A marcomann háborúk Daciai vonatkozásaival foglalkozva, akaratlanul is ki kellene terjeszkednünk azokra a leletekre, melyek Alsó-Pannonia területén a két Moesia légióival megannyi kérdőjelként sorakoznak elénk s melyeknek értelmezése csakis Dacia rokon leleteivel kapcsolatosan kisérthető meg. Mielőtt tehát a bonyolultabbnak mutatkozó Daciai emlékcsoport hadtörténeti magyarázatába fognánk, lássuk először is: hogy mikor s minő rendeltetéssel kerülhettek a Közép-Duna mellé a két Moesia helyőrségébe tartozó légiók eme képviselői?
A közfelfogás szerint a Krisztus után 106-ban kitört és tíz esztendőn keresztül szörnyűséges nyomort, pusztulást támasztó marcomann háborúk katonai mozgalmaival hozza nagy általánosságban kapcsolatba ezeket a legio emlékeket, a nélkül azonban, hogy az időpontra nézve közelebbi meghatározásokkal rendelkeznénk.

A marcomann háborúk kitörését pedig általában a parthusok ellen L. Verus társcsászár személyes vezénylete alatt részben a Duna-melléki helyőrségből összeállított haderővel folytatott háború egyenes következményeinek minősíti a történetírás. Történeti igazság például, hogy a mi Dunántúlunk hasonfelét s a Kzerémséget magában egyesítő Alsó-Pannonia egyetlen légiója: a legio II adiutrix (II. segédlegio) is 104-ben a parthusi expeditióba vonult, amint a leg. VI. Ferratától áthelyezett Antistius Adventus pályafutásából megtudhatjuk. Leg(ato) Aug(usti) leg(ionis) VI. Ferrata et secunclae adiutvicis translato in eam expeditione Farthica. A parancsnok fényes kitüntetésekkel tért a háborúból vissza. (Qua donatus est donis militaribus coronis merali, valiari aurea histis paris tribus, vexillis duobus. Aranykorona vár és sáncvívásért s három dárdával, két zászlóval díszített hadi érem.)

Könnyű elgondolni a határvédelem gyarlóságát, a mikor a Váctól Zimonyig terjedő hosszú Duna-vonal a háttérbeli nagy vidékkel együtt rendes legiobeli csapatok helyett a hűségre, kipróbáltságra össze sem hasonlítható segédcsapatokra jutott. Legkevésbé sem csodálhatjuk tehát, hogy a quad és marcomann népszövetség 166-ban áttörhette ezt a határláncot. De úgy látszik, az Alpok őrsége még gyarlóbb fokon állott ugyanakkor, mert a betörők képesek valának a Juli Alpokon is utat találni s le Aquileia vidékéig terjeszthették portyázásaikat, ott Opitergiumot (ma Oderzo Verona felé) is elhamvasztván. S Felső-Pannoniában sem igen volt kedvezőbb a helyzet, mert a fővárosból (Carnuntum = Deutsch-Altenburg) a leg. X. gemina (X. ikerlégió) vexillatiókat küldött szintén Cappadociába, melyeken -Tulius Marcianus consul s császári legátus parancsnokoskodott. Legátus Aug(ustorum) su(per) vexillationes in Cappa(do)cia.

Világos tehát, hogy itt is a leggyarlóbb békelétszámra maradt a Duna fontos őrvonala. Pedig Carnuntum a Morvamező kapujaként a Sudet-hercyniai vidéken összpontosuló marcoman-nok harcias törzseinek torkába esett, ott kétszeresen súlyos feladatot képezett a határ gondozása. Legkevésbé sem csodálhatjuk tehát, hogy 166-ban, a mikor a parthusok leveretésével az oda rendelt hadsereg is oszladozóban volt s a két Pannónia légiói visszatérőben voltak, a határszéli népek, úgy látszik, nem látták tanácsosnak tovább halogatni a kétségen kívül tervezgetett és titokban előkészített támadást.
Ennyiben tehát szó szerint igazolják az események az életírót, ki szerint mialatt a parthusokkal küzdöttek, bekövetkezett a marcomann háború. Dum Parthicum bellum geritur, natum est Marcomannicum. Az illyricumi tartományoktól Galliáig az összes népek mozgásba jöttek. Ab Illyrici limité asque ad Galliam conspiravcrunt. Név szerint pedig: mareomanni Varitue, Hermunduri et Buri . . . III . . . alique cum Victualis, Sosibes, Sicobotes, Roxolani Battavuíe, Halani, Peucini, Costoboci.

Ezek a népek azonban nem álltak közvetlen érintkezésben a pannóniai dunahatárral s legtöbbnek semmi része sem lehetett azokban a felháborító kellemetlenkedésekben, a mikkel a barbárok megnyerésére kevés súlyt helyező s hatalmi elbizakodottságukban, az ő megélhetési viszonyaikat lehetőleg nehezítő helytartók állandó ellenszenvet támasztottak akaratlanul is Róma ellen.
Teljesen elfogadhatónak látszik tehát Rappaport abbeli következtetése, hogy az időszámításunk kezdetén a Visztula torkolatától lassankint dél felé nomádizáló gótok bolygatták fel a középeurópai néptörzsek nyugalmi egyensúlyát annyira, hogy azok hullámtorlaszai utoljára a római birodalom határait kezdték ostromolni.
A római kormány minderről édes-kevés sejtelemmel bírhatott s mihelyt a szomszéd tartományokból mint a hirtelenséggel összetoborzott túlerő helyre állíthatta a Közép-Duna mellékén 167 tavaszára a nyugalmat, további eshetőségtől sem Pannónia, sem Dacia kormánya nem igen tarthatott.

Máskülönben t. i. alig tartják volt megengedhetőnek 167 május 5-én az Alsó-Pannoniába tartozó auxiliaris lovasság és gyalog cohorsok kiszolgált kontingensének elbocsátását. Hisz akkoriban már talán úton is voltak a Tisza felvidéke felől azok a népek, a kik 167 nyarán Verespatakot a körülötte virágzott aranybányászattal a Daciai hadparancsnoknak tőszomszédságában kirabolhatták. A kellemetlen meglepetés ellenszeréül Daciát a császári kormány hamarosan újjá szervezé s az aranyvidék védelmét megkettőzte. Alig helyezik át azonban a Dobrudgeából erre a célra a legio V. Macedonicát a mai Tordánál állott Potaissába, a határszéli népek a remélt meghunyászkodás helyett még nagyobb rajokban ismétlik meg a támadást.
A római kormány a növekedő veszedelem igazi kútfejét most sem ismervén fel, újból csak hatalmi eszközökkel próbált rendet teremteni. Daciát Felső-Moesiával közös helytartó alá helyezvén, a két tartomány haderejének színe-javával M. Claudius Fronto consul, bizonyára a császári kormány sürgetésére kimozdulván határaiból, büntető hadjáratot indított a legközelebbi szomszédság ellen. S a nagy gonddal előkészített hadjárat is tán még az előbbinél is keservesebi) csalódást eredményezett, mert mint Domitianus idejében, amikor 85-86 telén Moesiába rontó dákok Oppius Sabinus tartományi helytartót is levágván, a megtorlóul kiküldött Cornelius Fuscust is képesek voltak felkoncolni. Ez a véres esemény ismétlődött meg 170-ben Dacia nyugati határán, a mikor M. Claudius Fronto consul, a három Dacia és Felső-Moesia helytartója is a jazyg-germán fegyverek alatt végsőig harcolva maga is hősi halált szenvedett. Ad versum Germanos et Jazyges postremum pro r(e) p(ublica) fortiter pagnans cecidet.

