Praetori jogkörű császári helytartó.

Kr. e. 27-ben Octavianus/Augustus az államon belül elfoglalt különleges helyzetének rendezése során megosztozott a senatussal a római birodalom tartományain. Ezzel párhuzamosan a saját maga számára elkülönített tartományokba (császári provinciák) a senatustól 10 évre helytartói hatalmat, imperium proconsularet kapott.
Természetesen személyesen nem tudott jelen lenni valamennyi provinciájában, ezért kormányzásukra a késő köztársaság időszakában már alkalmazott gyakorlatot követve legatusokat nevezett ki. Augustus proconsuli imperiumát lejártakor mindig meghosszabbították, így az gyakorlatilag élete végéig tartott, utódai pedig ugyanezt már hatalomátvételükkor élethossziglanra megkapták. Ily módon az imperium proconsulare az uralkodói hatalom alkotmányos alappilléreként intézményesült s vele együtt a reá épülő legatusi intézmény maga is állandósult.

A legati Augusti pro praetoret a császár nevezte ki saját helyetteseiként. Praetori hatalmuk, melynek forrása a császár proconsuli imperiuma volt, a számukra kijelölt tartomány határáig terjedt (a határok a zömében új hódításokkal szerzett tartományokban ekkor még meglehetősen képlékenyek voltak), a császárnak voltak alárendelve, tevékenységükről csak neki tartoztak elszámolással, s megbízatásuk időtartama is tőle függött.
Rangban elvileg azonos szinten álltak a senatusi provinciák proconsuljai alatt működő legati pro praetoreval, a reájuk bízott feladatok bonyolultabb, nagyobb fokú önállóságot igénylő volta miatt azonban jogkörük nem ezekével, hanem nagyjából a proconsulokéval volt azonos.

Három fő területre terjedt ki: a büntetőbíráskodásra, az adó behajtás ellenőrzésére és a tartományi haderő feletti parancsnokságra. A tartománl pénzügyi igazgatása, mely a senatusi tarto mányokban változatlanul a proconsul a rendelt quaestor feladata volt, Legatus Augusti pro praetorenal sem tartozott a feladatkörébe, hanem egy tőle függetlenül működő lovagrendű procurator irányítása alatt állt.
Mivel azonban a császári provinciák a birodalmi határok mentén fokozottabban veszélyeztetettek voltak, mint a birodalom belsejében fekvő senatusiak, kormányzóiknak a pro consulok többségéhez képest nagyobb kihívásokkal kellett szembenézni, és ebből fakadóan többletfeladatokat is meg kellet oldani: itt koncentrálódott a birodalmi haderő túlnyomó része, ezt el kellett látni erőnlétét, harci morálját folyamatosan magas szinten kellett tartani; a frissen meghódoltak lázongását bölcs és méltányos politikával le kellett szerelni, a külső ellenség támadását ügyes diplomáciával el kellett hárítani, szükség esetén fegyverrel vissza kellett verni, és büntetőexpedíciókkal meg kellett torolni.

Mindezek megoldására ráadásul csekélyebb létszámú magas rangú beosztott tisztségviselő állt rendelkezésükre: nekik már nem lehettek legatusaik, és nem volt quaestoruk, aki bizonyos feladatokban helyettesíthette volna őket, takarékossági okokból pedig egy személyben az alájuk rendelt legiok egyikének (az esetek egy részében a tartományban állomásozó egyetlen legiónak) a parancsnokai is voltak.
A nehezebb feladatok sikeres megoldása természetesen nagyobb elismertséggel, szélesebb körű kapcsolatokkal, gyorsabb felemelkedési lehetőséggel járt, és a császár szűkebb a döntéshozatalban tevőlegesen részt vevő munkatársi gárdájába való bekerülés lehetőségével kecsegtetett.

A Legatus Augusti pro praetore posztjának a karrierben (cursus honorum) rögzített helye volt. Megelőzte a praetori tisztség és a legióparancsnokság (legatus legionis). A Legatus Augusti pro praetore két rangcsoportba tartoztak: a praetori rangú közvetlenül a praetori tisztség abszolválása után kisebb, katonailag kevésbé jelentős, egylegiós tartományt, esetenként inermis provinciát kaptak kormányzásra, a consuli rangúak legalább kétlegiósat. Elnevezésben a császárkor első két évszázada folyamán nem nagyon különböztették meg a két csoportot, majd csak a Severus kortól vált szokássá a Legatus Augusti pro praetore cím rangjelző kiegészítése a vir consularis kifejezéssel.

A helytartóság időtartama nem volt szabályozva. Az esetek többségében ez általában 3 évet jelentett. (Egyes császárok, pl. Tiberius alatt vagy az adoptált császárok időszakában rendszerint ennél hosszabb helytartóságokkal találkozunk. A rekordot Cn. Poppaeus Sabinus, Nero feleségének nagyapja tartja, aki Moesiát 23 éven át, Kr. u. 35ben bekövetkező haláláig kormányozta). Amennyiben a császár elégedett volt legatusa tevékenységével, újabb, hasonló megbízatást adhatott neki egy másik, nehezebb kormányzási feladatot jelentő, s így a császári tartományok belső hierarchiájában előkelőbb helyet elfoglaló provinciában.

A legrangosabbnak számító, stratégiailag legfontosabb, 3 legiós tartományok legatusi posztjaira (Syria, Britannia, Germania inferior, Pannonia superior, Moesia inferior) helytartóságok egész sora, és több évtizedig tartó szolgálat után már csak a kiválasztott kevesek juthattak el.

A Legatus Augusti pro praetorenek állandó székhelye, s azon főhadiszállása (praetorium) volt. Itt működött a hivatala, officiuma. Ennek praetori rangú helytartó esetén 100, consularis esetén 200 fős személyzetét a tartományi hadseregből idevezényelt katonák (aprinceps praetorio, 23 cornicularius, ugyanennyi commentariensis, legiónként 1010 speculator, 30, ill. 60 beneficiarius, quaestionarii, frumentarii, interpretes stb.) alkották. Testőrségüket a tartomány auxiliaris haderejéből kiválogatott 240. ill. 480 fős csapat jelentette, az 11 numerusba szervezett equites singulares és pedites singulares.

Gallienus igazgatásikatonai reformjáig nem túl gyakran fordultak elő lovagrendúek a császári provinciák helytartói posztjain, a legiókkal rendelkező tartományokban pedig egyenesen kivételszámba mentek. Ezeket rendszerint másképpen is nevezték (1. praefectus Aegypti, majd az ennek mintájára Septimius Severus alatt létrehozott praefectus Mesopotamiae tisztsége, továbbá procuratorok).

A Legatus Augusti pro praetore funkciója senatorok számára fenntartott hely volt Septimius Severus uralkodása alatt kezdődött a legatusi posztra lovagrendű, egyelőre még helyettesi címet viselő parancsnok, a(gens) v(ices) l(egati) vagy másik nevén a(gens) v(ices) p(raesidis) kinevezésével (a helyettesítés azonban fiktív volt) az a folyamat, amely Gallienus alatt látványos fordulatot véve a senatori rendűeknek a katonai parancsnoki posztokból való kiszorításához s ezzel párhuzamosan a Legatus Augusti pro praetore intézményének a felszámolásához vezetett. Gallienus után senatori már csak elvétve találunk (pl. Pannonia inferiorban), a dominátus korából már egyetlenegy Legatus Augusti pro praetoret sem ismerünk.