A 374-es kvád-szarmata betörés méltó választ kívánt római részről, ezért, amikor Valentinianus galliai csapatokkal megérkezett Carnuntumba 375 tavaszán, a római tartományokat pusztító barbárok visszavonultak saját földjükre, mert biztosak lehettek abban, hogy a császár büntető expedíciót fog vezetni azok megtámadására.
Valentinianus nem véletlenül választotta Carnuntumot hadműveleti bázisának, ez a már több mint 300 éves római katonai bázis ugyanis jó fekvése miatt (a Morva folyó torkolatával szemben, a Duna jobb partján) igen előnyös kiindulópontot biztosított az itt felvonuló római erőknek.

A Duna és a Carnuntumban állomásozó római flotta lehetővé tette a gyors és könnyű vízi úton történő szállítást a pannoniai határszakasz katonai létesítményeinek bármelyikébe, ezen kívül a morvai vízi utat felhasználva még egy, a Kvád Királyság északnyugati felébe vezetett katonai vállalkozás utánpótlását is biztosíthatta. Ezeken felül a város szárazföldi utak csomópontjában is feküdt, valamint innen kiindulva Pozsony térségében átkelve a Dunán a kvád központi területek is támadhatók voltak.
Egyszóval Carnuntum ideális választás volt egy, a kvádok ellen készülődő hadsereg számára. Másrészről a város katonai jelentőségén kívül már nem bírt semmilyen vonzerővel. Ammiunus kifejezetten romosnak és ósdinak találta a hajdan szebb napokat is látott épületeket: „Ezután bevonult (Velentinianus) Carnuntum illyricumi városba, amely most lakatlan és elhagyatott állapotban van.”

Itt azonban felmerül a kérdés, hogy Ammianus közlése művének, írásának idejére, azaz 390 körülre vagy 375-re vonatkozik. Hajlok afelé, hogy elfogadjam ez utóbbi változatot, hiszen logikusan végiggondolva 375-ben Carnuntum nem nyújthatott valami impozáns látványt, lévén, hogy gazdaságilag már hanyatlott, lakói elhagyták a polgárvárost, és az erőd falai közé költöztek. Ezen kívül nyilván még a pár évvel korábbi földrengés nyomai is látszottak az épületeken, valamint az előző évi barbár betörés is hagyhatott nyomokat.
Valentinianust a hadműveleti bázis ilyen lepusztult településre helyezésében annak fekvése motiválta és előnyös katonai logisztikai háttere, hiszen a városban fegyvergyár működött a Notitia Dignitatum szerint, és a környékén található villa-hálózat megfelelő ellátórendszer lehetett egy sereg számára. A legnagyobb ilyen ismert villa a Murocincta nevű állami birtok központja volt, a mai Parndorf, ahová Valentinianus a császári udvart szállásolta el, amíg az előkészületek tartottak.

Az előkészületek pedig meglehetősen elhúzódtak, három hónapba került, amíg a megfelelő mennyiségű élelmet, fegyvert és katonát összegyűjtötték a vállalkozáshoz, de legalább bőven volt idő hadműveletek alapos kidolgozására és logisztikai előkészítésére. „Mialatt tehát a császár három teljes hónapon át Carnuntumban időzött, közben fegyvereket és élelmiszereket gyűjtött egybe, hogy kedvező alkalommal behatoljon quadusok földjére, mert ők okozták a borzalmas vérengzést.”
Ha ezt a közlést összevetjük Ammiánus korábbi leírásával (AM.XXIX/6.3.), akkor azt tapasztaljuk, hogy a szarmaták felelőségét a pusztításokban 375 nyarán Valentinianus már nem firtatja. Vagyis, amíg a 374-es pusztítás leírásánál azt mondja, hogy a „rabláshoz és fosztogatáshoz kiválóan értő quadusok és sarmaták szövetkeztek”, addig a hadjárat fő célpontjaként 375-ben már csak a kvádokat nevezi meg, és őket teszi egyedül felelőssé a történtekért.

