A constatinusi rendezés mintegy két évtizedre biztosította a békét a térségben 335-356 között. Az 50-es évek első felében azonban úgy tűnt, hogy homok került a gépezetbe, és ez két egymással összefüggő tényezőben mutatkozott meg.
Az első a sáncrendszer védelmének meggyengülése volt, amit a Magnentius elleni hadjárat, valamint az alemannok és a perzsák elleni háborúk idéztek elő, mivel ezek jelentős csapatelvonásokkal jártak a Közép-Duna vidéken. Ezen kívül a Tiszántúlon csökkent a szarmaták népessége, ami minden bizonnyal tovább gyengítette a védelmet. A második tényező a germán elemek megjelenése volt a sáncokon belül, a Maros-Körös közén a 350-es években.

A germánok megjelenése a sáncokon belül nem feltétlenül jelent erőszakos betelepülést, inkább beszivárgásról lehetett szó, azaz a germán csoportok egyszerűen kihasználták a védelem gyengülését, és a szarmaták által elhagyott jó termőterületekre vonultak. Még akár az ellenőrzött római betelepítés sem elképzelhetetlen a szarmaták által elhagyott területekre.
A germánok megjelenése a Maros-Körös közén sértette a szarmaták érdekeit, de legfőképpen a Bánátban élőkét, akik szomszédosak voltak azokkal a területekkel, ahová a germánok települtek. Elégedetlenségük érthető is, hiszen a sáncrendszer és a római szövetség célja éppen a germánok távol tartása volt.
A constantinusi rendszer ezért felbomlott. Az elégedetlenséget pedig a kvádokhoz és a victofálokhoz menekült előkelők ki akarták használni a hatalmuk visszaszerzésére, aminek szarmata polgárháborúban való elvesztését a constatinusi rendszer tartósította. Ezért, amikor a rendszer megbukni látszott, az arcaragantes értelemszerűen elkezdte előkészíteni visszatérését. Politikai alapgondolatuk az volt, hogy a rómaiak nem tartották be az ígéretüket, nem tartják távol a szarmata területektől a germánokat, ezért szakítani kell Rómával, és vissza kell állítani a 332-334 előtti állapotokat, vagyis az arcaragantes hatalmát az Alföldön.

A tényleges cselekvésre végül 356-357 telén került sor, amikor is a taifálokhoz, victofálokhoz és a kvádokhoz menekült szarmata előkelők akcióba léptek, és rázúdultak Moesiára és Pannonia Secundara. Mócsy szerint is az emigráns arcaraganestől indultak a zavargások 356- 357-ben.
A szarmaták mellett a kvádok is akcióba léptek, és megtámadták Valeriat, így már Brigetiotól a Vaskapuig 20 év után újra lángba borultak a római tartományok. Ezek után persze a sáncokon belüli szarmaták (limigantes) is Róma ellen fordultak. „Mikor ugyanis a szabad sarmaták vakmerően be-betörtek, ők megfeledkezve a múlt tanulságairól, szintén alkalmasnak látták az időt arra, hogy átlépjék a római határt.”

A rómaiak számára nyilvánvaló volt, hogy a problémának mélyebb gyökerei vannak, és ezért megérett az idő arra, hogy új alapokra helyezzék biztonságpolitikai rendszerüket a térségben. 357 őszén a II. Constantius ezért érkezett Sirmiumba, ahol a fő hadműveleti bázist állították fel.
A tárgyalások azonban elhúzódtak, ezért a római hadigépezet csak 358 tavaszán léphetett működésbe. Március második felében és április elején két római sereg tört be a szarmata területekre, az egyik délről Sirmium, a másik északról Aquincum felől. Ez utóbbi feladata lehetett a szarmaták és kvádok szétválasztása, illetve egyesülésük megakadályozása, mialatt a déli, a császár parancsnoksága alatt álló sereg csapást mér a szarmata területek központjára.

