Julius Caesarnak az Alesia ostromakor végrehajtott erődítési munkálatai jól ismertek. A gall várost masszív kettős fallal vették körül, amellyel egyszerre bebörtönözték a védőket, valamint kívül tartották az esetleges külső támadásokat. A belül húzódó árok egyedül húsz láb mélységű volt, és Caesar egy folyót is eltérített, hogy feltöltse azt vízzel. Ráadásul az erődítések előtt a földet több helyen vastüskékkel szórták fel, hogy megállítsák, illetve elrettentsék a támadó ellenséget.
Különös, hogy egy ilyen gyalogsági központú csatában Caesar erősen támaszkodott a lovasságára számítva a gallok meglepetésszerű kitöréseire. Ez a lovasság nagyrészt azokból a germán törzsi harcosokból tevődött össze, akikkel már korábbi harcai során kiegyezett.
A római katonai táborok jelentőségét már korábban elmondtuk, de a rómaiak időnként más esetekben is használták a sáncok nyújtotta védelmet, például nagyobb létszámú ellenség átkaroló hadműveleteinek megelőzése céljából, akárcsak Caesar a belga törzsek ellen folytatott hadműveletei során. Britanniában és a mai Franciaország területén hullámtörőket és gátakat is építettek, hogy azokon keresztül támadják meg a gallok folyótorkolatok védelmében álló erődjeit.
A Caesar és Pompeius között dúló polgárháború során is gyakorta aknázták ki a sáncláncok, ellen-sáncok, és megerődített helyeken való erődítések építésében rejlő stratégiai lehetőségeket. A birodalom későbbi időszakában a nehézgyalogság szerepének lehanyatlásával a csatamezőn alkalmazott erődítések kiterjedt alkalmazásának jelentősége is fokozatosan elhalványult. Mindazonáltal az erődítések ilyetén módokon való használata integráns része volt a Római Birodalom könyörtelen és nagyarányú terjeszkedésének.
Amaltheia