Ennek többféle magyarázata lehet. Egyfelől elképzelhető, hogy az első forrásban említett szarmaták nem a sáncokon belül élő, Rómával kliensi viszonyban lévő szarmatákat kell értenünk, hanem a kvád uralom alatt élő transiugitanusokat, akiket mint láttuk, Valentinianus tervei a legérzékenyebben érintettek, és akiket a rómaiak szarmatának tekintettek.
Másfelől azt a feltételezést sem szabad kizárni, hogy a kliens szarmaták egy része lázadt föl 374-375-ben, és a kvád római háborút akarták felhasználni arra, hogy lazítsanak Rómától való függésükön. Azonban bármelyik verzió történt is meg a valóságban, az tény, hogy Valentinianus nem számolt a szarmaták elleni hadműveletekkel 375-ben, és nem is hajtott végre ilyeneket, vagyis azoktól a hírektől, amelyek a szarmatákat is felelőssé tették a pusztításokban, eljutottak a kvádok kizárólagos bűnbakká tételéig. Ennek hátterében egy valami állhat.

Tudjuk, hogy Valentinianust nem sokkal a térségbe érkezése után egy szarmata követség kereste fel, amely: „a lábához borult és békés szándékkal könyörögve kérte, hogy jöjjön hozzájuk kegyesen és jóindulattal, mert meg fog róla győződni, hogy népük semmilyen gonosztettet nem követett el, és ilyenekről tudomása sem volt. Mivel ezt többször elismételték, a császár alapos mérlegelés után azt válaszolta, hogy mindezeket a helyszínen, ahol állítólag történtek kell majd hiteles bizonyítékok alapján megvizsgálni és megbosszulni.”

Mindezekből pedig az következik, hogy a vizsgálat ártatlannak találta a szarmatákat, aminek két magyarázata lehet. Vagy az bizonyosodott be, hogy csak a transiugitanus szarmaták vettek részt a betörésben, és ez esetben mint látni fogjuk meg is kapták a büntetésüket, vagy a kliens szarmaták maguk leszámoltak a Róma ellen fellázadt társaikkal, hogy elkerüljék a császár haragját, és így ok sem volt már a sáncon belüli szarmaták elleni fellépésre. Ezen lehetőségek közül az elsőt tartom elfogadhatónak, mert az jobban indokolja, hogy miért a transiugitanus területek lettek a későbbi hadjárat fő célpontjai.
Ezek alapján azt valószínűsíthetjük, hogy a 374-es betörésben minden bizonnyal a transiugitanus szarmaták vettek részt, akiket a rómaiak tartottak szarmatáknak, a sáncokon belül élő kliens szarmatáknak pedig sikerült magukat tisztázniuk, ezért lehetett 375-ben mindenért a kvádokat okolni, s ez indokolta a római támadást a kvád uralom alatt élő transiugitanusok ellen.

Mint láttuk, a rómaiaknak három hónapra volt szükségük csapataik és azok ellátmányának összegyűjtésére. Felmerül tehát a kérdés, hogy mekkora is lehetett az a haderő, amellyel Valentinianus belevágott a kvád háborúba.
Azt tudjuk, hogy Galliából hozott magával csapatokat, ezek létszáma azonban nem valószínű, hogy meghaladta a tízezer főt, mert ennél több embert nem lehetett elvonni a galliai provinciákból anélkül, hogy azok védelme ne gyengült volna meg jelentősen. Ehhez még hozzá lehetne adni az Illyricumban a Magister Peditum Praesentialis alá tartozó 15 ezer embert, de nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy ez csak keretlétszám, így ennél kevesebb ténylegesen szolgálatot teljesítő katonával kell számolnunk. Ebből az összegből is le kell vonnunk a három Legio Pseudocomitatenses alakulatot, mivel ezek nem operáló egységek, ezen felül valamennyit az előző évben folytatott harcok miatt is le kell vonnunk, ezért maximum 7500 hadra fogható katonát feltételezhetünk a Magister Peditum Praesentialis parancsnoksága alatt Illyricumban.
Természetesen a rendelkezésre álló expedícionális egységek mellett sor kerülhetett a határvédő alakulatok soraiból is elvonásokra, illetve sorozásokra is, ezek alapján a Valentinianus számára rendelkezésre álló hadjáratban felhasználható erők létszámát a Közép-Duna- medencében körülbelül 25 ezer főre tehetjük.