Nagy valószínűséggel ennek a déli seregnek az átkelését írjta le Ammianus: „Egy arra alkalmas helyen hajóhidat veretett (II. Constantius), és átkelt a hótömegek olvadásától megáradt Ister folyón, majd pusztítva behatolt a barbárok földjére. Ezek meg voltak lepve a gyors előrehaladástól, és alig hittek a szemüknek, hogy harcedzett seregünk csapatai már a mellüknek szegzik a fegyvert.
Nem is álmodták volna, hogy egy sereg ebben az időben összegyűlhet. Ellenállásra, de még lélegzetvételre sem volt idejük, valamennyien megfutottak, hogy puszta életüket mentsék.” Ebből az elbeszélésből egy könnyű, győzelmes hadjárat képe bontakozik ki, a kérdés csak az, hogy Ammianus itt a szokásos klisét alkalmazza a végül is győzelmes hadjárat leírásához, vagy tényleg így történtek az események. A választ maga Ammianus adja meg egy kicsit később, amikor Constantiusnak a hadjáratot értékelő beszédét idézi:
„Mindenek előtt arra kellett ügyelnünk, hogy az ellenséges lövedékek ne akadályozzák meg a szilárd gerendázatú híd építését. Ezt a munkát könnyen elvégeztük. Ezután megpillantottuk ellenségünk földjét, és ráléptünk területükre. Csapataink minden veszteség nélkül legyőzték a sarmatákat, akik el voltak szánva, hogy életre-halálra szembeszálljanak velünk.”

Itt már egy jóval küzdelmesebb hadjárat leírásával találkozunk, hiszen a szarmaták meg akarták akadályozni a híd felépítését, vagyis erőszakos folyami átkelés zajlott le, és ezt követően sem menekültek hanyatt-homlok, ahogy azt az előző szöveghelyen láttuk, hanem vállalták az élet-halál harcot. Ezután jogosan merül fel a kérdés, hogy a hadjáratra vonatkozó első vagy a második leírás a hiteles. Minden valószínűség szerint a második leírás állhat közelebb a valósághoz, mivel a császár beszédét Ammianus igyekezett a lehető legpontosabban idézni, Constantius pedig nem tagadhatta le katonái előtt a hadjárat nehézségeit.
Ezek alapján elmondhatjuk, hogy 358 tavaszán a Pannonia Secunda felől Sarmatiába betörő római sereg Dunán való átkelését az elemek mellett az ellenség is megpróbálta megakadályozni, majd ezt követően kemény harcokra került sor.

Mindez alatt az északi római sereg sem maradt tétlen, és a kvádok ellen vonult, szorosabban összetömörülve, ami azt jelentette, hogy nem pusztították széles sávban az ellenség földjét. Ez abban az esetben indokolt, hogyha tartani kellett attól, hogy szétszéledő katonákon rajtaütnek, ez viszont arra utal, hogy a vidéket nem sikerült teljes mértékben megtisztítani az ellenséges csapatoktól.
Minden nehézség ellenére a rómaiaknak végül sikerült legyőzni a szarmatákat és a kvádokat is, és így neki tudtak kezdeni az új szövetségi rendszer kialakításának. Első lépésként kijelöltek egy napot a szarmatákkal folytatandó tárgyalásokra, melyen a fontosabb szarmata vezetők megjelentek. Zizais volt a szarmata delegáció vezetője, aki minden bizonnyal a sáncon belüli szarmaták vezére volt a háború alatt. A vele folytatott tárgyalásokra rendkívüli színpadiasság volt a jellemző, a bonyolult késő római protokollnak megfelelően, melyhez a barbárok áhítatos csodálata is hozzá tartozott a római pompa láttán, sőt mi több, ezt el is várták tőlük.

