelmes folyamat volt, s ebben a korban azok, akik szívósan ragaszkodtak az ősi, egyszerű erkölcsi hagyományokhoz aggodalommal teltek el Róma jövője iránt.
M. Porcius Catót (234-149) ezek közül már az előző korszak tárgyalásakor említettük. Meg volt győződve arról, hogy a görög műveltség Róma sírját ássa meg, s ebben a szellemben szólnak a fiához intézett intelmek. Mindamellett maga Cato sem kerülhette el, hogy élete végén megtanuljon görögül.

Régebben Catót a nevelés elmélkedői között emlegették. Van ugyanis egy munka, amelyet sokáig ezen a címen ismertek: Cato de liberis educandis [Cato a gyermekek neveléséről], helyesen így szól: Catus de liberis educandis, s szerzője nem Cato, hanem Varro. Hasonlóképpen a Disticha Catonis [Cato disztichonjai, kétsorosai] címen évszázadokon át kedvelt (részben prózában, részben hexameterekben írt) szentenciagyűjtemény szerzője sem Cato, hanem valószínűleg a Kr. u. I. vagy II. századból való.


Forrás: Az Európai ókor neveléstörténete. Részletek Prohászka Lajos egyetemi előadásából. Szerkesztette, a jegyzeteket kiegészítette: Orosz Gábor