Azt, hogy a rómaiak nem lehettek elsöprő létszámfölényben a kvádokkal szemben, alátámasztja az, hogy frontális támadás helyett csak korlátozott jellegű hadműveletbe kezdtek 375 nyár végén. Ezen felül kisebb létszámú sereget valószínűsít az a tény is, hogy egy nagyobb sereget a pannoniai elpusztított infrastruktúra nem lett volna képes ellátni alig egy évvel azután, hogy egy teljes évi termés ment veszendőbe, és a magtárak jó része elpusztult.

A tartalékok összegyűjtése nem kis gondot jelentett, az élelmiszer mellett pedig fegyverekre is szükség volt, ezeket az öt nagy illyricumi fegyvergyár állította elő. Azaz Carnuntum, Aquincum, Sirmium, Lauricanum és Salonae. De figyelembe kell vennünk azt is, hogy az öt gyárból kettő (Carnuntum, Aquincum) valószínűleg súlyos károkat szenvedett a 374-es betörésnél.
Az előkészületek során, amint azt láttuk, az élelmiszert és a hadianyagokat Carnuntumban gyűjtötték össze, de nem valószínű, hogy az egészet ténylegesen is ott tárolták, mivel logikusnak tűnik azok elosztása a későbbi felvonulási útvonal mentén, ahogy arra más példa is utal a korszak hadtörténelmében. Ammianus Iulianus Apostata 363-as mezopotámiai hadjáratának leírásánál megemlíti, hogy „A fenti intézkedések után azt színlelte, mintha át akarna kelni a Tigrisen, ahol az út mentén előzőleg tervszerűen élelmet halmozott fel.”

Tizenkét évvel később Valentinianus számára megvolt ugyanez a lehetőség, hiszen Carnuntumból könnyen leúsztathatta az ellátmányt Aquincumig, és eloszthatta azt azokban a folyóparti erődökben, amelyeket a sereg vonulás közben érintett. Ez mindenképpen logikusabbnak tűnik, mint az, hogy a limes úton szekerekkel vitték volna az ellátmányt a csapatok után, már csak az energia megtakarítás szempontjából is, hiszen ésszerűbb több tonna szállítmányt leúsztatni a folyón, mint igavonó állatokkal végig húzatni a folyó partján.

A három hónapos carnuntumi tartózkodás alatt a római hadvezéreknek volt idejük végig gondolni a haditervet, melynek előkészítésében a legfontosabb kérdés az lehetett, hogy milyen útvonalon haladva törjenek rá a kvádok országára. A gyakorlatban három lehetséges útvonal állt a római hadsereg rendelkezésére. Ezek közül az első volt a legegyszerűbb, ami szerint a rómaiak Carnuntumból a mai Pozsony térségébe vonulnak, és ott kelnek át a Dunán, de ez meglehetősen kockázatosnak ígérkezett, mert itt lehetett a legnagyobb kvád ellenállásra számítani. Már csak azért is, mert a római hadsereg carnuntumi összpontosításához ezek a kvád területek feküdtek a legközelebb, ezért itt számíthattak a kvádok leginkább a támadásra.

