Felvetésem szerint a sáncárok-rendszer belső vonalát 334/335-ben, a szarmata polgárháború után kezdték el építeni, a munkálatok pedig évekig elhúzódtak. Azt, hogy pontosan meddig tartottak az építkezések, nem tudjuk, csak abból indulhatunk ki, hogy maga az árokrendszer mintegy 60-65 000 négyzetkilométernyi területet vesz körbe, ami a régészeti leletek tanúsága szerint a IV. századi szarmata szállásterületeknek felel meg. Az egész, kb. 1200 km hosszú védelmi rendszer megépítéséhez mintegy 10 millió köbméter földet kellett megmozgatni.

Korábban úgy vélték, hogy ez évi 120 munkanappal számolva 83 300 ember egy év alatt felépíthette az egész rendszert. Ez azonban kevésbé valószínű, tekintve, hogy sem a Római Birodalom, sem pedig az Alföldön élő szarmaták nem nélkülözhettek ekkora tömegű munkaerőt saját gazdaságukból. Ráadásul ma már azt is tudjuk, hogy nem egyszerre építették az összes védelmi vonalat, hanem először az úgynevezett belső vonalat építették ki, ami kb. 600 km hosszú.
Számításaim szerint ezt a belső védelmi vonalat 8-10 000 ember évi 120 munkanappal 4-5 év alatt építhette meg. Feltevésemet alátámasztja, hogy ha a sáncok építését a szarmata polgárháború után kezdték, akkor az 4-5 év múlva, körülbelül 339-re készült el.

Feltevésemet az is alátámaszthatja, hogy a 338 júniusi sirmiumi megegyezésben Pannoniát megkapó I. Constans (337-350) császár 339-ben több hónapot a térségben töltött, melynek során felvette a sarmaticus címet. A cím felvétele miatt a szakirodalom korábban egy kisebb szarmata-római háborút feltételezett 338/339 telén, de ezt a cím meglétén kívül semmi sem támasztja alá, és ha mégis megtörtént volna, akkor ez volna az egyetlen római-szarmata fegyveres konfliktus 334. és 356. között, minden előzmény és következmény nélkül.
Az tehát, hogy 338/339 telén háborúra került volna sor, nem tartom valószínűnek, különösen azért, mert a sarmaticus jelző felvételét nemcsak háború, hanem más, a szarmatákkal kapcsolatos jelentős esemény is indokolhatta. A sáncrendszer belső vonalának ünnepélyes átadása pedig ilyen lehetett, és indokolhatta a császár hosszú pannóniai tartózkodását is. A belső sáncok megépítésének főbb munkálatai ezek szerint 334/335-339. között folyhattak.

Az építkezéseket római mérnökök irányították, sőt, a római csapatok részvételét sem lehet kizárni, de római őrségnek a belső sáncok vonalán mindeddig nem akadtak a nyomára. Sokkal inkább az látszik valószínűnek, hogy római irányítás alatt álló szarmaták adták a sáncok őrszemélyzetét. Ezt bizonyítja a Mezőszemere kismari-fenéki temető, ami ugyan a külső sáncok vonalán fekszik, de azt a tényt támasztja alá, hogy a sáncok védelmére katonai telepek jöttek létre. A temető sírjainak 59%-ban nyugodott felnőtt férfi 33%-ban nő és csak 4%-ban gyermek. (A maradék 4% azonosíthatatlan.) Ezen felül a sírok 64%-ban találtak fegyvert, ami rendkívül magas aránynak számít.
A fegyveres sírok és a férfisírok kiugróan magas száma, a kevés női és a szinte elhanyagolható számú gyermeksír azt sugallja, hogy itt egy katonai telep temetőjével van dolgunk, melynek elhelyezkedése és kora kétségtelenné teszi a sáncrendszerrel való összefüggést. Arra, hogy az említett temetőhöz tartozó katonai telepen szolgálatot teljesítő szarmata harcosok valamilyen szintű római irányítás alatt álltak az utal, hogy bár a férfiakat szarmata szokás szerint helyezték a sírba, római katonai övet viseltek.