Ezek az akkoriban kellően meg sem értett balsikerek óriás zűrzavart, kapkodást okozhattak az események indokairól tájékozatlan császári kormánynál. A nagyhatalmi tekintély követelményei Marcus Aurelius császárt is arra kényszerítik, hogy Domaszewski meghatározása szerint elébb Carnuntumból (Deutsch-Altenburg), azután Aquincumból (Óbuda) a Dunán átkelve büntető expediciót vezessen a marcomannok, majd a többi szomszéd népek ellen. Csakhogy a mikor Daciára került a sor s a hadjáratot s már-már a cseh-morva medencének Marcomannia s a Tisza-Duna köznek Sarmatia tartománnyá alakítási nagyszabású terveit forgatta agyában, a mikor Avidius Cassius a keleti harctéren s a Duna mellékén vitézségével annyira kitűnt helytartó Armeniában a Marcus Aurelius halálhírével félrevezetett helyőrség által magát császárrá kiáltatván, Marcus Aurelius kénytelen volt 174-ben ott mindent abbahagyva odasietni.
Mindezt a szőnyegen forgó politikai és hadászati kérdések nagy jelentősége kedvéért itt csupán érintve, térjünk át most azokra az emlékekre, melyek a két Moesiából Pannónia földjén megvívott eme harcokra kivezényelt legio osztályok állomásait és rendeltetését igazolhatják. Hisz a császár életírója szerint akkora volt a rémület, hogy még a rabszolgákat is, miként a pun háborúkban történt, önkéntes csapatokká szervezek, sőt a Dalmatiában és Dardaniában garázdálkodó latroneseket is katonákká toborzák. E mellett a császár minden oldalról nagy gonddal legio osztályokat, vexillatiókat mozgósított a germán és marcomann háborúba.
Az ilyen szedett-vedett önkénteseket ugyan nem volt tanácsos a kényesebb pontokra állítani, de nagyon is jó «tölteléket« képezhettek azokban a tartományokban, a honnan a légiókból vexillatiókat (zászlóaljak) mozgósítottak a harctérre. Az Italia ifjúságából szervezett legio II Italica és legio III Concordia azonban egyenesen az Alpok és Pannónia határőrségébe oszlottak. Így a leg. II Pia et III Concordia egyes vexillatiói 170-ben Dalmatia fővárosának Salonának (Spalato) erődítési munkálataiban is részt vettek. A két legio kirendeltsége ugyanis P. Aelius Augustianus centurio frumentarius leg. II Traianíe vezetése alatt 200 római lépés falat emelt, míg ugyanakkor a coliors I miliaria (ezeres) Dalmatarum Fortunatus tribunus alatt 1300 római lépésnyit épített egy toronynyal.
A leg. III Italica zöme azonban felvonult a Brenner alá s parancsnoksága Tridentinumba (Trient) helyezkedett Italia védelmére, miként már Lutetia és Noricum elfoglalásakor is történt. Ez alatt a leg. II Italica törzse a közép Dunához menetelt s épen Aquincum szomszédságában Batta (Matrica) Kliszak nevű castrumában hagyta ránk LEG-II-ITA leg(io) II Ital(ica) jelzetű bélyeges tégláit, a minők még Noricumban4 jelentkeznek. Ezek a bélyegnyomatok épen azért nem egykorúak a IV. század Pannónia Valériájából jelentkező s a duxok neveit is feltüntető bélyegekkel.
De még talán a leg. II Italica osztagainak bevonulása előtt rászorult különösen a rendkívül kevés fegyveres erővel maradt Alsó-Pannonia mindjárt a marcomann quadok 166-beli betörése után az ide közelebb eső Felső-Moesia támogatására, így kiválóképen az Aquincummal szomszédosnak mondható Singidunumban (Belgrád) feküdt, leg. IV Flavia (a IV. flaviusi legio) tartalmilag és számbelileg egyaránt igen nevezetes és tanulságos emlékeit hagyta reánk erre az időre mutató kirendeltségeinek.

A leg. IV. Flavia már nevéből láthatólag a Flavius háznak, s név szerint épen Vespasianusnak köszönheti alapíttatását; de nem vezényelték azonnal Moesiába, miként a régibb felfogás tartja, hanem Dalmatiában kezdte meg első szolgálatát. A tájékoztató bizonyítékokat ez irányban a serajevoi múzeum lelkes custosának: Patsch Károlynak és társainak köszönhetjük, úgy, hogy ma már a legio dalmatiai szolgálati köréről is tájékozva lehetünk.
A rómaiak Dalmatiája a mai Bosznia és Hercegovinán túl K-re Belgrád közeléig terjedvén a Száva utolsó könyökhajlatától fordult délre. Ily módon Szerbia nyugati pereme, a novibazári Szandsák is odaszámított s a Kragujevác táján délre futó országhatár Priznen és Diakova közt érte el a Sár Dag (Scardus mons) gerincét, melyről nyugatra fordulva Skutaritól délre a mai Albaniában a tengerhez csatlakozott.
Minthogy a tartomány légióiból a leg. VII Claudia, mint látni fogjuk, Krisztus után 62-ben Moesiába került s társa a leg. XI Claudia Nero halála után 69-ben a császárválasztó harcok színhelyére távozván, onnan többé nem is tért Vissza, Vespasianus ekkor az újonnan szervezett és róla nevezett leg. IIII Fl(aviára) bízta Dalmatiát, mert még nem látta tanácsosnak legio nélkül hagyni a rendkívül szirtes tartományt.

A legio törzse Knin felett Gardun és Dolac közt Burnumban feküdt, a hol a legio zászlaját is őrizték. Itt került elé ugyanis a legio aquiliferének sírköve. CIL III. 14. 995: P. Carsidio o P. f. Gal. Calvo Lugd(uno) aquilifero leg IIII F. f . ann(is) XLI stip(endis) XXI X h(ic) s(itus) e(st).
Az odavaló castrum legio bélyegeit a Kninben működő régészeti társulat hozta volt még 1898-ban napfényre. Burnumtól tovább a hegyhát felé sorakoztak az őrségek s 12 km-re Smrdeljben akadt Marun, a knini múzeum őre, fűtőkemence-csöveken a legio IIII F. F. bélyegeire. Még odább Gornji Miknál 1885 óta bírja a zágrábi múzeum azokat a legio bélyegeket, melyek az ott feküdt Andetrium romjaiból kerültek elé. Patsch ezeket is burnumi gyártmányoknak nyilvánította, holott a Promonán odavezető út is igen hosszú ilyen teherszállításra s a legio vexillatiója bizonyosan talált ott is felhasználható nyersanyagot.