A következő lehetséges behatolási pont Brigetionál volt, ahonnan kiindulva a rómaiak a kvád központi területeket támadhatnák. Az eddig említett két behatolási pont között (Pozsony térsége, Brigetio), ugyanis nem volt átkelésre alkalmas hely, mivel a Csallóköz és a Szigetköz mocsaras lápvilága akadályozta egy nagyobb inváziós sereg behatolását kvád földre. A harmadik behatolási lehetőség Aquincum felől volt nyitva, ahonnan kiindulva a transiugitanus területeket lehetett támadni, azt a kvád államhoz tartozó vidéket, ahonnan az egész konfliktus eszkalálódott.
Ezek a lehetőségek álltak tehát a római hadvezérek előtt, amiket mérlegelve végül a következő terv született: A fősereg áthelyezi a hadműveleti bázist Aquincumba, miközben egy különítmény betör kvád területre, fedezve ezt a hadmozdulatot, majd a fősereg a Dunán átkelve csapdába ejti és megveri a kvádokat. A tényleges hadmozdulatok augusztus második felében kezdődtek, amikor a római sereg elhagyta Carnuntumot és Aquincum felé indult a limes úton, miközben egy Merobaudes és Sebastianus által vezetett különítmény Pozsonynál, vagy Brigetionál kvád területre tört.

A Merobaudes-Sebastianus féle különítménynek hármas funkciót kellett ellátnia. Egyfelől pusztítania kellett az ellenség hátországát, másfelől fedeznie kellett a Duna jobb partján haladó főerők bal szárnyát, harmadrészt pedig meg kellett osztania az ellenséges erőket. Különítmények alkalmazása ilyen jellegű feladatra sem áll példa nélkül a korszak hadtörténetében.
Iulianus Apostata már említett 363-as mezopotámiai hadjáratának idején ugyanilyen hadoszlopot küldtek a főerők fedezésére: „eredeti elgondolás szerint haladéktalanul harmincezer válogatott katonát bízott az említett Procopiusra; melléje rendelte egyenlő hatalommal Sebastianus comest, Egyiptom volt hadvezérét. Megparancsolta nekik, hogy vonuljanak egyelőre a Tigrisen innen, és fürkésszenek ki mindent éber szemmel, nehogy váratlanul támadás érje őket a védtelenül hagyott oldalról, ami saját tapasztalata szerint gyakran elő szokott fordulni:”
Az itt említett harmincezer katonának minden bizonnyal csak a töredéke állt rendelkezésére Merobaudesnak és Sebastianusnak 375-ben, lévén hogy a kvádok elleni háború jóval kisebb léptékű volt, mint Iulianus 363-as nagy mezopotámiai inváziója. Az elgondolás azonban ugyanaz volt, a főerőket oldalról fedező több funkciót ellátó kisebb különítmény alkalmazása.

A két eset közti hasonlóságot tovább növeli, hogy Sebastianust mind két alkalommal a társvezérek között találjuk. Már maga a tény is érdekes, hogy egy különítményt két egyenlő hatalommal bíró tiszt vezessen, ez a parancsnoki dualizmus ugyanis nem magyarázható azzal, hogy egyikőjük a lovasság, másik pedig a gyalogság parancsnoka lett volna, mivel 375-ben tisztán gyalogos alakulatok alkották a Barbaricumba küldött osztagot. A két egyenrangú parancsnok kinevezésével a császár talán az egyéni akciókat kívánta megelőzni, és biztosítani akarta, hogy a főseregtől leválasztott hadoszlop mindenben az utasításainak megfelelő módon cselekszik.
Mialatt a Merobaudes-Sebastianus féle különítmény betört a kvád területekre Valentinianus a fősereggel Aquincumba vonult. Nem tartom valószínűnek, hogy a Dunakanyar érintésével végig a folyó mellett tette volna meg az utat a sereg. Sokkal inkább elképzelhető, hogy Esztergom előtt Tokod felé eltávolodtak a folyótól és a Pilist Tatabánya felől megkerülve érkeztek meg Aquincumba, ahol Valentinianus: „a váratlan eshetőségekre felkészülve hajókat gyűjtött össze, nagy sietve hidat veretett, de aztán mégis egy másik helyen kelt át és tört be a quadusok országába.”