Itt tehát egy olyan szarmata csoport katonai telepének temetőjével van dolgunk, melyet a rómaiak saját parancsnokságuk alatt határőrizetre köteleztek a Csörsz-árok mentén. Azt, hogy voltak ilyen csoportok, megerősíti Ammianus Marcellinus egy megjegyzése 358-ra vonatkozóan, Rumo, Zinafer és Fragiletus szarmata előkelőkkel kapcsolatban, akik: „megesküdtek, hogy a jövőben vonakodás nélkül teljesítik a parancsokat.” Vagyis ezek az előkelők és alattvalóik már 358 előtt is római parancsokat kaptak, amiket korábban vonakodtak teljesíteni. Rumo, Zinafer és Fragiletus alattvalói ezért szerintem a sáncok közelében éltek, és római parancsnokság alatt lehettek szolgálatra kötelezve.

Ezek szerint már 334 és 358 között is voltak olyan szarmata csoportok, melyek római irányítás alatt a sáncok védelmére voltak kötelezve. Ezeknek az elöljárója talán Praefectus legionis, Transiacinco volt, bár ennek a tisztségnek a létezése csak a 360-as évektől bizonyított. Mindenesetre egy Aquincummal szembeni területek légióinak parancsnoka cím léte önmagában feltételezi római csapatok jelenlétét is a Barbaricumnak Aquincummal szembeni területein. Ez azonban leginkább 358 után valószínű.
Mind a belső, mind a külső sáncok ugyanazt az irányt követik. Északon Dunakeszi térségéből indulnak ki és haladnak keletnek a Duna-Tisza-közén, majd a Tiszántúlon délre fordulnak és Debrecenen, Aradon valamint Temesváron áthaladva Viminacium és Margum között érik el az Al-Dunát. Mint látjuk, ez a rendszer észak, észak-kelet felőli támadásoktól védelmezte az Alföldi szarmatákat, vagyis a gepidáktól, vandáloktól és gótoktól. Mindazonáltal a sáncok voltak az eszközei annak a politikának, amely a békét kívánta biztosítani Valeria és Pannonia Secunda előterében.

A szarmaták ugyanis érdekeltté váltak a Rómával való jó viszony fenntartásában, ezért nem támadtak római területekre. A rómaiak viszont nyertek egy ütközőzónát a germánok és Pannonia Secunda valamint Valeria között. Ilyen előretolt védelmi rendszer alkalmazása a határ biztosítására sem a régióban, sem a korban nem volt egyedülálló jelenség. Az Al-Duna szakaszáról is van példa ilyen előretolt védelmi állások létezésére a IV. századból, ami a Dunától északra párhuzamosan halad a folyóval.

A korábbi időkből pedig kissé keletebbről tudunk példát hozni ilyen előretolt római védművekről a mai Moldávia és Ukrajna területéről, melyeket a II.-III. században hoztak létre. Ezek közül ismert a Prut-Dnyeszter közötti Leovtól Kirkajestyig és a Pruttól a Fekete-tengerig húzódó védelmi vonal, melyek reprezentálják azt, hogy a rómaiak már korábban is a sztyeppék felől érkező népeket a folyók és a közéjük ékelt sáncárokrendszerekkel akarták feltartóztatni. Ez esetben a Csörsz-árokrendszer a Prut-Dnyeszter-Fekete-tenger közötti védelmi szisztéma nyugatra tolásaként is értelmezhető, melyet a geostratégiai viszonyok megváltozása kényszerített ki. Azt, hogy a Prut és a Dnyeszter közti sáncok valaha római védelmi vonalak voltak, még a X. században is őrizte a bizánci emlékezet:
„Tudnivaló, hogy a Dnyeszter átkelőinél elhagyott erődök vannak, az első erőd az, melyet a besenyők Fehérnek neveznek, mivel kövei egészen fehérnek látszanak, a második erőd Tunkataj, a harmadik erőd Karaknataj, a negyedik erőd Szalpnakataj, az ötödik erőd Szakakataj, a hatodik erőd Jajukataj. Akadnak-e régi erődök épületei között templomnak is holmi maradványai és tuffakőbe metszett keresztek, minek következtében némelyekben él a hagyomány, hogy valamikor rómaiak laktak ott.”

A Csörsz-árok mindkét végpontján a Dunának támaszkodik, északon a Duna-kanyar, délen a Vaskapu térségében. A kiindulópontokat mindkét helyen rendkívüli módon megerősítették erődökkel és őrtornyokkal, ez is bizonyítja, hogy sáncok és a késő római határvédelmi rendszer között szoros összefüggés van.