Salonából, Dalmatia fővárosából is bírjuk a legio egyik katonájának sírkövét (mil(es) leg(ionis) IIII F(laviae) f(elicis). Patsch nem veszi ezt a legio helyőrségének feltétlen bizonyítékául, mert szerinte Victor, a megboldogult fivére és emlék készíttetője Burnumból is odavihette a hamvaikat. Csakhogy Salonában (Spalato) Krisztus után öli előtt: a leg. VII és leg. XI Cl. s a III. század első felében a leg. XIV gemina Martia victrix s még később a leg. I Italica egyes osztagai állomásoztak.
Nem lehetetlen eszerint, hogy a leg. IIII P. f. azon rövid idő alatt, míg Vespasianus és Domitianus alatt Dalmatiában állomásozott közeli főhadiszállásáról a tartományi székváros védelmében épp úgy részt vett, mint a ravennai hajóhadról (classis ravennata) igazolhatjuk. Ennek a mrezeiusokból alakított centuriojából 25 év után fegyver alól mentesített századosa (centurio), Piator t. i. épen Salonában nyerte meg elbocsátó okmányát (diploma honeste missionis), mely neki és családtagjainak is polgárjogot biztosit ott. Ilyenformán rájövünk arra is, hogy a Ravennai hajóhadnak éppen Dalmatiai illetőségű osztályai miért osztoznának a szárazföldi haderő érzelmeiben s miért támogatták utóbb Vespasianus pártját? Sőt Piator centurio az elbocsátott legénységi veteranusokkal Pannoniába küldtr, ama városok volt melyikében telepedett le, melyek épen Vespasianus veteranus coloniái. Ilyenek, nevük után Ítélve: a colonia Flavia Siscia (Sziszek), és col. Flavia Sirmium (Mitrovitz), mind Dalmatia szomszédságában s a Száva mentén.

Jó messzire dél felé a mai Hercegovina kerületi Trebeza-völgyén Humacnál, a rómaiak Bigestejében is állomásozott a legio IIII Fl. voltmelyik osztaga. Ott is találni bélyegét (LEG-IIII F) s habár más lelete idáig nem akadt, alig hihető, hogy a távol Smrdeljiből szállították volna az építő téglát oda. Az Adria északi partvidékéről Q. Clodius Ambrosius és C. Titius Hermeros nagy téglagyárosok készítményei ugyan egészen a Trebeze völgyéig forgalomban voltak; de a légiók nem űzhettek ilyen vállalati szállításokat.
A leg. IIII Flaviának Dalmatia többi partjain, így Xedin Gradinojában (Nedinum) (CIL III. 2864-9960.) Javolenus Priscus helytartó és T. FI. Pomponianus legátus (Salona 2029) emlékkövei csakis ranglajstromuk során említik a leg. IIII Flaviát; de legkisebb támpontot sem nyújtanak ottani állomásozásuk megállapításához s különben is jóval későbbi időket képviselvén, itt figyelembe nem jöhetnek. Épp oly kevéssé számítható a legio Dalmatiai állomásjelzői közé a legio egyik veteranusának salonai síremléke, mert hisz a veteranusok a legio táborán kívül kereshették boldogulásukat. Ez a síremlék azonban annyiban mégis ügyelemre méltó, hogy szövegezésénél fogva abból az időből származik, a mikor a leg. IIII FI. még nem hagyta volt el Dalmatiát.

A leg. IIII Flavia gyérszámú emlékeinek tanúsága szerint igen rövid ideig feküdhetett Dalmatiában s habár az áthelyeztetés idejét egész szabatossággal igazolni még nem tudjuk, a harcias események kombinálásával 86-ra határozódik. Ebben az emlékezetes esztendőben ugyanis a dákok által felkoncolt Oppius Sabinusnak, Mcesia helytartójának megbosszulására a rómaiak hatalmas sereget összpontosítottak Moesiában.
Az akkoriban ott állomásozó leg. I Ital., V. Alaud., V Maced. és IIII Cl. vehettek részt a táborozásban. Csakhogy a nagy reménykedések közt megindult hadjárat is újabb kudarcot hozott Rómának. Pedig a gárda parancsnoka: Cornelius Fuscus, tehát a császár személye után következő generalissimus, a kit nyílt csatába ezidő tájt nem is igen bocsátottak, intézi a vezényletet. De a dákok furfangja s főleg az Al-Duna mocsaras területén való biztos tájékozódása ez alkalommal is túlszárnyalta a rómaiak régi sablonos hadi taktikáját s nemcsak a hatalmas parancsnok maradt a harctéren, de egy egész legio is ott veszett. Eutropius tartózkodás nélkül meg is írja a gyors egymásutánban bekövetkezett kettős vereséget, melyet Orosius szerint Tacitus merő hazafiságból kedvezőbb színben igyekezett feltüntetni.

Diurpanes dák király veszélyessége tehát ez alkalommal is meghiúsítván a rómaiak támadását, a római hadvezénylet megfelelő seregszaporítás nélkül nem folytathatván a háborút, ekkor következett be egy új legio mozgósításának további lehetősége. Hogy tényleg egy legio ment tönkre s annak sas jelvénye is az ellenség kezeibe került, azt Dio Cassiusnak Traianus 101-beli győzedelmi zsákmányára vonatkozó feljegyzése is megerősíti. Akkor ugyanis a Cornelius Fuscustól elrabolt hadi zsákmány közt különösen fontos volt a sas, a legio zászlójelvénye. Világos tehát, hogy csak egy légióról van szó s az épen a leg. V Alauda lehetett, mely 80 után nem szerepel többé.

A helyzet kényszerűségéből önkényt következtethetőleg ennek pótlójául nem szolgálhatott a leg. II adiutrix, melynek egyik századosa: T. Cominius Severus Sirmiumban (Mitrovitz) elé került sírkövéből olvashatólag Domitianus dák háborújában (bello dacico) hadi kitüntetésben (dona militaria) részesítI, a császár első éveiben még Britanniában állomásozott. Hogy onnan már Oppius Sabinus katasztrófája után leérkezhetett volna a mai Dobrudgeára Adamklisihez határozódó csatatérre, az a nagy távolság miatt alig feltételezhető. így a leg. II adiutrix alig vehetett részt a 86-i első csatában s a leg. I adiutrix sem igen juthatott abba, amint Bitteriing vitatja. Annál valószínűbb, hogy Cornelius.
Fuscus táborához az egészen kézügyében feküdt leg. IIII Flaviát mozgósították Dalmatiából, ahova aztán nem is tért vissza többé, hanem a megsemmisült leg. A Alauda pótlására itt maradt, minthogy 86-ban Domitianus consularis jelleggel szervezé a két Moesiát s így Moesia inferiorban is két légiónak kell-e állnia. Ily módon Filow Bogdán meghatározása értelmében a leg. IIII FI. 86-ban már Singidunumban (Belgrád) állott, mint a leg. VII Claudia lennebb Viminatiumban (Kostolac).

