logo

III Martius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Rátermettség, tapasztalat, érdemek és pártfogás

A tartományi legatusoknak, mielőtt kinevezték volna őket egy egész hadsereg élére, tapasztalatokat kellett szerezniük katonai tribunusként és légióparancsnokként. Az ifjabb Plinius katonai szolgálatának nagy részét tribunusként töltötte egy Syriában állomásozó légiónál, ahol adminisztrációs munkát végzett, mely főként az egység pénzügyeinek alapos átvizsgálásából állt. Ennek ellenére később semmilyen katonai funkciót nem töltött be. Tacitus írja, hogy apósa, Agricola, a többi tribunustól eltérően szolgálati idejét nem kicsapongásokra használta, hanem feladatát komolyan véve felelősséggel járó feladatokat kapott. Bizonyára sok minden függött az adott tribunus, valamint feljebbvalói vérmérsékletétől, illetve attól, hogy a tribunus egy-két évnyi szolgálati ideje alatt az adott szolgálati helyen hogyan alakultak a helyi viszonyok. Ez nagy részben igaz a légiók legatusainak esetében is, bár az ő felelősségük jóval nagyobb volt.

Mai mérce szerint a római hadsereg vezérei amatőrök voltak. Egyes tudósok szerint az arisztokratákat pályafutásuk kezdetétől magatartás, lojalitás és képességek szempontjából szigorú figyelemmel kísérték, és ezek alapján ítélték meg, hogy alkalmasak-e magasabb pozíció betöltésére. Így jött létre a vici militares, vagyis „katona férfiak" köre, ahonnan a legfontosabb tartományi parancsnoki posztok betöltői kikerültek. Ezt a tételt semmilyen érdemi bizonyíték nem támasztja alá, és arra nézve sem találunk sehol utalást, hogy kikből álhatott az értékelő bizottság.
Amennyire meg tudjuk ítélni, elsősorban a megfelelő pártfogók hiánya vagy megléte döntötte el, hogy az adott egyén pályafutása idejekorán véget ért, avagy egészen a legmagasabb tisztségekig ívelt. A római korból fennmaradt dokumentumok leggyakoribb fajtája az ajánlólevél. .A rómaiak semmi kivetnivalót nem találtak abban — sőt logikusnak és helyesnek tartották —, hogy valaki a befolyását felhasználva segítse a barátait. Az ifjabb Plinius egy levelében, melyet az egyik legnagyobb katonai provincia helytartójának címzett, jól kifejezésre jut ez a fajta gondolkodásmód:

„Két okból választottalak ki téged, hogy egy számomra nagy fontossággal bíró kérés teljesítése ügyében megkeresselek. Mivel nagy sereg fölött parancsnokolsz, bőségesen nyílik lehetőséged jót cselekedni, másodszor pedig elég hosszú időt szolgáltál már ahhoz, hogy saját barátaidról gondoskodj. Fordulj most az enyémek felé, nincsenek sokan."

Minden pártfogó leghatalmasabbika maga a császár volt, és amint láthattuk, az ő kegyére mindenképpen szükség volt ahhoz, hogy valaki legatus legionis vagy tartományi helytartó legyen. A császároknak jó képességű emberekre volt szükségük seregeik és provinciáik élére, ugyanakkor kényesen ügyelniük kellett arra is, nehogy e jelentős hatólommal járó tisztségeket túlzottan rátermett férfiak kezébe adják, akik később vetélytársaikként léphetnek fel. A helytartók tevékenységét sokkal szigorúbban ellenőrizték, mint a köztársaság korában.
Augustus körültekintő magatartásra ösztönözte a hadsereg parancsnokait, és megpróbálta visszaszorítani a római arisztokraták hagyományosan agresszív fellépését, melyet akkor tanúsítottak, ha frissen kinevezték őket egy hadsereg élére. Claudius visszahívta Germania Inferior legatusát, amikor az engedély nélkül hadjáratot indított egy Rajnától keletre élő germán törzs ellen. A legatus, név szerint Gnaeus Domitius Corbulo, az L század egyik leghíresebb hadvezére, mielőtt teljesítette volna a parancsot és visszavonult volna a tartományába, még megjegyezte: milyen szerencsések is voltak a hadvezérek a köztársaság korában.


Forrás: Adrian Golsworthy - A Római hadsereg története