Ez a beosztás eredetileg a naptártól függetlenül vonult végig az éven. Voltaképpen a római hét (nundinum) nem is hét napból állt, hanem nyolcból, s a nundinae megjelölés kezdetben a Kalendae (minden hónap első napja a római naptárban) előtti 9. napra vonatkozott, amely főleg a parasztok vásár és ünnepnapja volt, amikor a rustici, a falusiak az Urbs-ba, vagyis Róma városába sereglettek (vö. dies nundinales), ám bíráskodási és népgyűlési nap is volt, s később a hét megjelölésére is szolgált. Szabályozása először a Kr. e. 287-es Hortensius-féle törvény révén történt.
A nundinae napjait a nundinalis betűkkel látták el A-tól H-ig. Ezt a szisztémát a Kr. u. 3. században váltotta fel a hét napból álló tulajdonképpeni hét, amelyben mint a bolygók hetében minden egyes nap első órájának vezérlő bolygója, nyugaton pedig kezdettől fogva egy-egy bolygóisten adta az elnevezését az egyes napoknak. Egyidejűleg keletről elterjedt a holdnapok szerinti datálás is, így találkozunk például efféle keltezéssel: X Kai. lun. lun. XVIII die lovis, vagyis május 23., a 18. hold-nap, Iuppiter napja (= csütörtök) (Kr. u. 205-ben).

A hét napjai szerint való számítás fennmaradt az egyházi használatban, amelybe az ismeretlen eredetű zsidó hétből átkerült a 7. nap mint ünnep, amelyet Kr. u. 321-ben Constantinus a dies Solisra, vagyis a „Nap napjára" rögzített mint Krisztus feltámadásának napjára.


Havas László