Minthogy pedig Domitianus személyesen szintén lenn volt az Aldunánál s a főparancsnokságot épen a gárda parancsnoka töltötte be, a 86.-i emlékezetes hadjáratban, nagy hihetőség szerint, a gárda is részes volt, habár annak határozott felirati dokumentumát még nem bírjuk. Pannoniában akkortájt csakis két legio: a leg. XIII gemina (mely Traianus alatt Daciába került) s a leg. XV Apollinaris állomásozván, ott nem igen volt tanácsos az amúgy is gyenge helyőrséget még tovább gyengíteni s így legfeljebb egyes vexillatiók mehettek át Domitianus vállalatainak támogatására.
A leg. II adiutrix pedig csakis 80-8l-ben érkezhetett Domitianus második dák háborújába, a mint már a kitüntetett sirmiumi százados Cominius Severus síremléke segítségével is konstatálhatjuk s ekkor táborozhatott Aquincumban is, a hova Ptolemoeus II. 15, 3. táborát helyezi.

A legio egyik osztagának a Száván felfelé Sirnriumba, a mai Mitrovitzhoz kellet vonulnia. Sirmium időszámításunk kezdetén római uralom alatt állott, mivel Krisztus után 6-ban, a mikor a breucok 1 lázadása kitört, először is Sirmiumot ostromolták meg. Az is bizonyosnak látszik, hogy a Tacitus Annaleseiben, a mai Oberlaibachnál Nauportus környékén folyt hadgyakorlat közben Krisztus után 14-ben a centuriok kegyetlensége s a zsoldfizetés pontatlansága miatt keletkezett katonai lázadás kapcsán említésbe jövő három légióból egyik és pedig a leg. VIII Aug(usta) épen itt állomásozott. Ezt a legio azonban gyaníthatólag Claudius császár 43-ban Britanniába mozgósította volt innen. Csakhogy a legio a britek leveretése után mindjárt 46-ban, miként azt Filow Bogdan, Moesia légióinak monographusa kifejtette, az Alduna mellé került.
Tacitus 69-ben név szerint is oda sorolja. Sirmium ilyeténképen Vespasianus trónra léptekor 70-ben semmiesetre sem bírt légióval s annyira elrómaiasodott, hogy mint említők is, éppen Vespasianus törvényhatósági joggal felruházott várossá emelte. Sirmium, mint a noricumi Atrans felé (St. Ostwald postaház) a Száva mellett s az Alpokon át Augusta Rauriacum (Augst Basel mellett), volt, mint Lauriocorumba (Lorch az Enns-torkolatnál) s a Dalmatiai útvonalak csomópontja, a hova az Aquincumból (Óbuda) kiinduló dunaparti út mérföldmutatói is számítják a Frusca Gorán a távolságot, különösen rá volt ebben zavaros időszakban szorulva a katonai védelemre. Legkevésbé sem lepheti meg tehát a kutatót a legio IIII Flaviának innen elékerült eme hármas bélyegváltozata:

a) LEG IIII FL P • C = leg(io) Fl(avia) p(ia)
c(oistans).

b) LEG IIII FL CA ST = leg(io) Fl(avia) c(uram)
a(gente) St. . .

c) LEGIO IIII FL SC EE = l(egio) IIII Ft(avia) s(ub)
c(ura) Er . . .

Ezek a vexillatiók itt a város erődítésével is hasznosítják, a jelekből következtethetőleg, magukat. Sirmiumból ÉNy alig 48, illetőleg 50 római mérföldre (74 km) Vinkovcenél (Cibalae, Cibalis, Cibalis civitas) az út egyfelől Mursa (Eszék) Aquincumnak, másfelől Ny Siscianál (Sziszek) és DNy Marsonianál (Bród) a Szávavölgyi világútba szolgáló szétágazást a leg. IIII F. f. szintén ekkor szállta meg. Ennek tanúbizonysága ott M. Herenimus centurio leg(ionis) IIII Fl(aviae) cohortis quintae kastatus posterior sírköve. Az illető tehát az ötödik cohors utolsó centuriójának századosa volt, a kit centurio ha status posteriornak neveztek. És Domitianus 86-ban a sueb sarmata népekkel felmerült háborúja idején elébb Aquincumba, majd onnan a dákokkal vívott harcok színhelyéhez közelebb Sirmiumba helyezé a légiót.
Sirmiumban tényleg a légiónak Domitianus dák háborújában kitüntetett egyik századosa emlékezetes. Sőt a legio Traianusus dák háborújába is mozgósítva volt s Dunapentelén (Intescisa) egy Daciába vágyakozó (desideratus in Dacia) fegyverese végezte életét. A leg. XI Cl. és a vele együtt említésbe jövő leg. X gemmának bőven akadhatott teendője Traianusus dák háborúi folyamán is. Hisz, ha egyéb elfoglaltatásuk tán nem akadt volna is, a csapatszállítás, élelmezés súlyos feladatai rájuk, mint a Dunamellék helyőrségének helyettesítőire nehezedének s a dákok szabadságharcával erősen rokonszenvező szomszédságot is alighanem vasmarokkal kell-e itt kezelgetni.

Aquincumhoz közelítőleg Székesfehérvárnál M. Pacilius Rufus centurio leg. IIII FI. jelzi, hogy a Balaton két oldalára megfigyelő-állomást létesített a legio kirendeltsége. Míg lennebb Sopianae (Pécs) a Balaton két sarkára irányuló út csomóján M. Ulpius Marcellus b(ene)f(iciarius) co(n)s(ularis) mi(les) leg(ionis) ILII Fl(aviae) képviseli a légiót. Ez a beneficiarius azonban nem számítható a hadi állományhoz, minthogy az utak gondozására s a posta ellátására egyénileg képesült légionáriusokat egyszerűen kivezényelték erre az adininistrationalis teendőre. Máskülönben a beneficiarius consularis a marcomann háborúk korát képviseli Pécsen is.

A háború folyamán Alsó-Pannoniába helyeztetvén, ezzel a tartomány is megnyerte a consularis című helytartóságra jogosító legio állományt, habár véglegesen csak Caracalla idejében emelkedett a tartomány erre a rangra, a mikor t. i. Brigetio (Ószőny) is Alsó-Pannoniához osztatván, ily módon a legio I Adiutrix is ennek helyőrségéhez számított. A leg. IIII Flavia pécsi képviselője tehát, mint kifejtők, habár nem tartozott is a rendes hadi állományhoz, külön szolgálatra történt elvezényeltetését mégis az Aquincumban helyettesítő legio törzstől számíthatjuk.
Amilyen gondosan megszállta a leg. IIII Flavia az Aquincumból délre irányuló útvonalak csomópontjait, épen olyan, sőt talán még nagyobb szigorúsággal őrködött a felfelé s így az ellenséges szomszédság közelébe vezető vonalon is. Ennek egyik jelentős tanúbizonyságául az Aquincumból Északra a Pilishegységen át Esztergomnak (Salva), illetőleg Nyergesújfalunak (Crumerum) haladó úton Piliscsabánál, egy tribunus állomását konstatálhatjuk.
C. Cal. Faustinianus trib(unus) mil(itum) leg(ionis) IIII Fl(aviae) ezen a máig erdős vidéken a védelmező Apollon-nak (Apollini conservator) és oltalmazó Dianának (I )ianse conservator) szentelt oltáraival nem puszta állomásjelzője a Dunamellékre került singidunumi légiónak; hanem a két istennőről Felső-Germaniában s különösen a Taunus-hegységben és a Schwartzwaldban kialakult népies mithosa elterjedését is dokumentálja.

