Menet alatt az oszlop élén rendszerint a „különleges” csapatokat helyezik el. Ezeket követi a szövetségesek jobbszárnya, majd közvetlenül mögöttük mennek igásállataik. Utánuk következik az első római légió, mögötte hadtápja, ezután a második légió, mögötte igásállataik, ezek mögött a szövetségesek hadtápja.
Ugyanis ezek zárják a sort, mert az oszlop végén halad a szövetségesek balszárnya. A lovagok hol légiójuk gyalogsága mögött, hol pedig a felszerelés mellett lovagolnak. A sereghez szorosan csatlakozva biztosítják épségét. Ha az ellenség üldözésétől kell tartani, az oszlop rendjén annyit változtatnak, hogy a szövetségesek „extraordinarius” csapatait az oszlop éléről annak végére helyezik át.
A légiók és lovascsapatok közül naponta váltakozva, hol az egyik, hol a másik halad az élen, hogy vízvétel és legeltetés esetén váltakozva hol az egyik, hol a másik legyen kedvezőbb helyzetben. A most ismertetett menetrenden kívül alkalmaznak egy másikat is, ha nyílt terepen haladnak, és ellenséges támadástól kell tartaniuk. Ilyenkor a hastatus, princeps és triaris alakulatokat hármas oszlopba rendezik, és egymástól azonos távolságban vezetik, s az él-manipulusok igásállatait is a többiek előtt helyezik el.
Az első manipulusok után haladnak a második manipulus igásállatai, a második manipulusok után a harmadikéi, és így tovább. Az igásállatok és az egyes alakulatok tehát váltakozva követik egymást. Ilyen menetrend esetén, ha bármilyen veszély támad, az oszlop hol balra, hol jobbra kanyarodik, s a manipulusokat az igásállatok oszlopa mellé arra az oldalra vezetik, ahol az ellenség megjelenik, így rövid idő alatt, egyetlen mozdulattal az oszlop harcképes. Ha mindezen felül a hastatusokat is harcba kell vetni, az igásállatokat és az oszlop mögött haladó tömeget a harcrendbe állók mögé vezetik, hogy így biztosítsák őket a veszéllyel szemben.
Ha a sereg olyan helyre ér, ahol tábort kell ütni, a tribunus és azok a centuriók mennek előre, akiket erre a feladatra ki szoktak választani. Ezek szemrevételezik a táborverésre kiszemelt terepet, és ahogy már elmondtuk mindenekelőtt, vezéri sátor számára keresnek megfelelő helyet. Majd körüljárva a praetorium helyét, megállapítják, hogy melyik irányban, annak melyik oldala mentén kell az egyes légiókat elhelyezni.
Ezek után kimérik a vezéri sátor körüli térséget, s kijelölik azt az egyenes vonal át, amelynek mentén a tribunusok sátrait fogják elhelyezni. Végül azt az erre merőleges vonalat, amelynek mentén a légiók táboroznak majd. Hasonló módon jelölik ki a praetorium két oldalát övező térséget, amelyet az előbb már részletesen leírtunk.

Mindezt rövid idő alatt hajtják végre, hiszen könnyű a terület kimérése, ha minden távolságot előre meghatároztak, és a feladatokat tapasztalatból jól ismerik. Ezután tűzik ki a hadijelvényeket, éspedig az elsőt ott, ahol a vezéri sátrat fogják elhelyezni, a másodikat a „válogatott” csapatok oldalán, a harmadikat a tribunusok sátrait kijelölő vonal felezőpontján, a negyediket a légiók táborhelyének elején. A vezér hadi jelvénye mindig fehér, a többi vörös színű.
A vezéri sátor túlsó oldalán hol egyszerű lándzsát tűznek ki, hol pedig a többitől eltérő színű hadijelvényeket. Ezután kimérik az egyes sávokat, amelyeket dárdákkal őriznek, hogy a légiók megérkezésekor azonnal felismerhető legyen a tábor helye, s a hadvezéri zászlótól kiindulva mindenki tudja, merre kell haladnia.
Mivel mindenki előre tudja, melyik sávban és a sávnak mely részén kell táboroznia hiszen minden táborban mindegyik seregrész mindig ugyanazt a helyet foglalja el -, a táborverés olyan művelet, mintha valamely sereg a saját városába vonul be.
Akkor is az történik, hogy a városkaputól mindenki egyenest halad más-más irányba és bolyongás nélkül megtalálja saját házát, hiszen ismeri az egész várost, egészében és részleteiben, ki-ki tudja hogy a város melyik körzetében lakik. Ugyanilyen otthonossággal járnak el a római katonák táborveréskor is.
Úgy vélem, hogy a rómaiak, amikor a táborverésben ezt az áttekinthető rendet valósították meg, a görögökkel ellentétes módszert követtek. A görögök ugyanis táborveréskor azt tartják a legfontosabbnak, hogy a természettől fogva védett helyeket válasszák ki. Részben azért, hogy ne kelljen árkokat ásniuk, részben mert a mesterségesen készített tábor erődítésben nem bíznak úgy, mint a természet nyújtotta védelemben.
Ennek következtében a tábor elhelyezésénél a természet adta körülményeket és alaprajzot kénytelenek követni, és magának a tábornak beosztását is a helyi adottságokhoz kell alakítaniuk.
Ennek következménye, hogy táborveréskor senki sem tudja biztosan előre sem a saját, sem alakulata helyét. A rómaiak azonban az árokásás fáradalmait és mindazt, ami ezzel együtt jár, szívesen vállalják az áttekinthetőség kedvéért, és azért, hogy a tábor alaprajza mindig egységes, állandó és mindenki számára ismert legyen.
Ezek tehát a táborozás elméletének fő vonásai és a római harcrend jellemzői.