Magától értetődő, hogy az ókori Római Birodalom keresztényei szemében a datálás szempontjából központi jelentőségű volt egyrészt Jézus Krisztus születése, ennek időbeli elhelyezése, vagyis az incarnatio, azaz az Ige megtestesülése, másrészt az ótestamentumi hagyomány, s a Novum Testamentum adatainak ehhez időbeli viszonyítása; nem hagyva persze figyelmen kívül az antik világ kronológiai szempontjait sem, amit a harmadik döntő momentumnak tekinthetünk. További fontos támpont lehet még az apostolok működése, és ennek időbeli elhelyezése. Végül a kereszténység további terjedése és államvallássá válása érezteti jelentőségét a történeti kronológia felfogásában és értelmezésében.
Az antik világ szempontjából az mindenesetre nagyon lényeges, hogy a latin-görög nyelvű nem keresztény források nem annyira Jézus személyével foglalkoznak, hanem inkább általában a keresztényekkel, illetve Christusszal3 vagy Chrestus-szal, aki nem biztos, hogy azonos az előbbivel, mert esetleg csak egy Rómában feltűnt zsidó agitátor lehet. Az antik zsidó hagyomány sem vonta kétségbe Jézus történeti voltát, csak éppen személyéről nagyon eltérő képet rajzolt a keresztény forrásokhoz képest.
A Talmud (zsidó törvények és magyarázatok gyűjteménye) egyes helyeit összegezve az rajzolódik ki Jézusról, hogy egy bizonyos Panther nevű férfinak volt - egyes értelmezések szerint - törvénytelen fia Jesu, azaz Jézus, aki csúfot űzött a hagyományból, félrevezette és felizgatta a népet, öt tanítványt gyűjtött maga köré, és húsvét előestéjén keresztre feszítették.
A Toledot Jesu, vagyis a Jézus élete hasonló történetek gyűjteménye, bizonyítva, hogy a középkori zsidóság körében ez a hagyomány különféle változatokban tovább élt, s hitelétől csak a 18-20. század folyamán próbálták meg helyenként nagyon is erőszakolt módon megfosztani.

A legkorábbi keresztény iratok, Pálnak a Kr. u. 50-es évekből való levelei igen kevés adattal szolgálnak Jézus életéről, akit nem is ismert személyesen (2Kor 5,16), s akiről hallomásból, már egyfajta hagyomány nyomán volt tudomása (lKor 11,23 skk, 15,3 skk, Róm 13 skk, Fii 2,6-11). Ami a Novum Testamentum evangéliumait illeti, itt Jézusnak, Dávid leszármazottjának (vö.: Mk 10,48) két családfája ismeretes: az egyik Ábrahámra megy vissza (Mt 1,1-7); a másik Ábrahámon keresztül Ádámra (Lk 3, 23-38).
Az előbbi erőteljes stilizálást mutat és csekély a kronológiai értéke. Az utóbbi is inkább a megváltást hangsúlyozza. Mindebből arra következtethetünk, hogy kezdetben nem létezett egységes hagyomány Jézus őseiről, s a messiási szerepet genealógiai módon is megalapozni csak később próbálkoztak egyes keresztény gyülekezetekben, felhasználva ehhez a Septuaginta szövegét, ami nyilvánvalóvá teszi a görög hagyomány jelentőségét.