A germaniai táborhelyeken mutatkozó Apollo-cultus jelentőségét Domaszewski fejtette meg a maintzi tábor védszentjeiről szóló magyarázatában. A harcias galloknál Apollo, az éltető, a fenntartó Salus párjaként, Granus 1 helyi elnevezéssel uralkodott a lelkeken s társnőjét Sirona néven tisztelték. Utóbbit a rómaiak Dianával is azonosították, miként azt az eredetileg Sironánok szentelt wiesbadeni gyógyforrások (Aquae Mattiaeae) tanúsítják, melyeket a rómaiak Diana Mattiaearól neveztek el.

Aquincum közelében C. Cal. Faustinianus trilnmus militum tehát Apollo conservatomok és Diana conservatrixnek, mint a csaták veszélyei közt fenntartó, védelmező istenségeknek ilyen, a Rajna mellékén lelkébe vésődött hittel s talán épen harcba készülőleg, avagy abból diadalmasan megtérőleg áldozhatott. A tribunus militummal egyenlő rangú képviselője a leg. IIII Flaviának Aquincumban L. Naevius Campanus, ki, mint praefectus kast(rorum), a mai térparancsnoksággal egyenlő funkciót végezhetett. Reá tartozott e szerint a tábor gondozásával, az őrség nyilvántartásával a legio II adiutrix zászlószentélyének őrizete is. És ebben a szentélyben családja és ő maga részére külön is sietett a Felsőbb istenségek (Maiores saneti) kegyeit biztosítni. Ezek a főistenségek: Jupiter, Neptunus, Mars, Apollo, Voleanus, Mercurius, Juno, Minerva, Venus, Vesta, Ceres, mint dii consistentes. Ezekhez csatlakoztak az etruscok titokzatos istenségei (dii selecti). L. Nsevius Campanus ily módon az egész Olimpus lefoglalta a maga és övéi javára.
De Aquincumból a legio IIII Flavia különítményének parancsnokát is megnevezhetjük M. Caec. Rufíanus Marianus trib(unus) lat(iclavius) személyében. Az ő áldozása mindenképen nevezetes, mert a Lares militares, vagyis a tábori szentély istenségei mellett, mely kultusz elterjedését Domaszewszki a császári ház tagjainak istenítésével egyidejűnek hajlandó tekinteni, tribunusunk Jupiter Ammoniusnak1 is tisztelője volt. De még nevezetesebb, hogy ez a tribunus laticlavius a capitoliumi Jupiter elé merte sorozni a sémita eredetű Ammoniust, a mi nyomatékos tanúsága a keleti elem és kultúra uralmának is.

Domaszewski utalva Zangemeister ama nézetére, hogy Septimus Severus felesége magát Julia Doinna néven isteníttetvén, Carthago védszentjével Juno Caelestissel is azonosult, s Caracallát Sol invictusként imádták, M. Caecilius Rufinust Alsó-Pannonia helytartója: Q. Caecilius Ruftnus Creperianus fiának minősíti, miután ez a Aquincumban Juno Cselestisnek szóló oltárán kívül egy Jupiter oltárával ismeretes.
Hogy hivatalos minőségben történt az áldozás, azt Aquincum prsetoriumában több más, legalább Commodus koráig keltezhető áldozás is igazolhatja. Domaszewski felfogása szerint M. Caecilius Rufinus atyjánál látogatóban járva a leg. IIII Flavia tribimus laticlaviusává történt kineveztetését s annak örömére és hálájára sietett a leg. II Adiutrix tábori szentélyben áldozását bemutatni.

Minthogy azonban Caracallatól kezdve a légiók a császár nevét is befoglalják jelzőikbe s habár erre nézve a leg. IIII Flaviát csak Gordianustól nyújt, igazoló példát, azért a szóban forgó áldozást Domaszewski mégis Septimius Severus korából hajlandó keltezni. Csakhogy a leg. IIII Flavia Felixet nem csupán ez a nevezetes áldozása örökíti meg Aquincumban s ha M. Caec. Rufinus Marianus tribunus laticlavusnak idevaló szereplését nem bírnák is teljes hitelességgel a marcomann háborúk idejére igazolni, ott vannak a légiónak ez időbeli többi kétségtelen szolgálati emlékei. Ilyen mindjárt a leg. IIII Flavia egyik medicusa, tehát katona orvosa, a kit özvegye itt gyászolt meg.
Még nyomatékosabb e korbeli hírmondóink a többféle alakjukkal, megannyi külön vexillatiót képviselő bélyegnyomatok. Mommsen Tivadar 1873-ban a Corpusnak Pannoniát tartalmazó III. kötetében mindjárt Aquincumra utalá a N. Múzeumnak akkoriban még ismeretlen származású LEG IIII F téglabélyegeit. Azóta ennek a helyessége fényesen beigazolódott, sőt ma már a legio erődítéseinek helyét, célját is képesek vagyunk kijelölni.

Óbudán a filatorigátnál mutatkozó LEG IIII F, volt mint az átellenes Rákos torkolati egyszerű, jelzőtlen LEG IIII nyomatok nem kézzelfogható tanuságlevelei-e annak: hogy a legio idekerült vexillatiói a hajóhíd kikötőjében bizonyára a quad betörők által okozott rongálások helyreállítását tekintik legsürgősebb feladatuknak? Sőt a legio csapattisztjeiből szintén többet név szerint megörökít Aquincum adattára. íme mindjárt a legio egyik századosa: M. Julius Victorinus centurio leg. IIII Fl., a kit Aquincumban ért utol a halál. Egy másik kőtöredék egy centurio frumentarius emlékét őrzi. A frumentariusok nem csupán a nevekből következtethető élelmezési tisztet látták el, s nem kizárólag a modern hadsereg intendánsainak elődjei.

