logo

VIII Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Az ellenséges lovasság legyőzése kombinált haderő alkalmazásával

Bizonyítékok vannak arra, hogy Nagy Sándor korai hadjáratai során erős könnyűgyalogos, illetve távolsági támadásra alkalmas fegyverzettel rendelkező különítményekkel zavarta meg az ázsiaiak lovasságát, majd nehézlovasságának rohamával üldözte el a megmaradt egységeiket. A rómaiak is hasonló ”kombinált haderő” metódust alkalmaztak az ellenséges lovasegységek elhárítására, melyben főleg a gyalogság játszott döntő szerepet, de a későbbi időszakokban a lovasság szerepe fokozatosan növekedett, főleg a Római Birodalom keleti felében.
Már a gyalogsági harcmodor fénykorában nagyszámú könnyűgyalogos csapattestek tartoztak a légiókhoz, melyek nagyobb távolságból voltak képesek támadni a gyors lovasságot. A római lovascsapatok is fontos szerepet játszottak a főerők védelmében, és az ellenséges lovasportyák visszavetésében. Ezek segítségével a nehézfegyverzetű légiók végül is két módszert alkalmaztak a gyorsmozgású lovasokkal szemben.

Az egyik taktika egy belül üresen hagyott négyzet formációba való felfejlődés, mely minden oldalról védelmet biztosított, valamint a csapatok nagy pajzsaik használatával elháríthatták az ellenfél nyílzáporát is. Ez persze lassította az egységek haladását, és védtelenné tette őket a cataphracta rohamok ellenében. Ha a légiót ilyen támadás érte, a gyalogosok piláikat lándzsaként használva, és segítségükkel mintegy tüskés falat formálva védekeztek.
A négyzeten belül helyezkedtek el a kifele tüzelő íjászegységek, valamint az ellentámadásra bevethető lovasság. A négyzetalakzat akkor volt leginkább sebezhető, ha a terepviszonyok (pl. hegyvidék, hasadék, híd) megbomlasztották a formáció kohézióját. Ebben az esetben a légió egy alegysége csatasorba fejlődött, és hátvédként biztosította a főerők továbbvonulását. A légió flexibilis szervezettsége lehetővé tette ezeket a manővereket, és segített a sereg túlélésében, ha az ellenség városait ostromolták, illetve fosztották ki.

A második taktika megoldás a gyalogos egységek szétszóródása és gyors előrehaladása volt. Ez nem csupán az ellenség lovasainak kisebb egységekre való szétszóródását kényszeríthette ki, valamint zavarta őket az íjászat során, hanem sokkal inkább komoly veszélyt jelentett az, hogy a gyalogság bekeríti és visszaveti őket.
Ebben néhány alegység által a megfelelő tulajdonságokkal rendelkező terület elfoglalása jelentette a kulcsmomentumot, mely megakadályozta az ellenség széleskörű támadását, illetve kiinduló pontjául szolgálhatott más manőverező különítmények számára az ellentámadás megindítására, illetve a visszavonulásuk biztosítására, ha a körülmények kedvezőtlenre fordultak.
A felfejlődésnek persze elég gyorsan kellett megtörténnie ahhoz, hogy megállítsa, vagy semlegesítse az ellenséget. Mindeközben persze az egységeknek kölcsönösen támogatniuk kellett egymást, különben könnyen izolálódhattak és felmorzsolódhattak. A legfontosabb a kezdeményezés átvétele az ellenséges lovasoktól anélkül, hogy a hadsereg erői a szétszóródás következtében veszélyesen töredezetté váltak volna.

II. Julianusnak a perzsák ellenében indított hadműveletei oktatópéldái ezeknek a metódusoknak, bár az ekkori légiók már nem elsődlegesen nehézgyalogosokból álltak, mint a régebbi időkben. A perzsák kitértek a Julianus seregei ellenében vívandó nyílt csaták elől, helyette felégették a termőföldeket a rómaiak várható útvonala mentén, és kisebb küzdelmekben morzsolták fel erőiket.
Hamarosan a perzsa főváros bevételére indított hadjárat lelassult. Vonakodva attól, hogy visszatérjenek azon az úton, melyen érkeztek, arra kényszerültek, hogy készleteiket, és a csapatokat támogató, az Eufráteszen felhajózó mintegy 1000 vízijárművet hátrahagyják. Julianus megosztotta a sereget, hátrahagyva egy mintegy 30000 fős utóvédet, majd megmaradt egységeivel a főváros felé indult.
I. u. 363. június 22-én végül egy döntő ütközet zajlott le légiói és a perzsa seregek között Maranga városának közelében. Julianus, hogy elkerülje az ellenséges lovasság nyílzáporának pusztító hatását, és csapatai széthullását, seregét kereszt alakú formációban állította fel, majd futólépésben támadásba indította katonáit. Hosszú csatát követően a perzsák visszavonultak, és a rómaiaknak komoly taktikai győzelmet sikerült elérniük.

Bár Julianus hadjárata végül elbukott, maga pedig meghalt a harcok során, de ez nem jelentette azt, hogy a római egységek képtelenek kezelni az ellenséges lovasságot. Ugyan maguk is megfelelő nagyságú lovas egységekkel rendelkeztek, de katonai módszereik, valamint korábbi keleti győzelmeik (pl. Traianus idején) megmutatták, hogy a megfelelően irányított, és együttműködésre képes, és más típusú egységekkel összehangoltan támogatott gyalogság, képes megfelelni az ellenséges lovassági támadás által felvetett kihívásoknak.

Itt meg kell jegyezni, hogy Julianus idején a hadsereg nagy számú külömböző gyalogsági egységből állt össze, az elit rohamegységektől és a birodalmi gárdától (Iovani, Herculiani) a kevésbé ismert kényszersorozott egységekig bezárólag. Ezeket a kevert csoportokat is légióknak nevezték, annak ellenére, hogy a ”klasszikus légió” dominanciájának ekkor már rég leáldozott.



Amaltheia