Zizaison kívül más szarmata vezérek is megjelentek, név szerint: Rumo, Zinafer és Fragiledus. Pontos rangjuk nem tisztázott, Ammianus leírása alapján Zizais alá tartoztak, de akkor nem lehet értelmezni önálló követelésüket és szereplésüket a tárgyalásokon.
Valószínűbb, hogy Ammianus itt a későbbi viszonyokat vetíti vissza a tárgyalások idejére, hiszen Zizais csak ezután nevezte ki a császárt az összes, az Alföldön élő szarmata élére, ezért Rumo, Zinafer és Fragiledus még mint szuverén, Zizaistól független szarmata csoportok vezetőiként vettek részt a tárgyalásokon. Ilyen minőségükben deditiot szerettek volna kieszközölni a császárnál, vagyis azt, hogy területeikkel együtt csatolják őket a római birodalomhoz. Nem bevándorolni akartak tehát a birodalomba, hanem földjükkel együtt részévé válni annak. A császár ezt a kérést visszautasította, és helyette túszokat követelt, valamint azt, hogy a jövőben vonakodás nélkül teljesítsék parancsait. Ez utóbbi kitétel arra
mutat rá, hogy a három előkelő szarmata már korábban is engedelmességgel tartozott a rómaiaknak, s kapott tőlük parancsokat.

Ahogy erre már korábban is rámutattam, Rumo, Zinafer és Fragiladus alá olyan csoportok voltak rendelve, melyek olyan területeken éltek, ahol már korábban is római katonai irányítás volt életben, és ezért különböző katonai szolgáltatásokra voltak kötelezve. Ilyen csoportok 358 előtt leginkább a belső sáncok körzetében élhettek.
A békekonferenciára utolsónak érkezett meg Araharius kvád előkelő, akinek azért kellett megjelennie a szarmata kérdést rendező gyűlésen, mert a transiugitanusok szarmata fejedelme, Usafer az ő alattvalója volt. A transiugitanusok egy kvád és szarmata elemek keveredéséből létrejött törzs volt, melynek szállásterületei a belső sáncok vonalától az Ipoly folyóig terjedtek.

Az általuk lakott területeken nem lehetett meghúzni a határt a szarmata és a kvád települések között a nagyarányú keveredés miatt. 358-ban, amint láttuk, a transiugitanusoknak szarmata vezetőjük volt, Usafer, aki Araharius kvád vezér alattvalójaként, az ő kíséretének tagjaként volt jelen a konferencián is. Először még a császár elé sem engedték, amikor az Arahariusszal tárgyalt, ám ez nem volt véletlen.
Miután Arahariusszal végeztek, mindenki nagy meglepetésére Usafert szólították a császár elé. Arahariusnak persze ez nem tetszett: „Araharius hevesen tiltakozott ez ellen, mondván, hogy az általa szerzett békét ki kell terjeszteni Usaferre is, aki alá van neki rendelve, és megszokta, hogy az ő parancsainak engedelmeskedjen.”

Araharius követelését persze figyelmen kívül hagyták, és Usafert kivették a hatalma alól. Ezt arra hivatkozva tették, hogy a „sarmatákat, akik mindig római fennhatóság alatt álltak, fel kell szabadítani az idegen uralom alól.”
Ez a megjegyzés utal arra, hogy már 358. előtt is voltak olyan szarmata csoportok, akik római parancsnokság alatt álltak, mint Rumo, Zinafer és Fragiladus népe, ezen kívül azonban egy másik fontos dolgot is kimondtak ezzel a határozatukkal a rómaiak. Ez a kijelentés ugyanis azt jelentette, hogy a transiugitanusokat szarmatáknak tekintik, aminek nyilvánvalóan az a tény lehetett az alapja, hogy szarmata vezérük volt az adott időpontban. Később, mint látni fogjuk, ennek a felfogásnak döntő szerepe lesz Valentinianus politikájában.