Rómában t. i. a provinciális helyőrségekből berendelt, vagy önkényt jelentkezett katonák alkották a frumentariusok csapatát, mely ott futári, sőt titkosrendőri szolgálatokra is be volt osztva. Így találkozunk ott a felső-pannoni leg. I adiutrix (első segédlegio Brigetioból Corp. VI 3332) a leg. X gemina (a X. iker legio Corp. VI 3332), Felső-Moesiából a leg. VII Claudia (VI 3347 Viminatiumból: Kostolac), Daciából a leg. V Macedonica (VI 3344 Potaissa: Torda) s a leg. XIII gemina (XIII. ikerlegio, Apulumból Gyulafehérvár) képviselőivel.
A frumentariusok e szerint nem feküdtek okvetetlenül abban a tartományban, melyhez őket csapatállományuk alapján számíthatnák. Ennek dacára az aquincumi centurio (f)rum(entarius) [leg I] III F. F. mégis azzal a hadosztállyal kerülhetett oda, melynek idejutását a marcomann háborúk kitörése következményeül vagyunk hajlandók minősíteni. Ekkor ugyanis úgy hol március és augusztus 20.-a közt mehetett végbe a bellum Armeniacum et Parthicum szerencsés befejezéseért engedélyezett diadalmenet. Akkor részesülhetett Veras Marcus Aureliussal a IV. imperátori acclamatióban; akkor vették fel együttesen a Medicus s Marcus még külön a Partirions maximus jelzőt.
A 156 tavaszán tehát még csak semmi jelét nem észlelte a császári kormány a fenyegető veszedelemnek, mert hisz máskülönben alig bocsátják volt el március vagy április hóban a csakhamar szintén veszélyeztetett Raetia tartomány három lovas ala-jában és 13 gyalog cohorsában kiszolgált legénységet, a hogy pár hónap múlva távol a birodalom zugaiból kelljen a dunai határ védelmezőit össze toborozni.

A bemutatott leletekkel kellőleg beigazoltnak tekintvén a leg. IIII Flaviának 166-ra határozodó pannóniai kisegítő szolgálatának okait és kiterjedését, térjünk át most Felső-Moesia másik légiójától a legio VII Claudiától ugyancsak Pannónia területén mutatkozó maradványok vizsgálatára.
A leg. VII Claudia Krisztus után 18/19-től számíthatólag Dalmatia helyőrségéhez tartozván és Salonában feküdt a parancsnoksága. M. Furius Camillus Scribonianus helytartó 42.-i lázadásakor, bár eleinte szintén hozzápártolt a legio is, még idején helyrehozva hibáját zászlajához a leg. XI Claudiaval visszatért. Ezért viselték címükben a Cl(audia) p(ia) f(idelis), vagyis a császár nevével a jámbor, hűséges jelzőt kaptak jutalmul. Dalmatiai emlékei is ezzel a címmel szólnak s a feliratból egy sem képviseli a Kr. u. 42 előtti időket.

A pannon dalmata népek alig félszázad alatt annyira megjuhászodtak, hogy 62-ben Nero császárnak a parthusok ellen megindított mozgósítása alkalmával, az időszámításunk kezdetétől az Al-Duna mellett szolgált legio V Macedonicát (ötödik macedóniai legio), a már elébb odahelyezett leg. IV Scythica (a IV. scitha legio) után Syriába indította az új hadi rend szervezésekor már minden aggodalom nélkül Dalmatiából vonhatá ki azok helyettesítőit.
Tacitus Annalese XIII. 35. ugyanazt a felfogást támogatja, mintha a leg. IV Scythica elébb Germaniába került volna s csak onnan rendelte Nero császár keletre. Csakhogy Tacitus épen ennél a kényes helynél mellőzte a legio útbaigazító számát s az Annales XIII. 35. adieetagne et Germania legio cum equitibus alarm et peditata eohortium, részint a leg. XII Fulminata, részint mint Grotefend, Mommsen és a leg. III Gallicára értelmezte.
Filow Bogdán igen meggyőző érvekkel mutatta ki, hogy itt csakis a távoli mozgósításra egyedül felhasználható leg. IV Scythicáról lehet szó, melyet 62-ben, mikor a leg. V Maced. is Syriába parancsoltak a leg. XII Fulminatával már ott állónak tudott. (Annales XV. 6.) Quarta et duodecimo, legiones addita quinto, quae recens Moesia excita erat. (A IV. és XII. légiókhoz osztatott az V., mely csak imént vonatott ki Moesiából.)
Filow nagyon valószínűvé teszi, hogy Tacitus eme pontjában Germania helyén tulajdonképen Moesia értendő s itt tollhibának kell fennforognia. Az ő felfogása értelmében a leg. VII Claudia a leg. V Macedonicát válthatta s még elébb a leg. VIII Aug. Pannoniába helyeztetett a leg. IV Scythia utódjául. Minthogy még elébb bevonult volt a leg. III Gallia is 69-ben a császárválasztó háborúskodás már három légiót talált Moesiában, melyek Othonak 62000 embert küldöttek, de 69 őszén a leg. VII Claudia is Italiába vonult s Cremonánál részt vett a császárválasztó légiók harcában.

A leg. VII Claudia 70 első felében visszakerülvén régi helyőrségi állományába, nagy hihetőséggel már akkor elfoglalta a mai Kostolacnál Viminaciumban, a későbbi Felső-Moesia fővárosában állomását. Innen tehát a legjobban keze ügyébe esett Sirmium, a mikor a marcomann támadás okozta riadalomban a még közelebb állomásozó, de a Pannónia felvidékeire lefoglalt leg. IIII Flaviától többé már nem telhetett a segítségnyújtás. Kostolactól a Dunán Belgrádig s onnan a Száván fel Mitrovicáig vízjárművekkel juthattak leggyorsabban el a legio ama vexillatioi, melyeket Sirmiumban három bélyegváltozat képvisel és pedig:

1. LEG VII CL P F = leig(io) VII Cl(audia) P(ia) f(idelis)
2. LEG VII CL K.
3. LEG VII CL.

A legio zömének magának is nehéz feladatot kell-e Viminacium környékén megoldania, minthogy a Morava völgye a Balkánon kaput tárt a betörőknek s így saját tűzhelyén kell-e őrséget állnia. A midőn ily módon Pannónia különböző pontjain feltünt. IIII Fl. a leg. VII Cl. leleteket Felső-Moesia helyőrségéből a marcomann háborúk kitörése után hamarosan a Közép-Duna mellékére rendelt segélyhadak állomásjelzőül minősíthetők, egészen más időkre utalják adataink az Alsó-Moesiai helyőrségétől jelentkező emlékeinket.
A leg. XI Claudia Dalmatia haderejéhez tartozott egészen Vespasianusig. Ez a legio is, mint társa: a leg. VII a 42.-i lázadás idején tanúsított hűsége jutalmául kapta a Cl(audia) f(idelis) jelzőt. A Cremonánál Vitellius hadvezérei ellen 69 októberében Otho zászlaja alatt győzelmes Pannónia és Moesia légiók közt még nem volt jelen a leg. XI Cl. De a mint Verona és Cremona közt, és azután csakhamar Brederioecumnál Otho csatát vesztve életét kioltotta, a dunai légiók Vespasianushoz pártoltak, végén a leg. XI Cl. is csatlakozott. Majd Mucianus Syria legatusa és Vespasianus megbízottja, a leg. VI Ferratával még 69-ben szintén megérkezvén a nemrég alakult leg. II adiutrix bevonásával ily módon a leg. III Gallia.
VI Ferr., VII Claud., VII Galba, VIII Aug., XI Claudia és XIII gemina segiték trónra Vespasianust.
A szintén pártjukon álló leg. I adiutrixot Otho legyőzése után Vitellius Hispaniába rendelvén, az távol maradt a római mérkőzésből. Vespasianus a leg. III Gall. Syriába régi állomására helyezé vissza s ugyanekkor csatlakozhattak a többi syriai vexillariusok is. De Macianus Italába érkezése után a leg. VII Galbát jónak látták Pannoniába visszahelyezni, nyilván tartván attól: hogy Antonius Primus pannóniai helytartót s a Vespasianus párt vezetőjét az érte lelkesülő légiók szintén ellen-császárul kiálthatnák ki. Ilyenformán 70 elején Vespasianus öt légiót talált Italiában és pedig: a leg. VII Cl., VIII Aug., XI Cl., XIII Gem. és II Adiutr.

