logo

III Martius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Senatori rendbeli tisztek.

A principátus rendszere megfosztotta a szenátust a függetlenségétől és szabad akaratától, maguk a senatori rend tagjai azonban egyénenként továbbra is központi szerepet játszottak a birodalom irányításában. Egészen a 3. századba jócskán belenyúlóan a provinciák helytartói és a hadsereg főtisztjeinek elsöprő többsége az ő soraikból került ki. Néhányan olyan hivatalt töltöttek be, amely már a köztársaság korában is létezett, legtöbbjük azonban olyan újonnan létrehozott poszton szolgált, amely egyértelművé tette, hogy hatalmuk közvetlenül a császártól ered. Mindannyian olyan politikai környezetben tevékenykedtek, amely erősen korlátozta cselekvési szabadságukat.
A polgári és katonai feladatokkal járó magisztrátusi tisztségekbe a jelöltek már nem választások útján kerültek. A sikeres politikai pályafutás elsősorban a befolyásos pártfogóktól és legfőképpen a császár jóváhagyásától függött. Különösen igaz volt ez a legfontosabb katonai tisztségek betöltésénél, hiszen egyik császár sem akarta légióit olyan emberre bízni, aki később a riválisaként léphet fel.

A senatorok közszolgálati karrierre áhítozó csemetéi pályafutásukat általában alacsony beosztású tisztviselőként kezdték, még a huszadik életévük betöltése előtt. Legtöbben a vigintiviri (húszak testülete) soraiban kezdték, ahonnan útjuk a hadsereghez vezetett, ahol első katonai tapasztalataikat a tribunus laticlavius tisztségét betöltve szerezték meg. Igen gyakori jelenség volt, hogy a fiatal senatorok egy olyan provinciában katonáskodjanak, melyet valamelyik rokonuk vagy a család közeli barátja kormányzott. Nagyon valószínű, hogy a helytartók kérhették is az ilyen kinevezéseket, hiszen azt bizonyosan tudjuk, hogy az alacsonyabb tartományi tisztségekbe maguk ültethették jelöltjeiket.
A fenti pozícióban általában egy évet töltöttek. Néhányan ennél tovább is maradtak, és tudunk olyan esetekről is, amikor valaki egymás után több provinciában, különböző légiókban is szolgált. Később, általában 24 éves korukban, a fiatalokat hivatalosan is felvették a szenátusba — bár egyesekkel kivételt tettek, és még ennél is hamarabb tagok lehettek. Ettől kezdve betölthették a quaestori hivatalt, melynek során egy pacifikált provincia pénzügyeiért feleltek, katonai feladatot azonban egy-két ritka kivételtől eltekintve nem láttak el. Az ezután következő években egy sor, a korábbi jelentőségüknek csupán halvány árnyékát idéző, főleg reprezentatív feladatokat jelentő magisztrátust töltöttek be.

Ezután újabb katonai tisztség, a legatus legionis, vagyis a légióparancsnoki beosztás következett, melyet körülbelül harmincéves korukra értek el. Legatus, azaz „megbízott"-ként ezeket a tiszteket egyértelműen a császár helyetteseinek jelölték ki, akik az uralkodó közvetlen megbízottjaként működtek. A légióparancsnoki tisztségek kiosztásába a tartományi helytartóknak bizonyosan nem lehetett beleszólásuk, a kinevezések közvetlenül a császár hatáskörébe tartoztak. Némelyek hat-hét éven át is egy légió élén maradtak, az átlag azonban inkább a három év körüli szolgálat volt. Csak nagyon ritkán fordult elő, hogy egy legatust egynél több légió élére is kinevezzenek. A legatusi posztot követően nyílt lehetőség arra, hogy a senator egy pacifikált tartomány helytartója legyen, majd visszatérjen Rómába, és felvegye a consuli tisztet.

A karrier csúcsa a legatus Augusti proparetore tisztségének betöltése volt, ami a birodalom valamelyik katonai közigazgatás alatt álló tartományának vezetői posztját jelentette. E posztok korlátozott száma és nagy jelentősége miatt a senatorok nagy többsége sosem jutott el idáig. Akiknek sikerült, átlagban három évig töltötték be, de kivételeket is szép számmal találunk. Tiberius például azért lett népszerűtlen a szenátus köreiben, mert túl hosszú ideig hagyta, hogy helytartói a helyükön maradjanak, és ezzel csökkentette a posztra áhítozók esélyeit.
A Kr. u. 2. században nemritkán előfordult, hogy valaki kisebb katonai provinciákban szolgáljon, mielőtt kinevezték az egyik legnagyobb létszámú hadsereg élére Britanniába, Pannoniába vagy Syriába. Válsághelyzetekben — felkelés vagy más súlyos probléma elhárítására — az uralkodó tapasztalt és hűséges embereit kinevezhette egy adott válságterület parancsnoki posztjára is.

Mindössze két olyan provincia létezett, ahol annak ellenére, hogy volt légiós helyőrség, nem császári legatusok kormányoztak. Az egyik ilyen Egyiptom, melynek parancsnoka a lovagrendből származott, velük a következő alfejezetben foglalkozunk. A másik az egy légióval rendelkező Africa, melyet közvetlenül a szenátus irányított, a helytartói feladatokat pedig egy saját imperiummal rendelkező proconsul látta el. Noha a proconsult a szenátus választotta és nevezte ki a posztra, nyilvánvaló, hogy olyasvalakit kellett találniuk, akit a császár is támogatott. Caligula alatt egyébként ezt a senatori proconsult is császári legatus váltotta fel.


Forrás: Adrian Golsworthy - A Római hadsereg története