Az egyes törzsfőkkel folytatott tárgyalások után sor került az általános rendezésre, ennek során pedig gyökeres változások következtek be. Rehabilitálták az arcaragantest, akik: „Miután sérelmeiket előadták, kegyelemben részesültek a római hatalom védőszárnyai alatt. Ezután biztosítékokat kértek szabadságuk visszanyerésére. A császár a sarmatákat ért méltánytalanságon megindulva összehívta őket, és az egész sereg előtt nyájas szavakkal fordult hozzájuk. Kijelentette, hogy mostantól fogva csak neki és a római hadvezéreknek tartoznak engedelmeskedni.”
Ezt követően a császár Zizaist iktatta be a szarmaták királyának. A gyakorlatban így a hatalmát visszanyert arcaragantes római protektorátus alá került, az Alföld egésze ez által pedig római katonai ellenőrzés alá. Ez abban realizálódott, hogy a szarmaták a római hadvezéreknek is engedelmességgel tartoztak, ami túlmutat a névleges, császárnak való engedelmességen. Az arcaragantes így visszanyerte hatalmát, sokan közülük ezért visszaköltöztek a birodalomból és a környező népektől az Alföldre.

Miután Constantius lezárta a szarmatákkal folytatott tárgyalásokat, Brigetióba vonult, ahol a kvád követekkel kezdett el tárgyalni a békéről. A kvádokat Vitrodorus herceg, Agilimundus alkirály és több törzsfő képviselte, akik végül örök hűséget esküdtek Rómának, igaz nekik nem kellett a továbbiakban római hadvezérek parancsainak engedelmeskedni, mint a szarmatáknak. Vagyis, a kvádok esetében Constantius megelégedett azzal, hogy azok elismerték a Róma által a térségben kialakított új viszonyokat. Ezeket a viszonyokat pedig meg is kellett szilárdítani, ami egyet jelentett az új rendszer veszteseinek elhallgattatásával.

Az új rendszer legfőbb vesztesei a limigantesek voltak, akiknek Zizais beiktatásával visszaültették a nyakukra az arcaraganteseket. Természetesen nyilvánvaló volt, hogy ezt a limigantes nem fogja egyszerűen elfogadni, de az Alföld egészének római katonai ellenőrzés alá vonását csak a birodalomból visszatelepült arcaragantes csoportok hatalomra juttatásával lehetett simán megoldani. Ezenkívül meg is akarták büntetni a limigantest, mert 356-357-ben szembefordultak Rómával.
A kvádokkal megkötött béke után a római csapatok délre vonultak, azokra a Duna-Tisza és Temes-közi vidékekre, ahová 335-ben a limigantes két nagy csoportját, az amicenseseket és a picenseseket telepítették. Constantius azt tervezte, hogy a sáncokon kívülre telepíti a limigantest. Ennek az volt a racionális magyarázata, hogy csak Rómához szorosan kötődő és annak hálával tartozó arcaraganteseket szerette volna a sáncokon belül látni. A kérdés csak az volt, hogy a limigantes hajlandó lesz-e magától teljesíteni a parancsot.

Az amicensesek földjére érve Constantius gyűlésre hívta azok harcosait, és legendás szónoki képességeit latba vetve megpróbálta meggyőzni őket a parancs teljesítésére. Bár ebbéli szándékának őszinteségéről kételkednünk kell a későbbi események tükrében, ezért a gyűlést voltaképpen csak egy jól megszervezett kelepce részének kell tekintenünk. Mialatt ugyanis a császár beszélt, a római csapatok lassan körülvették az amicenseseket, és hiába igyekszik az ezt követő mészárlásért Ammianus a felelősséget a szarmaták provokációjára hárítani, később elszólja magát, hogy a rómaiak támadtak először:
„ A Nap már-már estébe hajlott, s a csökkenő fény arra intett, hogy nincs értelme a további halogatásnak. Katonáink magasba emelt zászlókkal támadásba mentek át.”