Az említett genealógiáknak tehát önmagukban nincs valódi történeti értéke, csupán a későbbi törekvések feltérképezésére alkalmasak és teológiai jelentőségük van, amennyiben megkísérlik áthidalni Krisztus természetének megvilágításával a nehézséget Jézus dávidi leszármazása és a Szűztől való születés eszméje között. Ezzel párhuzamosan jelentkezik a kronológiai pontosítás igénye is, mert Mt 2,1-ből viszont megtudjuk, hogy Jézus Nagy Heródes idejében született, aki legkésőbb Kr. e. 4-ben meghalt.
A Mt 2,2 skk.-ban említett csillag feltűnését egyesek szerint viszont a kutatás egy része valószínűleg helytelenül próbálta meg összefüggésbe hozni a Jupiter-Szatumusz összekapcsolódással a Halak csillagképben. Más véleménye van Teres Ákosnak,5, aki úgy gondolja, hogy Kr. e. 7 november 12-i égi jelenségről van szó, mert ebben az évben a Jupiter és a Szaturnusz együttállásba került a Halak és a Kos jegyei között, amely évben a Tavaszpont - ami csak 23 726 év múlva ismétlődhetik meg - ugyancsak áttért a Kos jegyéből a Halakba, s a konstellációnak ezt a fényes és tartós jelenségét látták volna a mágusok Jeruzsálem déli határában, Betlehem felé, amikor abban az irányban mentek (Vö.: Mt 2,1-12). Teres főleg J. Kepler (17. század eleji) számításai és kritikai megfontolásai nyomán halad, arra a végkövetkeztetésre jutva, hogy „az apostoli hagyomány szerint Jézus (...) minden bizonnyal Kr. e. 7-ben született", mert „az a csillagászati jelenség..., amiről Máté beszél, éppen ebben az időben volt látható márciustól decemberig".
Kepler ugyanis kiszámolta, „hogy a Jupiter és a Szaturnusz Kr. e. 7-ben háromszor pontos konjunkcióban állt a Halak jegyében, a Tavaszpont közelében, és úgy gondolta, hogy a mágusok ebben a korforduló jelét látták" (ti. a Kos és a Halak korszakáról van szó, az első századok keresztényei ugyanis hajlamosak voltak úgy tekinteni Jézust, „mint a Halak korának első halát és a Kos-kornak utolsó áldozati bárányát").

Keplert számításaiban Suslyga vizsgálatai is megerősíteni látszottak. Nehézséget okoz a Lk 2,2-ben említett augustusi census beillesztése is, amelyre Syria helytartója, Quirinius alatt került sor. P. Sulpicius Quirinius azonban Kr. u. 6-7-ben kísérte el C. Iuliust ilyen minőségben Keletre, s hajtott végre népszámlálást. Különböző egyházatyák Jézus születésének Augustus uralkodása 41. vagy 42. évét tekintették; más szövegek szerint ez Augustus 29. éve a ludaea feletti uralomtól számítva.
A liturgikus naptárból mind Krisztus születésére, mind keresztelésére több hónap és nap adódik. Az is bizonytalan a hagyományban, hogy Jézus vagy 15 évig tanított-e. Az evangéliumokban kevés fogódzó van Jézus halálának idejére vonatkozólag is. Mindenesetre Pontius Pilatus hivatali tevékenysége Kr. u. 26-36-ra esik, tehát meglehetősen tág időt fog át.
Kivégzése évéről és hónapjáról már az egyházatyák nézete megoszlott. Alexandriai Kelemen és Tertullianus Tiberius uralkodásának 15. évére és a két Geminus consulságára gondolt, vagyis Kr. u. 29-re, de mások ettől eltérő véleményt képviselnek. Mindezek alapján nem csodálható, ha ma a történeti kronológiánk alapelemeként szereplő Kr. e. és Kr. u. meglehetősen önkényesen kijelölt időpontnak bizonyul, s ráadásul esetében még a 0. év hiányával is számolni kell, ami megnehezíti a számításokat.

Ami az apostolok tevékenységét illeti, itt főleg Szent Pál működésének kronológiája állapítható meg, s az Új Testamentum szöveghelyei világi adatokkal vethetők össze, anélkül azonban, hogy ebben a vonatkozásban is tisztázhatnánk egy szilárd és teljes időrendi táblázatot. A Máriáról, Jézus anyjáról hírt adó adatok részben apokrif eredetűek, részben történetileg értéktelenek. Maga a kereszténység létrejötte és terjedése persze hosszú időn keresztül nem gyakorolt közvetlen hatást a római kronológiai felfogásra, mert a római köz és magánéletben a keresztényeknél ugyancsak továbbra is a consuli évek szerint történő datálás maradt érvényben egészen Iustinianusig, sőt amikor ezt a tisztséget Kr. u. 542-ben megszüntették, utána is ekképp kelteztek: post consulatum Basilii, vagyis Basilius consulsága után.

