A császárkorban mindvégig az a naptár maradt érvényben, amelyet még Caesar vezetett be, aki úgy szüntette meg a korábbi római naptár hibáit, hogy azt megszüntette, s egy újat iktatott be. Ez úgy történt, hogy a Kr. e. 46-os évbe intercalálta, vagyis beiktatta a tényleges napévtől való 90 napos elmaradást, 23 napot iktatva be szokásos módon február 24. után, és rendkívüli módon 67-et november és december hónapban; majd pedig 45. január 1-jével érvénybe léptette az alexandriai matematikus, Szószigenész támogatásával azt a naptárt, melyet róla Iulianus naptárnak neveznek. Ez az egyiptomi 365 napos évet vette alapul, és annak a valóságos napévtől való 1/4 napos eltérését február 24-ének négy évenként történő megkettőzésével egyenlítette ki (szökőnap: a.d. bis VI Kai. Mart., vagyis a második február 24., amiért a szökőévet a császárkorban annus bis(s)extus-nak hívták. A fölösleges 10 nap úgy lett felosztva a római hónapok között, hogy az évszakok kezdetére és tartamára vonatkozó adatokat ez ne befolyásolja.

A 31 napos hónapok: Ianuarius, Martius, Maius, Quintilis (Kr. e. 44-től Iulius), Sextilis (Kr. e. 8-tól Augustus), October, December. A 30 napos hónapok: Aprilis, lunius, September, November. A Februarius 29 nap. Kezdetben az intercalatiót hibásan hajtották végre a pontifexek, a pogány Róma főpapi kollégiumának tagjai. Kr. u. 8-tól azonban a Iulianus naptár zavartalanul érvényesülhetett. A keleti tartományokban is fokozatosan ez jutott szerephez.



Havas László