Tehát nem az amicensesek kezdték a vérontást, hanem a rómaiak, akik előre eltervezték az egészet, mert különben nem tudták volna „halogatni” a dolgot, hanem váratlanul kellett volna kitörnie az összecsapásnak. Ammianus hiába szépíti, a rómaiak előre megfontoltan tőrbe csalták és lemészárolták az amicenses harcosokat, majd utána azok falvait is felégették. Ez a kegyetlen bánásmód kettős célt szolgálhatott. Egyfelől bosszút azért, mert szembefordultak Rómával, másfelől üzenet volt, ami azt kívánta megértetni az amicensesekkel, hogy vagy elhagyják a földjeiket a parancs szerint, vagy elpusztulnak.

Ezt követően Constantius a római hadijelvényeket a limigantes másik csoportja, a picensesek felé fordította, aki a Temes, Béga és az Igan mocsárvidékén éltek. Itt azonban a nehéz terep miatt koalíciós hadműveletekre volt szükség: „Vezéreink ezért a taifalusok és a szabad szarmaták segítségét kérték. A terep sajátossága miatt a csapatokat több felé kellett osztani. Katonáink Moesiával határos vidéket választották, a taifalusok a szálláshelyükkel szomszédos területeken vonultak, a szabad szarmaták a velük szemben lévő föld felé tartottak.” Tehát a római csapatok Moesia, a taifálok kelet, Zizais hadserege pedig észak-nyugat felől tört be a picensesek területére.
A picensesek legyőzése után végül sor került a limigantes sáncokon kívülre telepítésére, ami azok Szamos menti területekre vonulását jelentette. Ezek után Contantius úgy érezhette, hogy befejezte a térség stabilizációját. Ezt megünneplendő, a háború lezárásaként diadalmenetet tartott Sirmiumban, nem sejtve, hogy a limigantesek nemsokára újabb fejtörést fognak okozni neki.

Amint azt láttuk, a limiganteseknek nem nagyon tetszett a kényszerelköltöztetésük, ezért már az első adandó alkalommal 358/359 telén elhagyták a számukra kijelölt szállásterületet, és Valeria határához vonultak. Ez természetesen az egész, előző évben felállított rendszert veszélyeztette, ezért a császár seregestül még a tavasz beállta előtt Aquincumba sietett a kialakulóban lévő újabb válság mielőbbi kezelése céljából.
Ahhoz, hogy ezt eredményesen megtehesse, követeket küldött a limiganteshez, hogy megtudja követeléseiket. A követek visszatérésük után arról tájékoztatták a császárt, hogy a limigantesek a birodalomban szeretnének letelepedni. Ezt a kérést Constantius megfelelő tárgyalási alapnak fogadta el, mivel Róma számára is tartalmazott előnyöket. Ha a limigantes betelepül a birodalomba, akkor be lehet őket sorozni a római hadseregbe, és valószínűleg lázadni sem fognak, mert az előző évben már megtapasztalták, hogy milyen következményekkel jár, ha fegyvert fognak Róma ellen.

359 koratavaszán úgy tűnt, hogy Aquincumban mind a birodalom, mind a limigantesek számára előnyös szerződés fog köttetni. Hiszen a limigantesek a birodalomba betelepülve védelmet kapnak anélkül, hogy az arcaragantesek hatalma alá visszakerülnének, Róma pedig sok új fegyverforgatót nyer. Az események menete azonban más irányt vett.
Aquincumnál nagy pompával készülődtek a limigantes behódolásának megünneplésére. Egy dombot hordtak össze, melyre felállították a császár díszsátrát és trónusát. Ez előtt a domb előtt pedig a pajzsos testőrgárda sorakozott fel, miközben a Dunán a római flotta cirkált. Amikor minden készen állt, egy népes limigantes követség kelt át a folyón és járult a császár elé. Eddig úgy tűnt, hogy minden a szokásos forgatókönyv szerint fog zajlani, a barbárok felajánlják szolgálatukat Rómának, amit a császár kegyesen elfogad. Ám amikor Constantius éppen csak belekezdett a beszédébe, a limigantesek rárohantak a rómaiakra, akiket teljesen váratlanul ért a támadás, és először össze is zavarodtak. Magát a császárt is csak alig sikerült megmenteni, és csak nagy nehézségek árán sikerült legyőzni a támadókat, annak köszönhetően, hogy a flotta megakadályozta a még több limigantes harcos átkelését a folyó jobb partjára.