Minthogy pedig Germania helytartója Civilis, ki az ideig Vespasianus híveként alakoskodott, most levetvén az álarcot, nyíltan szembeszállott, Vespasianus a győztes légiók néhányát küldi ellene. A Tacitus Históriája IV. 68. jelzett győztes légiók (legiones victrices) azonban oly hiányosan vannak a különféle kiadásokban megnevezve, hogy ezek állományát biztosan kijelölni alig lehetséges. Szerencsére a leg. VIII Aug. és XI Claud, kiküldetésében voltmennyi magyarázó egyetért s azért a legtöbb kiadásban nincs is a többi megnevezve. Pedig a leg. II Adiutr. is mozgósítva volt, csakhogy azt Tacitus Históriája IV. 68. nem nevezi meg, miután nem tartozott a legiones victricesek közé.
Germaniába került utóbb a leg. I adiutrix is, csakhogy ezt, mint említők, Otho leverése és öngyilkossága után Vitellius Hispaniába tüstént vezényelte. A medici Tacitus-codex szövege a három győztes légiót jelezvén, a felismerhető leg. VIII Aug. a leg. XI Cl. mellett még egynek kellett Germaniába vonulnia. Ily módon a leg. VII a XIII gemina körül forog a vita, melyek közül amaz Moesiában, emez Pannoniában szolgált azután tovább. Pfitzner leg. VII Cl., XI, VlII-ra Mommsen, leg. VIII, XI, XIII-ra magyarázza a medici codex vitás szavait a míg Filow egyiknek sem adván igazat, Josephusra támaszkodva leg. VII, XI és XIII mellett dönt.

Hogy a leg. XI Cl. részese volt a Civilis ellen folytatott expeditiónak, azt a legio egyik századosának Tifernum Mataurenseből (ma Citta di Castello) a Tiberis forrásától elékerült sírkövével még teljesebb bizonyosságba hozhatjuk. L. Aconius pályafutásából (cursus bonorum) kitetszőleg centurioságát is a leg. XI Cl.-nál kezdte volt meg. Onnan a leg. IIII Fl., majd a legio Maced. került s végül ismét a leg. VII Cl. jutott. Traianustól a dák hadjáratban (ob bellum Dacicum), két elődjétől a germán és sarmata háborúban (ob bellum German(irum) et Sarmaticum) fényes kitüntetéseket nyert.
A bellum sarmaticum Domitianus ueb sarmata háborúját jelentheti; de a bellum germanicum alig azonosítható ugyancsak Domitianusnak a chattok ellen viselt expediciójával. Ez esetben t. i. ugyanazon uralkodótól részesül volt két ízben kitüntetésben, nem szólhat a sírkő előbbi uralkodókról (a prioribus principibus).

Világos tehát, hogy ez a bellum Germanicum csakis a Vespasianus alatt 73/74-ben megvívott bellum Germanicum lehetett, melyben Aconius, mint a leg. XI Cl. kezdő századosa vett részt. A leg. XI Claudia meg Traianus trónra lépése is Felső-Germaniában találta s 100-ban Baden-Badenből (Aqua Aureliae, vagy Colonia Aurelia Aquensis) a leg. I adiutrix-szel közös táborhelyről s együttes emléktáblán örökítek meg hódolatukat. Csak hogy ez az áldozás talán már útközben történt, vagy ha nem, nagyon kevéssel előzhette meg az indulási parancs vételét, mert a leg. I adiutrix mindkét dák hadjáratban mozgosítva volt.

A Traianus oszlopáról is megállapítható részesség tehát nem következhetett volna be, ha a leg. I adiutrix 101-re be nem vonulhat Traianus veiniusciumi táborába. A légióról legutóbb azt is hitelesen megállapíthattuk: hogy a leg. XIII gemmával Dacia első helyőrségéhez tartozott s Apulumban a közösen épített táborban a legio veteranusaitól Traianus császár üdvéért kelt áldozások ismeretesek. Sőt azt is igazolhatjuk, hogy a legio veteranusai viselték az apulumi legiotábor környékén, a mai katonaság kantinjára emlékeztető Canabseban a magistratus tisztséget is. Cichorus ugyanazt vitatja, hogy a két dák háború pihenőjét Dalmatiában élvezte a leg. I adiutrix, honnan, mint láttuk mindjárt Traianus alatt Vespasianus az utolsó légiót (leg. IIII F. f.) kivonta. Mindez nem módosíthatja azt a fontos körülményt, hogy a leg. I adiutrix 101-re, a mikor a harci trombiták Dacia ellen megharsantak, ott állhatott Traianus viminaciumi gyűjtő táborában.

A két legio eme hódolati áldozásától igen rövid időköz választhatta el a Sopronnál (Scarabantia) a régi városház helyén előkerült téglabélyegből megállapítható Felső-Pannoniai állomásozást. Ott t. i. a két legio még egy harmadikkal: a leg. X gemmával örökíté meg munkásságát. A hadtörténelmileg mindenképpen nevezetes, s a két legio menetelési irányára és időpontjára oly sokat mondó bélyegcsoport a következő:

1. LEG-I-AD P F = legio prima adiutrix p(ia) f(idelis).
2. LEG XI C-P-F - legio XI Cl(audia) p(ia) f(idelis).
3. LEG X G-P-F = leg(io) X gemina p(ia) f(idelis).

