Hadseregének megfelelő ellátása minden római hadvezér számára elsődleges fontossággal bírt. Már a köztársaság alatt kialakult az a rendszer, melynek során a távoli provinciákból élelmiszert és felszerelést szállítottak a háborús zónában tartózkodó csapatok számára. Néhány kivitelezésbeli részlettől eltekintve ugyanez a szisztéma maradt fenn a principátus korában is. A seregek parancsnokai egyrészt magukkal vihették a szükséges ellátmányt, másrészt utánpótlási útvonalakat építhettek ki a hátországban létesített lerakatokhoz, harmadrészt pedig megpróbálhattak a környékről élelmet rekvirálni. E három módszer általában nem zárta ki egymást, és a hadseregek gyakran ezek kombinációját alkalmazták.
A legkietlenebb sivatagi környezettől eltekintve szinte minden körülmények között lehetett némi élelmet harácsolni. Akadt víz is rendszerint, meg tűzifa, melyre azért is nagy szükség volt, mert a fejadagokat elkészítetlen formában osztották ki. Az évszaktól függően változó mértékben állt rendelkezésre takarmány az á1látek. részére. Betakarításkor jelentős mennyiségű, állati és emberi fogyasztásra való gabonát tudtak beszerezni, húshoz pedig a csordák elkobzásával jutottak. Télen nem sok minden akadt, hacsak a helyi lakosság élelmiszerraktárait fel nem kutatták és le nem foglalták. A harácsolásnak az volt a hátránya, hogy végrehajtóit lelassította és rajtaütéseknek tette ki, ennek ellenére, ha a szükség úgy hozta, a rómaiak ehhez a módszerhez is folyamodtak.

A katonák ugyan tudtak némi ennivalót vinni a személyes málhájukban, az ellátmány nagy részét azonban málhás állatokon vagy szekéren kellett szállítani. A hadsereg nagyban támaszkodott az öszvérek erejére, de más teherhordó állatokat is alkalmazott, a társzekereket pedig gyakran igavonó ökrökkel húzatták. Békeidőben a hadsereg mobilizálásához szükséges állatállománynak csak egy kis hányadát tartották meg, a maradékot vagy megvásárolták, vagy rekvirálták, ha eljött az ideje, így az, hogy miféle állatok álltak rendelkezésre, a helyi körülményektől is függött. Az állatokat, akármilyen fajúak legyenek is, etetni kellett, ami megnövelte a hadsereg költségeit. Egyszerű számítással meghatározták, hogy egy málhás állat mekkora távolságot tud megtenni, mialatt elfogyasztja azt a takarmánymennyiséget, amelyik megegyezik a teher súlyával, melyet a hátán vinni képes.
A legalkalmazkodóbbak talán az öszvérek voltak, melyek egy menetelő gyalogos katona sebességével tudtak haladni, és szinte bárhová képesek voltak elkísérni a sereget. A nagy igavonó erejű ökröket csak legeltetni kellett, ugyanakkor nagyon lassan mozogtak, és megfelelő haladásukhoz utakra vagy legalábbis jó minőségű kerékvágásra volt szükség. A nagy létszámú seregeknek, még az olyanoknak is, melyek harácsolás útján szerezték be ellátmányuk egy részét, feltétlenül nagyméretű málhára volt szükségük, ha nem akartak teljes mértékben az utánpótlási vonalaikhoz kötődni. Ezért tehát ellátmányuk nagy részét magukkal vitték. A rengeteg málhás állat természetszerileg felduzzasztotta és lelassította a menetoszlopot.
Az ellátmányraktárakhoz vezető utánpótlási útvonalakon még így is rendszeresen málhás és igásállatok karavánjai közlekedtek oda és vissza. E konvojok különösen sebezhetőnek bizonyultak az ellenség portyázó csapataival szemben, különösképpen akkor, ha olyan mozgékony ellenfélről volt szó, mint a parthusok vagy a perzsák. Szükség volt tehát az utánpótlási útvonal őrzésére, ez viszont emberanyagot vont el a főerőktől.

Caesar galliai háborúiról készült beszámolója nyújtja a hadjáraton lévő hadsereg utánpótlási rendszerének legrészletesebb leírását. Ezekben az években a rómaiak a három, imént ismertetett utánpótlás-beszerzési módszer különféle kombinációit alkalmazták. Hatalmas hadtápraktárakat létesítettek, gyakorta a helyi szövetséges népek közreműködésével. Emellett a hadsereg fő málhája nemcsak élelmiszert és felszerelést vitt nagy mennyiségben, de iratokat és számos túszt is. A hadszíntéren Caesar nemritkán kellő mennyiségű őrséget állított fel a trén védelmében, maga pedig a fennmaradó légiók élén rövid portyára indult. Az ilyen expeditának nevezett akció során a résztvevők csak a legalapvetőbb felszerelést vitték magukkal, így nagyon gyors mozgásra voltak képesek. Az ilyen hadoszlopok nehéz terepen is kellő sebességgel és szabadon manőverezhettek, egy vagy akár két héten át, feltéve, hogy végül sikeresen visszataláltak a főerőkhöz.

A téli hadműveletek bármilyen hadseregnek nehézséget okoztak, Róma sok ellenfele számára pedig egyenesen lehetetlennek bizonyultak. A római sereg, amennyiben kellő ideje volt a felkészülésre, korlátozott ideig évszaktól függetlenül is képes volt működni, és ez komoly előnyt jelentett a számára.