A limigantes probléma így meglehetősen véresen, de megoldódott Aquincumnál. Ezt követően nem hallunk többet róluk. A túlélőket vagy betelepítették a birodalomba, és ott beolvadtak a többi szarmata közé, vagy visszatelepítették őket az Alföldre az arcaragantes uralma alá.
A limigantes probléma megoldása után már maradéktalanul kiteljesedhetett a 358-as rendszer, aminek eredményeként az Alföldön a sáncokon belül csak olyan szarmaták maradtak, akik a rómaiaknak tartoztak engedelmességgel, és akik római protektorátus alatt éltek. Mivel a szarmata polgárháború után a birodalomba menekült arcaragantes egy része 358 után visszatért az Alföldre, nem okozhatott nagy gondot a római katonai ellenőrzés kiszélesítése sem, mivel ezek a csoportok már a birodalmon belül több mint két évtizede az alatt éltek, ezért nem kellett új rendszert megszokniuk. Vagyis a sáncokon belüli területek továbbra sem tartoztak a birodalomhoz, de a rómaiak katonai ellenőrzést gyakoroltak felette, és az ott élő szarmata népesség védnökségük alatt élt, valamint engedelmességgel tartozott nekik.

A 335-358 közötti etnikai változások persze az Alföldön sem múltak el nyomtalanul. Legjelentősebb változásként már említettem a germánok beköltözését a Maros-Körös közére, márpedig ezt a tényt is integrálni kellett a 358-as rendszerbe. Ezt egy új sáncvonal építésével oldották meg, ami a Köröstől északra húzódik, s feladat, Zizais klienskirályságának elválasztása volt a Csörsz-árokrendszeren belüli germán szállásterületektől. Ennek megfelelően a Köröstől északra húzódó sáncok építését Soproni Sándor 359-374 közé teszi, amit elfogadhatónak tartok, bár szerintem ezt az intervallumot 359-370-re lehetne leszűkíteni.

Ezzel a sáncvonallal mutat kapcsolatot a Túrkevétől 4,5 kilométerre 1978-ban egy légi fotóval azonosított római katonai tábor, melyet a terepbejárás során előkerült IV. századi leletanyag alapján egykorúnak feltételezhetünk a sáncokkal, mellyel való kapcsolatát földrajzi elhelyezkedése is alátámasztani látszik. Igaz, a pontosabb kormeghatározáshoz feltétlen szükség lenne ásatásokra is.

Itt elérkeztem egy olyan ponthoz, amelynél vissza kell utalnom a már említett Praefectus Legionis, Transiacinco tisztségére, amivel kapcsolatban korábban már megállapítottam, hogy létrejöttét csak 358 után tartom valószínűnek. Ez a tisztség ugyanis egy legkésőbb 365-ben összeállított jegyzékben szerepel, ezért jóval korábbi létezése is feltételezhető, de nem bizonyítható.
Mráv Zsolt szerint a Praefectus Legionis, Transiacinco az Aquincum előterében lévő római katonai igazgatás alatt álló terület elöljárója volt. Ilyen zóna létét persze 335-358 között sem zárhatjuk ki egyértelműen, de véleményem szerint a konkrét tisztség létrehozása leginkább a 358-as rendezéshez köthető, és összefüggésben áll Ammianus azon közlésével, mely szerint a szarmatáknak római parancsnokoknak kell engedelmeskedniük. Mivel ez a 358-as rendelkezés és az ezt követő pár évben felbukkant új, a szarmata területek felett felügyeletet feltételező tisztség szoros logikai összefüggést mutat.