Ugyancsak hosszú időn keresztül fennmaradt az olympiasok szerint történő keltezés (Kr. e. 776-tól számították a négyéves ciklusokat), csak azután tűnt el ez, hogy Nagy Theodosius Kr. u. 393-ban törvényben megszüntette ezeket a játékokat. Elég késői az indictiós időszámítás, mégha a 11. századi Georgius Cedrenus azt állítja is, hogy ezt a rendszert már Augustus uralkodásának 15. évében bevezették. Valójában Iustinianus csak Kr. u. 537-ben írta elő törvényileg a consuli év mellett az indictio feltüntetését, ahogy érvényben volt az uralkodó tribunicia potestasa alapján való keltezés is, amely Kr. u. 516-ig kísérhető nyomon. Maguk a bizánci császárok is gyakorolták az uralkodói évek szerint történő datálást, s ez a szisztéma a 8. sz.-ig a pápai nyilvántartásban is szerepelt.

A keresztények a magánéletben is ezeket az alapelveket követték, amit jól mutat, hogy pl. Egyiptomban továbbra is alkalmazták a keltezésben Diocletianus hatalomra jutásának évét, a 284-et mint egy új aera kezdetét, s még Athanasius is ezzel jelzi húsvéti levelét (epistula paschalis, 1. in: Patrologia Graeca, 26, 1360 A-B), noha egyesek az eredeti megjelölést aera martyrum-ra (a vértanúk korára) változtatják, ami azonban magán a tényen és annak eredetén semmit sem változtat. A szír keresztények is kitartottak a Seleukida aera mellett.

Ha a konkrét datálásra nem is, magára az időfelfogásra azért nagy hatással volt a keresztény értelmezés. Eusebiosig erre az volt a jellemző, hogy várták Krisztus visszatértét - s az ezzel együtt járó világvéget, noha - mint Krisztus maga kinyilvánította - nem a hívekre tartozik, hogy kutassák, mikor jön el ennek az ideje és órája, ami minden kronológia bizonytalanságát emeli ki. Mégis egyes egyházatyák a parusia (az Úr megjelenése) kapcsán rá-rákérdeznek a mikorra, feltételezve például egy ezeréves birodalmat a vég előtt, kiemelve azonban, hogy ez az évezred az Úr számára csupán egyetlen nap. Péter-evangélium 3,8). Egyesek a Genesis világteremtés-mítoszának mintájára a világ időtartamát hatezer évre becsülik, amelyhez még egy óriási világszombat kapcsolódik, egy hetedik évezred.
Az apokaliptikus felfogás mégis inkább a zsidó gondolkodáson belül volt igazán jelentős, a kereszténységen belül hamarosan veszített fontosságából, s inkább gnosztikus és montanista körökre szorult vissza, még ha az apokaliptikus teológia megkülönböztető dualizmusa fontos szerepet játszik is Augustinus De civitate Deí-jében (Az Isten államáról). Mindenesetre a keresztény megoldási kísérletek igen eltérő időpontok javaslatához vezettek. Egy bizonyos ludas elveszett Chronica-jában úgy vélte, hogy Septimius Severus (Kr. u. 193-211) uralkodásának 10. évében jön el a világ vége.
Ahogy változott a parusíaról kialakított felfogás, ugyanúgy módosult a világkorszakokról formált elképzelések sora is. Fulgentius Fabius Planciades mythographus a Kr. u. 5. században készült 14 könyvből álló munkájában (De aetatibus mundi et hominis - A világ és az ember életkorairól) arról ír, hogy a Biblia s az ABC betűi alapján a világtörténelemnek 23 korszaka különíthető el, ami nyilvánvalóan pusztán játék a kronológiával.

Maguk a keresztény apologéták kizárólag teológiai problémák kapcsán folyamodnak kronológiai kérdések feltevéséhez és eldöntéséhez, például annak érdekében, hogy igazolják a bibliai hagyomány régebbi voltát a pogány tradícióval szemben, s az ótestamentumi gondolatokat megpróbálják a római történelemre vonatkoztatni.
Portus püspöke, Hippolytus a világ teremtésétől Kr. u. 234-ig haladó Chronica-ja és Dániel könyvéhez írt kommentárja elveti az apokaliptikus várakozásokat, az apokatasztaszisz, egy csillag eredeti helyére való visszatérésének asztronómiailag megállapítható periódusát, ugyanakkor fontos lépést tesz a keresztény kronológia kialakítása felé, felhasználva mind az uralkodói periódusát, ugyanakkor fontos lépést tesz a keresztény kronológia kialakítása felé, felhasználva mind az uralkodói jegyzékeket, mind a római püspökök listáját.

