E korban (sőt végig a történelem során) a legtöbb háború úgy ért véget, hogy a szemben álló felek egyike már nem akart tovább harcolni, és elismerte a vereségét. Az csak ritkán fordult elő, hogy az egyik fél a másik további küzdelemre való képességét is meg tudta semmisíteni. A rómaiak stratégiája arra irányult, hogy kellő nyomásgyakorlással megtörjék ezt a harci kedvet. Ennek érdekében a harcmezőn megtámadták az ellenség seregét, ostrom alá vették a legfontosabb városait, elpusztították a falvait, felégették a termését, és elhajtották az állatait. Amikor az ellenfelet valamilyen karizmatikus személyiség vezette, akkor céljuk ennek az embernek az elfogása vagy megölése volt, mivel nélküle az ellenállás rendszerint összeomlott.

A büntetőexpedíciók gyakori célja a pusztítás (vastatio) volt. Ez közvetlenül mindössze azt az aránylag kicsi területet érintette, amerre a hadoszlop menetelt, s kétoldalt még egy-egy viszonylag keskeny sávot. Akik ebben a zónában éltek, azokra kétségtelenül rettenetes megrázkódtatás várt, mások ellenben — még azok is, akik nem laktak túl messze — közvetlen károkat nem szenvedtek. Ennek ellenére a puszta tény, hogy Róma bármikor és bárhol képes volt kegyetlen erővel lesújtani ellenségeire, sokkal szélesebb térségben figyelmeztetett minden ott élő népet a saját sebezhetőségére.
A római hadsereg gyakran alkalmazott kegyetlen módszereket. Javaik és termésük pusztulása mellett ellenségeiknek a tömegmészárlás, tömeges keresztre feszítés és rabszolgaság rémével is szembe kellett nézniük. Kr. e. 51-ben, Uxellodunum gall város eleste után Julius Caesar megparancsolta, hogy elrettentésképpen minden védőnek vágják le a kezét, 70-ben Jeruzsálem ostromakor pedig a rómaiak a védők szeme láttára feszítették keresztre fogságba esett bajtársaikat. Az ellenséggel való kegyetlenkedést a rómaiak elfogadhatónak tartották, mindaddig, amíg konkrét gyakorlati célokat lehetett elérni vele, és nem csupán magáért a gyötrelem okozásáért folyt.

A rómaiak nagyon agresszív hadviselést folytattak. A lehető leghamarabb megkaparintották a kezdeményezést, melyet aztán nem is engedtek ki a kezükből egészen addig, amíg a folyamatos nyomás hatására ellenfelük harci kedve végképp el nem párolgott. Még ha sorozatos kudarcok érték is őket a harcmezőn, helyzetük pedig látszólag teljesen reménytelenre fordult, akkor sem voltak hajlandók elismerni, hogy esetleg veszíthetnek.
A vesztes csapatokat vezénylő parancsnokokat érte ugyan olykor kritika, a legrosszabb azonban, amit egy katonai vezető megtehetett az volt, hogy beismerte saját és Róma vereségét. Bármilyen háborút lezáró egyezmény vagy szerződés egyértelműen ki kellett kösse Róma feltétlen és teljes körű győzelmét. Rómának az a késő ókorig fennmaradó tulajdonsága, hogy egyáltalán nem volt hajlandó semmiféle vereségét beismerni, nagyon megnehezítette a háborúk elvesztését. A kitartás és a,folyamatos támadókedv végül szinte kivétel nélkül meghozta számára a győzelmet. E győzelem hatására a legyőzött népeket olykor beolvasztották a birodalomba, máskor pedig alárendelt szövetségesi szerepkörbe süllyesztették. Ennél ritkábban ugyan, de az is előfordult, hogy az ellenséget mint politikai képződményt is megsemmisítették. Megint máskor Róma győzelme inkább a korábbi vereségek során elveszített becsület és büszkeség visszaszerzését jelentette.