logo

XXVI Januarius MMXXII AD

Portyázásra, betörésre adott válaszlépések

Ezeknek a hadműveleteknek a célja a birodalom területére behatoló ellenséges erők felkutatása és megsemmisítése volt. A római válaszlépés sok szempontból hasonlított a birodalmon belüli felkelések elfojtásakor alkalmazott módszerekhez. A római csapatok, amint értesültek a behatolásról, a lehető leggyorsabban igyekeztek utolérni a betolakodókat.
Az esetek többségében a fosztogatást már nem tudták megakadályozni, ám gyakran pontosan ez okozta a rablók vesztét, ugyanis a nehéz zsákmány annyira lelassította a haladásukat, hogy a gyorsan mozgó római alakulatok visszavonulás közben rendszerint el tudták fogni, és meg tudták semmisíteni őket.

50-ben a germán chattus törzs betört Germania Superior római provinciájába, ahol harcosaik több csoportja is fosztogatásba kezdett. Publius Pomponius Secundus tartományi legatus azonnal kiküldött egy gyalogosokból és lovasokból álló kisebb egységet, hogy tartóztassa fel az ellenséget, amíg ő összeszedi a főerőket, melyeket aztán kétfelé osztott.
Az egyik hadoszlop hamarosan rátalált a törzsi harcosok egy részeg bandájára, akiket megölt, illetve fogságba ejtett. A másik már fegyelmezettebb portyázókkal találkozott, ezeket szabályos ütközetben győzte le. Ezek után Secundus átvezette seregét a chattusok saját földjére, a germánok azonban nem voltak hajlandók megütközni vele, inkább letették a fegyvert.

A hódító háborúk és büntetőexpedíciók természetüknél fogva is támadó jellegű hadműveletek voltak. Az viszont a felkelésekre és rablóportyákra adott római válaszlépések szembetűnő sajátossága, hogy a cél ekkor is a kezdeményezés gyors megkaparintása és a minél hamarabbi ellentámadás volt. A rómaiak stratégiáját mindig is a merészség jellemezte, ami nem feltétlenül jelentette azt, hogy mindenáron ragaszkodtak a szabályos ütközethez. Olykor a római parancsnokok úgy érezték, nyílt összecsapásban nem győzhetnek, és helyette a kisebb rajtaütésekkel zaklatták az ellenséget, vagy éppen ostrom alá vették annak erődítményeit. Ennyire rugalmas volt a római rendszer.
Ostromnál vagy nagyszabású ütközetekben a hadsereg számos szempontból fölényben volt ellenfeleivel szemben. A rómaiak még a késő ókorban is megnyerték a legtöbb csatájukat. Amikor a szükség úgy hozta, erőik hadoszlopokra bontásával alacsonyabb intenzitású hadviselésre is képesek voltak. Ezek a kis létszámú, gyorsan mozgó egységek rajtaütésekkel, meglepetésszerű akciókkal és lesből végrehajtott támadásokkal operáltak. Bizonyosan téved, aki azt állítja, hogy a római hadsereg nem volt alkalmas a nyílt ütközetet kerülő, gerilla típusú harcmodorban küzdő ellenfelek leküzdésére.

Az idők folyamán a rómaiak mindig képesek voltak alkalmazkodni a helyi körülményekhez. Kifinomult parancsnoki struktúrájuk, katonáik képzettsége, valamint jól szervezett utánpótlási rendszerük minden szintű hadviselésben előnyhöz juttatta őket.

Forrás: Adrian Golsworthy - A Római hadsereg története