Hosszú évszázadokon át Róma uralkodott majdnem az egész akkor ismert világ fölött. Birodalmának határai a Perzsa-öböltől az Északi-tengerig, a Felső-Nílustól a Dunáig és Rajnáig, a Kaukázus előhegyeitől az Atlasz hegységig húzódtak. Határai mintegy ötmillió négyzetkilométert zártak körül. Óriási birodalom, hatalmas államgépezetre, megfelelő hadseregre volt szüksége.

A rómaiak történelmük kezdetétől szüntelenül háborúskodtak; hol ők kényszerítették másokra a háborút, hol mások kényszerítették rájuk. Amint a római köztársaság belsőleg megerősödött, egész Itáliára ki akarta terjeszteni hatalmát.
A kisbirtokos plebejusi réteg is, a vagyonos patríciusok is újabb földekhez akartak jutni. Kihasználva fejlettebb állami és katonai szervezetüket, sorra meghódolásra kényszerítették az itáliai népeket, majd a közeli és távolabbi országokat is. Nézetük szerint a köztársaság csak igazságos háborút folytatott, mindenkor az oltár és a házi tűzhely (pro aris et focis) védelmében.
Annyi mindenesetre igaz, hogy a rómaiak nem egykönnyen indítottak háborút. Ha lehetett, igyekeztek elkerülni a fegyveres összecsapást, és cselvetéssel, az ellenfelek megosztásával, különféle szerződésekkel próbálták Róma hatalmát és vezető szerepét elismertetni. A hadüzenetet egyébként is mindig bonyolult formaságok előzték meg. Sokat adtak arra, hogy a már „elkerülhetetlen” háború mindenkor összhangban álljon az „emberi és isteni sugallatokkal”, s „igazságos és az isteneknek tetsző” legyen (iustum piumque bellum).

A hadseregnek, a légióknak (legio) nagy – esetenként döntő – szerepe volt mind a köztársaság, mind a császárság korában. Röviden szólva, a római birodalom fogalma összeforrott katonáival. Nem csoda, hogy a légiók a császárkorban beleszóltak a trónutódlásba is. A katonacsászárok korában szinte alig lehet nyilvántartani a sok, gyakran egyidejűleg magát császárnak nevező hadvezért.
A császári bíbor a testőrök vagy legionáriusok kegyétől függött, nemegyszer a legtöbbet fizetőnek vagy ígérőnek adták el. A „jó császárok” majdnem százesztendős (96-180) uralkodása után, Commodus uralomra jutásával a romlás és a hanyatlás százada következett.

Barbár, csaknem tudatlan katonák lettek császárok – innen a „katonacsászárok” elnevezés –többen még csak Rómába sem jutottak el, a zsoldosok már útközben meggyilkolták őket, és új császárnak adták el a méltóságot.
Kiemelkedett közülük ugyan néhány keménykezű uralkodó, mint Septimius Severus (193-211), akit a pannoniai légiók kiáltottak ki császárrá. Eredményesen harcolt a barbár népek ellen, leszámolt a két ellencsászárral.
Ugyancsak Pannonia adta Aurelianust (270-275) és Probust (276-282), akik Rómát hatalmas védőfalakkal vették körül, hogy megvédhessék a betörő ellenséges hadak ellen.