Az itt említésbe jövő leg. X gemina Hispániából 63-ban vezényelt etett Carnuntumba (Deutsch-Altenburg) Pannónia fővárosába, honnan akkor Nero a parthusok meghódítására mozgosított haderőhöz a leg. XV Apollinarist, miként előbb a leg. V. Maced. is téve, Syriába rendelte. A távozás és a 71-beli visszatérés utáni együttes szolgálat idejét több feliratos emlék illusztrálja Carnuntum régibb katonai temetőjében.
A legio Traianusus alatt Vindobonában (Wien) állomásozván, ennek volt melyik osztálya Scarabantiában, mint a Carnuntumba és Vindobonába szétágazó út csomópontján olyan katonai munkálatot végezhetett, melyhez talán a sürgősség okán az átvonuló két idegen legio közreműködését, a bélyegnyomatból következtethetőleg szintén igénybe kellett vennie. A soproni bélyegcsoport tanúsága szerint tehát a leg. XI Clauidának már 100-ban el kell-e hagynia a leg. I adiutrix társaságában Germaniát s oly időben állott Scarabantiában, hogy az első segédlegio innen a hátralevő hosszú utat idején megehette. Csakhogy Scarabantiától úgy látszik, el is vált egymástól s míg a leg. I adiutrix a leggyorsabb menetben haladt a Daciai harctérre: addig a leg. XI Cl. egy ideig a Közép-Duna védelmében nyert megbízatást. Erre a következtetésre jogosít bennünket mindjárt C. Valerius Proculus eq(ues) leg. XI C(laudiae) f(idelis) sírköve a centuria Vindex-ből, aki alig 30 éves korában s 9-ik szolgálati évében ott Carnuntumban (Deutsch-Altenburg) elhunyt vagy elesett. Ezt a sírkövet Domaszewszki 105-re határozta, a mikor szerinte Pannoniából a Vindobona és környékén is megállapodott leg. XIII geminát Dacia ellen indították.
A leg. XI Claudia a Daciaba rendelt s ott is tartott legio helyettesítését végezhette 114-ig, mikor a leg. I adiutrix Daciából felszabadult s Jünemann által megállapított módon Brigetióba helyezkedett. S ez az őrszolgálat Carnuntumon alul a legfontosabb katonai pontokon megismétlődő LEG XI CL legio bélyegekkel megerősítését nyeri. Így Brigetióban (Ószöny) 3. és Aquincumban 4., szintén mutatkoznak a LEG XI CL P F nyomatú bélyeges téglák.

Egészen valószínűnek tetszik ezek alapján, hogy a leg. XI Cl. nem is mozdult a Közép-Duna mellől mindaddig, míg a leg. I Adiutrix Daciában missióját befejezve Brigetióba (Ószőny) betelepedhetett. Ez a csapatváltozás Pannónia kétfelé osztása után s a leg. XV Apollinarisnak Carnuntumból Cappadociába történt áthelyeztetésével állhatott kapcsolatban. A Közép-Duna mellékén Traianus Dacia occupatiója után ép úgy gyökeresen reformálta a határszolgálatot, mint Alsó-Moesiában, hol a leg. V Macedonicát egészen a Duna delta vidékére helyezte át. A leg. II Adiutrix is ezzel az új hadi renddel kerülhetett vissza Aquincumba, hol Kuzsinszky Bálint1 megfigyelése szerint már Domitianus idejében megépíthette táborhelyét. Úgy látszik, hogy a soproni téglabélyegen említésbe jövő leg. X gemmával osztozott a leg. XI Claudia a Vindobonatól Aquineumig terjedő Dunapart ezidejű gondozásában. Aquincumból ugyanis Fröhlich Róbert fáradozásaival a N. Múzeum a legio egyik tribunusának oltártöredékéhez jutott. CIL III 10479: (ra)us trib(anus) mil(itum) leg(ionis) X G(eminae) v(otum) s(olvit) l(ibens) m(erito).

A Filator-töltésnek akkoriban úgy látszik kikötőül, hajóhídfőül szolgáló pontján szintén egy felettébb régies szövegű (az örökös nevet elhallgatja) és koszorúdíszt mutató sírkövei magyarázatában Domászewski szintén annak a nézetének adott kifejezést: hogy a leg. X gemmának a leg. II adiutrix végleges bevonulása előtt okvetlenül táboroznia kellett Aquincumban. Ugyanezt a feltevést a legio egyik centuriójának aquincumi síremléke
is nyomatékosan támogatja.
Akármilyen hézagosak is ez idő szerint az ide vonatkozó leletek, azért elégséges támpontot nyújtanak mégis ahhoz a következtetésünkhöz: hogy a leg. XI Claudia Felső-Germaniából végleges rendeltetési helyére haladólag még Traianus első éveiben, az egységes Pannónia határvédelmére volt alkalmazva. Ez az ideiglenes kirendeltség azonban alig haladhatta túl Traianus éveit, jóllehet Alsó-Moesiából idáig a legio odatartozóságának legrégibb tanuságleveléül csakis azt a 131-135 közt Judaea Bettii nevű helységénél elé került Mars-oltárt hozhatjuk fel, mely Alsó-Mcesia két légiójától: a leg. V Macedonicától és XI Claudiától odarendelt vexillatiók két századosát örökíti meg. Ha tehát a két legio képes volt már akkor a távol Judeába vexillatiókat meneszteni, saját házi berendezésével is rég elkészülhetett.

Alsó-Moesiában s miként a leg. V. Macedonicáról bizonyos, hogy a dákok leveretése után nem maradt Daciában, jóllehet azt Mommsen és Pfitzner is így tanítják, a leg. XI Cl. is Daciából kivonulva helyezkedhetett Durostorumba (Silistra). Hisz az a felettébb nyomatékos katonai tekintet is a leg. XI Cl. korábbi áthelyeztetése mellett szól: mert a Tzibritza-torkolatától a Dobrudgeáig terjedő hosszú Duna-vonalat egy legio (t. i. leg. V Mac.) nem gondozhatta volna.
A két legiónyi helyőrség jogi követelménye volt Alsó-Moesiának már Domitianustól beigazolható consularis jellege is. A leg. XI Cl. e szerint mindjárt a leg. V Mac.-val Alsó-Moesiába érkezhetett s Durostorumi táborának külzetén a veteranusok és letelepedett római polgárság canabaejanak Canabae Aelianae elnevezése arra a feltevésre jogosít, hogy Hadrianus, akinek nevéről a Canabaet jelzik, a tábort már ott találta készen. Hisz ez a polgári elem csak lassankint növekedhetett odáig, míg helyhatósági kialakulást is maga után vonhatta.
Íme a XIII. legio canabaeja már Traianus uralkodása idején első magistrans-szal rendelkezett s mégis jóval később csakis Marcus Aurelius alatt, szervezkedett municipium Aureliummá, a polgári telep, mely utóbb municipium Septimum Apulum néven ismeretes. Aquincum is Hadrianus alatt alakult municipium Aeliummá s polgárjai is a tribus Sergiába tartoznak, mint maga a császár, jóllehet a leg. II adiutrix castrumának alapítása Domitianusra mutat. Durostorumnál sincs kizárva e szerint, sőt épen a Canaboe kialakulási időpontjából következik a Castrum régibb keletkezése.

Minden jel oda mutat tehát, hogy a leg. XI Cl. még Traianus idejében Dacia 107-beli szervezésétől 118-ig számítható időben került oda. A midőn ily módon leleteink behatóbb vizsgálatával a leg. XI Claudia pannóniai alkalmaztatásai is megállapíthatók s azt hisszük, hogy tanulmányunkkal az eddiginél élesebb világításba helyezhetők, azokat a világtörténelmi jelentőségű csapatmozgalmakat is, melyek mindjárt Dacia occupatiója idején, a marcomann-quad háborúk kitörésekor 166-ban Pannoniát már a szomszédságnál fogva is, legkivált pedig első sorban a két Moesia vexercitusának sürgős igénybevételére kényszerítik.


Téglás Gábor