Hosszú szünet után 322-ben a szarmaták Rausimodus vezetésével ismét a hadak útjára léptek, és valamikor március-június között Aquincumtól délre betörtek Valeriaba, és felégették a camponai tábor fa felépítményeit. Annak okát, hogy 305-322 között nem tudunk jelentős szarmata támadásról, talán abban kell keresnünk, hogy a 270-es évek óta tartó rendszeres háborúskodás után szükség volt egy rövidebb, nyugodt időszakra, amíg a harcosoknak egy újabb generációja felnőtt.

A 322-es támadás erejére csak abból tudunk következtetni, hogy a büntető expedíciót maga a császár, Constantinus vezette. Ennek során a római csapatok szarmata területekre helyezték át a hadszínteret, és szétverték Rausimodus erőit, aki a csatában szintén elesett. A római erők egy hónapot (június-július) töltöttek az Alföldön, majd Margumnál tértek vissza a birodalom területére, ahol felosztották a zsákmányt.
Constantinus sok foglyot ejtett, akiket a birodalomban telepített le. Ez volt a második nagy szarmata betelepítési hullám az általam tárgyalt időszakban. Az Alföldön töltött egy hónap alatt Constantinusnak és tanácsadóinak volt idejük arra, hogy behatóbban megismerkedjenek a kialakult viszonyokkal, s ez meggyőzte őket, hogy változtatniuk kell a szarmata politikájukon. 322 nyarán így szerződést kötöttek a szarmatákkal a gótok ellen, ami azt jelentette, hogy a rómaiak garantálják a szarmata határokat, cserében azok nem támadnak római területekre. Ez a megoldás mindenképpen életképesebb volt a diocletianusi koncepciónál, mivel már a probléma igazi okát kívánta kezelni, vagyis a szarmatákat fenyegető germán veszélyt kívánta mérsékelni.

Visy Zsolt, Tóth Endre, Soproni Sándor és Fülöp Gyula is úgy tartja, hogy a Csörsz-árokrendszer ekkor, a Constantinus által garantált határ jelzésére épült meg 322 és 332 között. Ezzel szemben én úgy vélem, hogy a sáncárok-rendszer megépítése olyan viszonyokhoz köthető, amikor a szarmaták már nem voltak képesek egyedül megvédeni szállásterületeiket. Ez pedig csak a szarmaták hadipotenciáljában bekövetkező nagyarányú csökkenés esetén képzelhető el. Ilyen arányú csökkenés pedig nem 322 és 332 között, hanem 332 és 334 között ment végbe. Ezután válhatott szükségessé a nagyobb arányú római katonai jelenlét az Alföldön, amit a sáncok építése feltételez, korábban ugyanis a szarmaták ezt nyilván nem tűrték volna el.
Ezért úgy vélem, a Csörsz-árokrendszer megépítése nem Constantinus 322-es hadjáratához köthető, mint azt többen korábban feltételezték, hanem a 332-334-es szarmata polgárháborúhoz, ami olyan nagy arányú népességcsökkenést okozott az Alföldön, hogy annak következtében az ott élő szarmaták katonai erőforrásai drasztikusan csökkentek, és ezért vált szükségessé a római beavatkozás a 322-es segélynyújtási szerződés és a római stratégiai érdekek miatt.

A 322-től érvényben lévő szerződés szerint, ha a gótok támadták a szarmatákat, a rómaiak a szarmaták oldalán beavatkoztak, persze ezért cserében azok nem támadtak a római provinciákra. Ez a szisztéma 10 évig biztosította a nyugalmat, és 332-ben is működött, de az azt követő események szükségessé tették a változást.
332 elején nagy erejű gót támadás érte a szarmatákat, akik a római segítségnyújtás ellenére is válságos helyzetbe kerültek. Ezért egy váratlan és a későbbi eseményekre nagy hatást gyakorló döntést hoztak, felfegyverezték a limigantest. A szarmata társadalom ugyanis két nagy csoportra oszlott ebben a korban: a szabad arcaragantesre és a szolga limigantesre. Azt, hogy ez a felosztás milyen alapokon és mikor jelent meg a szarmatáknál, nem tudjuk biztosan.

Kialakulását illetően három verziót látok reálisnak. Az első szerint a társadalom ilyen tagozódása már a jazigok Alföldre történő beköltözésénél megvolt. A másik lehetséges és általam a legvalószínűbbnek tartott verzió szerint, a társadalom ilyen formájú kettéválása a betelepülés után vette kezdetét a jazigoknál, s párhuzamosan haladt a letelepedett életmódra való áttéréssel, melynek során egyes rétegek lesüllyedtek, mások viszont megőrizték kiváltságukat.
A harmadik lehetséges elképzelés szerint, a roxolánok betelepülése által okozott belső változások alakították ki ezt a rendszert a III. század második felében. Azonban az sem zárható ki, hogy a letelepedett életmódra való áttérés és a roxolánok megjelenése az Alföldön együttesen váltotta ki ezen változások hatására lesüllyedtekből a limigantes, felemelkedettekből az arcaragantes csoport kialakulását.