A rómaiak tehát hidat vertek a Dunán Aquincumnál, de mégsem itt keltek át a folyón, ez azt feltételezi, hogy a hídverés csak megtévesztés volt, azt akarták elhitetni a kvádokkal, hogy a Csörsz-árok belső vonalától délre kelnek át a Dunán, ami katonailag indokolt is lett volna, mert így a sáncok fedezetében hajthatták volna végre az átkelést.
Az aquincumi híd építésével azt érték el a rómaiak, hogy az ellenség a belső sáncok felől várta a támadást, így erőiket a sáncok előterében összpontosíthatták, míg a lakosság ezek mögött a Börzsönyben keresett menedéket. A rómaiak azonban a belső sáncok vonalától északra keltek át a folyón, és ott hatoltak be a kvád területekre. Erre enged következtetni Ammianus megjegyzése, aki a betörést a „quaduok országába” teszi. Ezt a megjelölést csak a sáncoktól északra lévő transiugitanus területekre lehet értelmezni, mivel azok álltak kvád uralom alatt.
Amint azt már korábban vázoltam, három útvonal állt a rómaiak rendelkezésére kiépített átkelőhelyekkel, melyeken keresztül a transiugitanus területekre ronthattak, és ezzel a sáncok előterében lévő kvád erőket csapdába ejthették a hátországuktól elvágva a sáncoknak szorítva.

Aquincumtól a római seregnek így északra kellett vonulnia a Szentendrei-sziget mellett, majd
Verőcénél keltek át a túlpartra, ahogy azt már írtam. A támadás végül csak a helyi civil lakosságot sújtotta, azokat, akik a Börzsönybe menekültek, mivel a római átkelést a kvádok felfedezték.
A római haditerv tehát nem vált be maradéktalanul, nem sikerült csapást mérni a kvád erőkre, ezért a hadműveleteket a következő évben is folytatni akarták, ahogy arra több körülmény is utal. Először is a hidat nem bontották le, csak később a császár halála után.
Másodszor Sebastianus és Merobaudes különítménye a Barbaricumban maradt. Harmadszor pedig, Ammianus Valentinianus halála után arról beszél, hogy a „küszöbön álló hadjáratot elhalasztották”, ami nyilvánvalóan a már a következő évre tervezett hadműveletekre vonatkozik.

A 375-ös hadjárat befejezése után a római csapatok téli szállásra vonultak Aquincumba és más kisebb erődökbe. A csapatok szétosztását indokolta a határvédelem biztosítása, mivel mindig fennállt a hadiállapot a kvádokkal, valamint az ellátási nehézségek kiküszöbölése is. Valentinianus végiglátogatta a határ menti erődöket, és ekkor érte a hír, hogy a kvádok békekövetséget menesztettek hozzá.
A császár először mérlegelte, hogy egyáltalán tárgyalásokba bocsátkozzon-e, mert mint láttuk, 376-ban folytatni akarta a háborút, de végül a sereget sújtó járvány és élelmiszerhiány miatt Equitius javaslatára úgy döntött, hogy Brigetióban, a római-kvád kapcsolatok diplomáciai központjában, hajlandó tárgyalni.