Többen a keresztény kronológia megalkotójaként tartják számon Sextus Iulius Africanust, aki Chronographiai-jában szinkronikus táblázatokban mutatja be a szent és profán világtörténelmet a teremtéstől Kr. u. 221-ig, a felosztáshoz hatezeréves világperiódust véve alapul, illetve felhasználva mind a zsidó, mind a perzsa királylistákat, s mindehhez egy későbbi szerkesztő a császárok uralkodásával való egyeztetést is csatolta.
Mások a keresztény kronológia megteremtőjét Eusebiosban és főként elveszett, de örmény fordításból és Hieronymus átdolgozásából alapvetően ismert Chronica-jában látják, s ahhoz aligha férhet kétség, hogy ehhez a tárgyhoz ő használt fel először igazán kiterjedt anyagot, éspedig módszeresen, bevonva olyan jelentős görög chronographusokat, mint Eratoszthenés és Kasztór. Szerinte a megváltás történetének földi letéteményese a Krisztus incamatiojával egyidejűleg létrejövő Római Császárság, s így számára az irányadó a császári év, nem pedig a püspökök jegyzéke. Felfogásáról és az egész korai keresztény időé s történelemkoncepcióra gyakorolt hatásáról is gondos áttekintést ad - néhány durva sajtóhiba ellenére - egy alapvető munka (igen gazdag, jól összeállított szakirodalommal).

A Chronographus anni CCCLIIII, vagyis a Kr. u. 354-es esztendő évkönyvírója volt az anonim szerzője annak a 354-ből való Rómavárosi fastinak (naptárnak), amelyet egy codex őrzött meg számunkra. Ez az összeállítás többek közt tartalmaz egy jegyzéket a natales Caesarum-ról, vagyis a császárok beiktatási napjáról, a bolygókról, az effectus XII signorumról, azaz a 12 csillagkép hatásáról, magában foglal egy illusztrált kalendáriumot, négysoros disztichonokkal a hónapokról, consul-portrékat és jegyzéket, húsvét-számításokat, egy összeállítást a római városi praefectusokról, továbbá a római püspökök halálának napjáról valamint sírjáról, hasonlóképp van egy ugyanilyen áttekintés a mártírokról is; ezt követi a római püspökök jegyzéke, majd pedig egy chronica urbis Romae, vagyis Róma város időrendjéről, de ez utóbbi előtt eredetileg kellett lennie egy notitia-nak Róma regio-iról, amely a körzeteket foglalta össze, valamint egy liber generationis-nak is, azaz egy világkrónikának. Jelentősége, hogy a püspöki névjegyzéket átszámítja a hivatalos consuli kalendáriumra.

Hieronymus, aki Eusebios kánonját dolgozta át latinul, az egész középkor folyamán példa volt, még ha ismét elterjedtek is a meglehetősen tudománytalan, alapvetően a fantáziára építő keresztény világkrónikák, amelyek újból felhasználták a hatezeréves világév koncepcióját. Az ún. Liber Genealogus (Kr. u. 427-452) lemond a világtörténelemhez szükséges részletes szinkronizmusokról, s arra a következtetésre jut, hogy saját koráig 5984 év telt el, ám a világvége kérdését nyitva hagyja.

Orosius a Dániel-féle négy világbirodalom elképzeléséhez megy vissza, megkülönböztetve a Kelet birodalmát (Babylon), a nyugatit (Macedonia), a délit (Carthago) és az északit, mely negyedikként azonos az imperium Romanum-mal mint a kereszténység otthonával. Ebből számára kettő alapvető jelentőségű: a keleti és a nyugati, melyeknek tizennégy századot tulajdonít, míg az átmeneti északi és déli birodalomnak csak hetet. Ezzel párhuzamosan Orosius egy hármas és négyes világtörténeti felosztással is számol: a kereszténység síkján a teremtéstől az incarnatióig, majd onnan a maga koráig terjednek az egyes periódusok; a történelem síkján orbe condito (a világ teremtése), urbe condita (a város alapítása), Augustus és saját ideje jelentik az egyes korszakhatárokat. Orosius ezen elrendezései az egész középkor számára meghatározó jelentőséggel bírtak, sőt Magyarországon még a 17-18. század fordulóján is fel-felhasználják.