A forrásokból az is egyértelműen kiderül, hogy a limigantes nem rendelkezett fegyverviselési joggal, különben nem tekintették volna jelentős eseménynek felfegyverzését és hadba hívását. Ebből arra következtethetünk, hogy a vagyonosabb, előkelő arcaragantes kiváltsága és kötelessége volt a fegyverviselés és a háborúzás, mivel csak ők tudtak vagyonuk révén drága, a szarmatákra jellemző páncélos lovasságot kiállítani. A későbbiekben is a limigantes fegyverereje döntően gyalogságból állt, ezért biztosan állíthatjuk, hogy a szarmata haderő legütőképesebb fegyvernemét, a lovasságot, az arcaragantes adta.
A limigantes felfegyverzése tehát döntő elhatározás volt. A gótokkal való összecsapás végül római-szarmata győzelemmel végződött 332. április 20-án, de ennek ellenére nem hallgattak el a fegyverek az Alföldön. A limigantesnek ugyanis esze ágában sem volt visszaszolgáltatni a fegyvereket, és fellázadtak az arcaragantes ellen. A véres polgárháború 332 és 334 között dühöngött, ami az arcaragantes vereségével és teljes emigrációjával végződött. Nagy számban menekültek az arcaragantesek a victofálokhoz, taifálokhoz és kvádokhoz is, ám a legnagyobb csoportjuk a források szerint, mintegy 300 ezren a Római Birodalomban keresett új hazát. Bár ez a szám nyilvánvalóan túlzó, de egy 100 ezer főt meghaladó menekültáradat elképzelhető.

A polgárháborúba persze mind a gótok, mind a rómaiak beavatkoztak. Végül 334-ben a rómaiak stabilizálták a helyzetet, a gótokra és a szarmatákra is vereséget mértek, de a körülmények olyannyira megváltoztak, hogy a korábbi rendszert már nem lehetett visszaállítani, ezért egy új szisztéma kialakítása vált szükségessé. 334 után a szarmata kérdés két részből tevődött össze, a birodalomba betelepült arcaragantes problémájából és az Alföldön maradt limiganteséből.
A birodalomba deditio révén letelepített arcaragantes népes csoportja igazából a harmadik nagy szarmata betelepítési hullámot jelentette 40 év alatt. A birodalomba került szarmatákat a IV. században három nagy körzetben telepítették le, úgynevezett laetus telepeken, ami azt jelentette, hogy állami földeken kaptak letelepedési engedélyt, és a polgári közigazgatástól elkülönült egységet alkottak. Közvetlenül katonai igazgatás alá tartoztak és katonai szolgálatot kellett teljesíteniük a római hadseregben, főleg nehéz lovas clibanarius/cataphractariusként. Telepeik közvetlenül a lovassági parancsnok alá tartoztak, csak később az V. század elején kerültek a gyalogsági parancsnok alá. A provinciabeliekkel való érintkezésük is korlátozott volt, nem köthettek házasságot velük. Ennek a szabályozásnak a hátterében nyilván a keveredés megakadályozása állt, mivel így akarták elkerülni, hogy jogilag az utódok kikerüljenek a katonai szolgálattal tartozók csoportjából, illetve így akarták megőrizni a nemzeti jelleget, amihez a nehézlovas harcmodor is hozzátartozott. Az említett három nagy letelepítési zóna a következő volt: Dél – Itáliában Calabria, Észak-Itáliában a Pó völgye, Galliában pedig a Szajna völgye, Amiens, Reims körzete. Ezen három nagy területen kívül máshol is voltak szarmata telepek elszórva.

A IV. század végére ezeknek a telepeknek a jó része már részben lakatlan volt. Ez azzal magyarázható, hogy 358. után a birodalomba menekült arcaragantes jelentős része visszatelepült az Alföldre a római protektorátus védelme alatt. A szarmata probléma másik elemét, a limigantes problémát is meg kellett oldani 334 után.
A polgárború következtében az Alföldön a limigantes lett az úr, de szabadságuk kivívása együtt járt azzal, hogy az arcaragantes elűzése miatt drasztikus módon csökkent az alföldi szarmaták védelmi potenciálja. A védelmi potenciál ilyen arányú csökkenése pedig fokozta a környező népek érdeklődését a területre, ez pedig még jobban serkentette a taifálokkoz és a viktofálokhoz menekült arcaragantest, mely hatalmát szerette volna visszaszerezni.

A polgárháború után az alföldi szarmatáknak ezért jelentős katonai potenciál csökkenés utána kellett szembenézniük a germán fenyegetéssel, és már egyértelmű volt, hogy nagyobb arányú római segítség nélkül nem képesek földjeiket megvédeni. Ez pedig ellentétes volt a rómaiak érdekeivel is, akik érthetően nem szerették volna, ha a germánok lezúdulnának az Alföldre. Ezt csak úgy lehetett megakadályozni, ha a rómaiak tevékenyen részt vállalnak a szarmata területek védelmében. A limigantest végül két részre osztották, amicensesekre és picensesekre, majd letelepítették őket a Tisza-torkolat és a Temesköz vidékére. Valószínűleg ezek a csoportok római felügyelet alatt lehettek, erre utal elnevezésük is.