A kvádok kezdeményezése érthető volt, mert 375 novemberében kedvezőbb tárgyalási pozícióban voltak, mint azt korábban remélhették, és nem tudhatták, hogy mit hoz a jövő. A háború folytatása pedig nem sok jót ígért. Vagyis elmondható, hogy a kvádok számukra a legkedvezőbb időpontban kezdeményezték a béketárgyalásokat. A kvádok ugyanis nem szenvedtek súlyos vereséget, a római sereget viszont tizedelte a járvány és az éhínség. Mindezen tényezőket azonban Valentinianus figyelmen kívül hagyta, és a győztes pozíciójából kívánt tárgyalni.
A kvádok persze minden felelőséget elhárítottak magukról és rablókat okolták a betörésekért, végül pedig még a rómaiak felelőségét is el kezdték feszegetni: „Hozzáfűzték még és megállapították – mintha ez elég volna az események igazolására - ,hogy a várépítésnek jogtalanul és alkalmatlan időben történt megkezdése feltüzelte az egyszerű emberek szívét.” A kvádok tehát egyszerűen a rómaiak jogtalan építkezéseit jelölték meg a konfliktus kiváltó okaként, ami fedte a valóságot, de ezen Valentinianus annyira feldühödött, hogy agyvérzést kapott és még aznap, november 17-én meghalt.

A kvád diplomácia okosabb volt a rómainál, jobban tisztában volt lehetőségeivel és a kialakult helyzetet is reálisabban értékelte, ennek megfelelően hárította a felelőséget a kvádokról, és a rómaiak szerepét hangsúlyozta. A császár váratlan halála azonban sok mindent megváltoztatott és átrendezte az ügyek fontossági sorrendjét.
Ebből az esettanulmányból láthattuk, hogy a késő római hadvezetés miként használta éles hadi helyzetben a pannoniai erődítményeket. Kiderült, hogy erőteljesen építettek a korábbi évszázadok során létrehozott katonai infrastruktúrára. Az események során két hadműveleti bázist is használtak, Carnuntumot a tervezés és előkészítés szakaszában, Aquincumot pedig a konkrét támadás háttérbázisaként. Vagyis mind a két esetben egy korábbi jelentős légióközpont szolgált főhadiszállásul, melyek alkalmasak voltak arra, hogy nagyobb létszámú sereg huzamosabb időt falai között tartózkodjon és jelentős készletek felhalmozását is meg tudták bennük oldani.

Láthattuk azt is, hogy a határ menti erődöket alkalmazták arra, hogy átteleltessék a térségbe vezényelt csapatokat, valamint, hogy a támadás során igénybe vették a megerősített átkelőhelyek rendszerét, vagyis a műveleti tevékenységet folytató római hadsereg számára a régióban meglévő erődök megfelelő szintű logisztikai háttértámogató rendszernek bizonyultak.
A rendszer elemei működtek, kivéve egy, nagyon fontos feltételt, ami az eredményes, gyors római válaszreakciót segítette volna elő. A belső erődöknek meg kellett volna védeniük a készleteket, de ez nem sikerült. A ságvári és az alsóhetényi objektumokban is megfigyelhetőek a 374-es pusztítás nyomai. Tudjuk, hogy a belsőerődöket nem hosszas ostromok kivédésére tervezték, hanem egyfajta trezor szerepet szántak nekik a javak időleges biztonságba helyezésében, amíg a központi erők nem űzik ki a birodalomból az ellenséget. Csakhogy 374-ben ez nem történt meg, az ellenség két római légiót is megsemmisített és hosszú hónapokig tartózkodott római területen. Rendelkeztek tehát elég idővel a belső erődök elfoglalásához.

A stratégiai készletek elvesztése pedig döntő tényezőnek bizonyult a későbbi események során. Ez eredményezte ugyanis az ellentámadás jelentős késését, valamit a háború nem várt elhúzódásával a 375 telére megjelenő ellátási gondokat.
Mindebből látszik, hogy a pannoniai késő római integrált védelmi rendszer elemei miként épültek egymásra és miként hordozták magukban a válaszcsapás feltételrendszerének biztosítását is. Egyúttal az is megállapítható, hogy egy feltétel, adott esetben a megfelelő mennyiségű stratégiai készlet megóvása, nem teljesülése esetén miként sodorta veszélybe az egész szisztéma működésének hatékonyságát.