Az 1,8-2,1 m-es alakzati mélységre valószínűleg szükség volt ahhoz, hogy a katona el hajíthassa pilumát anélkül, hogy a mögötte lévő bajtársa akadályozná ebben. Az 1,8 m-es oldaltávolság azonban szerfelett szélesnek tűnik, valószínűbb, hogy a szabályos távolság, hasonlóan az ókor más, zárt alakzatban harcoló gyalogos alakulataihoz, 0,9 m volt.
Forrásainkban olykor találunk konkrét seregek alakzatba rendezésére vonatkozó leírásokat. Pharsalusnál Pompeius Kr. e. 48-ban annak tudatában, hogy nagyobb számú, ugyanakkor Caesar seregénél gyengébb minőségű katonával rendelkezik, 10 sor mélységben állította fel a gyalogságát. Josephus Flavius leírása szerint a rómaiak hatos sorokban meneteltek, a gyalogság és a lovasság alakzatainak mélységét pedig egyaránt három vonalban adja meg, ami a hármas szám többszöröseire alapuló drillrendszert feltételez.
Arrianus gyalogsága négyes sorokban menetelt, csatában pedig nyolcsornyi mélységben állt fel. Ennek alapján viszont a hellenisztikus katonai szakkönyvekben is rendszeresen megjelenő, a négyes szám többszörösére alapuló harckiképzési rendszer alkalmazására lehet következtetni. Talán az egész római hadsereg újfajta drillrendszerre tért árt, de az sem lehetetlen, hogy az effajta dolgok légióról légióra és korszakról korszakra változtak.
Az alakzatok kialakítását részben gyakorlati tényezők is meghatározták. Minél szélesebb volt az arcvonal, az alakzat annál valószínűbben ütközött akadályba a haladása során. Hacsak nem ment egészen lassan, folyton meg-megállva, hogy újrarendezze a sorait, akkor gyorsan megbomlott és szétesett. Ebből következően a keskenyebb, de mélyebb formáció gyorsabb haladásra és manőverezésre sok feje fölött lőhették ki nyílvesszőiket. Ezt a harceljárást alkalmazták 66-73 között a zsidó felkelés során, amikor a három sor mélységű nehézgyalogos egységek mögé egy sor íjászt rendeltek.
135-ben Cappadociában Arrianus nyolc sor mélységű légiós alakzatai mögött a kilencedik sorban gyalogos íjászok, mögöttük pedig a tizedikben lovas íjászok álltak, míg a magaslati pontokon a tüzérség foglalt helyet. A felállt gyalogság mögött elhelyezkedő íjászok nyilvánvalóan nem láthatták és ezért nem is tudták pontosan célba venni az ellenséget. Vakon tüzeltek, abban bízva, hogy a pásztázott terepszakaszra belőtt rengeteg nyílvessző kárt tesz a támadókban.
A parittyások, egyes gerellyel felszerelkezett harcosok és olykor az íjászok is nyílt harcrendben küzdöttek. Ez lehetőséget adott arra, hogy konkrét célpontokat szemeljenek ki és célozzanak meg, miközben volt némi terük is, hogy kitérjenek az ellenséges hajítófegyverek és lövedékek elől. Vegetius szerint az íjászok 180 m-re lévő célpontokra gyakoroltak. A csatában az íj vagy a parittya tényleges hatótávolságát már nehezebb megbecsülni, hiszen sok függött a fegyver használójának felkészültségétől is.
A harc közben csak az első sorban álló katonák — és valamilyen fokon még a másodikban állók is — tudták használnia fegyvereiket. A hátsó sorokban állókra elsősorban lélektani szerep jutott. Velük együtt az alakzat nagyobbnak és félelmetesebbnek tűnt az ellenség szemében. Emellett fizikai jelenlétük nagyban megnehezítette az első sorokban küzdők számára a megfutamodást. A harcedzett, kiváló kiképzésű egységek jellemzően kisebb, talán 3-4 sor mélységű alakzatot alkottak, míg a tapasztalatlanabb vagy kevésbé magabiztos csapatok hat, nyolc, sőt esetenként tíz sor mélységben álltak fel.