A Kr. e. 3. és 2. században a rómaiaknak számos olyan ellenféllel kellett szembenézniük, akik a légióknál képzettebb és fegyelmezettebb, sőt olykor jobb parancsnokokkal is rendelkező reguláris hadsereggel bírtak. Pürrhosz, a tarentumiak által felbérelt híres görög hadvezér két római hadsereget is megvert, míg harmadszorra, kemény csatában, nagy nehezen sikerült legyőzni. Hannibál sikersorozata is legalább annyira írható kitűnően képzett serege, mint saját hadvezéri zsenialitása számlájára. A rómaiak szerencséjére a macedón és a szeleukida birodalmak ellen vívott legjelentősebb küzdelmeik idején a légióik nagyon magas harcértéket képviseltek, mivel legénységük jelentős hányadát a második pun háború veteránjai tették ki.

A legionáriusok e generációja önbizalom és tapasztalat tekintetében felért bármelyik hivatásos hadsereg katonáival. Mivel a katonák felnőttkoruk nagy részét a seregben töltötték, megtanulták maximálisan kihasználni a manipuláris harcrend adta nagyobb taktikai rugalmasságot a hellenisztikus lándzsás falanx merevségével szemben. Rómának már ekkor is, és a későbbi történelme során végig, törzsi seregekkel is szembe kellett néznie. E népek olykor nagy létszámú csapatokat állítottak ki, ám ezek fegyelmezetlenek és esetlen mozgásúak voltak, még ha harcosaik egyénenként komoly harcértéket képviseltek is. A köztársaság kori légiók velük szemben is némi, bár döntőnek semmiképpen sem nevezhető fölényben voltak. Mire a rómaiak áttértek a milícia-hadseregről a hivatásos hadseregre, a reguláris haderővel rendelkező államok nagy részét már legyőzték.

A Kr. e. 1. századtól fogva Róma háborúinak legtöbbjét fejletlen katonai szervezettel bíró törzsek vagy királyságok ellen vívta. Ezek a seregek gyakran csak a legkezdetlegesebb utánpótlási rendszerrel rendelkeztek, ami drasztikusan lecsökkentette azt az időt, melyet a hadszíntéren tudtak tölteni. A legtöbbjüknek nem volt világosan kialakult parancsnoki rendszere, emiatt csak a legegyszerűbb stratégiai és harcászati eljárásokat tudták alkalmazni. Ez azt jelentette, hogy a hivatásos római hadsereg szinte mindig határozott fölényben volt ellenfeleivel szemben.
A mindig is nagyon agresszív római harcmodor ebben az időben még inkább jellemzővé vált, hiszen a parancsnokok még akkor is jó eséllyel bízhattak a győzelemben, amikor kedvezőtlen körülmények között vagy nagy létszámbeli hátrányban harcoltak. Amikor a bátorság és önbizalom meggondolatlanságba csapott át, bekövetkezhetett a vereség, az esetek döntő többségében azonban e két tulajdonság inkább fényes sikereket eredményezett.