A világkorszakok felfogásnak tehát Iulius Africanustól kezdve több változata van, s ezekben így vagy úgy benne foglaltatik Krisztus hús-vér emberben való parusía-jának mint korszakhatárnak, mint külön aera-nak a gondolata, ám ennek a teljesen egyértelművé tételét végül is egy Scythia minorból (Kis Szkítiából) származó római szerzetes, Dionysius Exiguus végezte el, akit I. Szent János pápa kezdeményezésére a püspökök bíztak meg azzal, hogy Kr. u. 525-ben Probus consulsága idején 95 évre előre állapítsa meg a húsvéti holdtölték és a húsvét-vasárnapok időpontját, mivel e téren viták voltak az alexandriai Theophilus püspök és utódja, Szent Cirill rendszere, valamint az egyes nyugati egyházak által követett egyéb szisztémák között, mint amilyen például az aquitaniai Victoriustól Hilarius (Kr. u. 461-468) pápának kidolgozott 532 éves ciklus.
Bár Dionysius eredetileg csak a komplikált és eltérő húsvét-számításokat akarta megjavítani egy a Victorius-féle ciklusra épülő, de alexandriai számítással kialakított új táblázattal, később azonban úgy gondolta: nem helyes ezt a keresztényüldöző Diocletianus koráig visszavezetni, hanem helyesebb az éveket ab incarnatione Christi (Krisztus testetöltésétől) szá-molni, éspedig a január 1-jei kezdettel számított Iulianus évek alapján. így Dionysius Exiguus a történelmi kronológia módszerével határozta meg az évek sorszámát, nem matematikailag. Az ő rendszere szerint az incarnatio korának kezdete, vagyis az egyházi időszámítás kezdete eredetileg a. u. c. (anno urbis conditae, a Város alapításának... esztendejében) 753. március 25-től 754. március 24ig terjedő idő, ami azt jelenti, hogy történelmileg a. u. c. 754 egyenlő Kr. u. 1-gyel, s így Kr. e. 1. és Kr. u. 1. között kimaradt a 0. év.

Ismeretes az is, hogy ezzel ő a. u. c. 754-re téve a kezdetet, azt a valóságostól legalább 4, de esetleg 7 évvel későbbre tette. Mégis mára ez a hibás rendszer vált általánosan elfogadottá és alkalmazottá, annak ellenére, hogy kezdetben ez a kronológiai rendszer nem volt népszerű. Előbb csak Itáliában honosodott meg (532-től), majd a 7. századtól azon kívül is (Anglia 664-676, Hispania, Gallia) elterjedt, de csak lassan honosodott meg a királyi oklevelekben és a pápai kancelláriában, amely utóbbi XIII. János pápáig (965-972) az indictio rendszerével dolgozott, s sohasem vezették be hivatalosan. Bár a 8. században Beda Venerabilis részben megkérdőjelezte (igaz ugyanakkor alkalmazta is) a 9. század elején pedig a prümi szerzetes, Reginus teljesen ki akarta iktatni, mégis azt követőleg, hogy Nagy Károly a Frank Birodalomban egy 742-es Consilium Germanicum-ra való meghívójában először tette hivatalossá az ab incarnatione Christi-t, ez az időszámítási rendszer vált Európa szerte érvényessé a 11. században, bár Hispania nagy részén csak a 14. században fogadták el (itt a hispán éra terjedt el: ez voltaképpen egy Kr. e. 38 (716 a. u. c.) január 1-gyel induló húsvét-ciklus), a görög világban pedig a 15. századtól kezdték igazán használni.

A keresztény érának a Krisztus születése előtti következetes alkalmazása egy francia jezsuita tudós nevéhez fűződik. Denis Petau, humanista nevén Dionysius Petavius (1583-1652) 1628-ban adta ki erre az elvre alapozott Tabulae chronologicae-ját, időrendi táblázatait. Ez a szisztéma azonban csak a 18. sz.-tól honosodott meg.



Havas László