A jelen lévő tisztek ezek után saját alárendeltjeikkel hasonló giúlés keretében ismertették a tennivalókat. A sereg megfelelő harcállásba juttatása, illetve annak biztosítása, hogy minden egység a megfelelő időben a megfelelő helyen legyen, és tudja is, hogy mit várnak el tőle, nagyon komoly feladat volt, amely a teljes tiszti állomány — ideértve a hadvezért is — szoros együttműködését igényelte.
A consilium másik fontos funkciója az arcvonal különböző szakaszait irányító parancsnokok kijelölése volt. Általában minden légiónak megvolt a saját legatusa, aki értelemszerűen mind a tíz cohors felett parancsnokolt. A légiós különítményeknek szintén saját kijelölt parancsnokuk volt, gyakran az egyik tribunus személyében. Az auxiliáris alák és cohorsok független egységek voltak, melyeknek nem létezett magasabb parancsnoki rendszerük. Egyes egységeiket olykor a légiókhoz csatolták, de ezek általában időszakosan összerakott alakulatok voltak, melyek egy tiszt — a leggyakrabban saját praefectusuk — közvetlen parancsnoksága alatt szolgáltak.
A legnagyobb méretű seregeknél a fővezér néha szükségét látta, hogy a gyalogosok sűrű vonala mögött állították fel. A nagyon gyors helyváltoztatásra képes ellenfelekkel szemben a római sereg szükség esetén hatalmas négyzetet alkotva harcolt. A segédcsapatok gyalogsága olykor a centrumot formáló légiók oldalán kapott helyet, máskor viszont ők alkották az első vonalat, és a polgárjogú katonák támogatták őket. A cohors alapú légió a leggyakrabban három vonalban állt fel, de létezett számos egyéb változat is, alkalmanként pedig egész légiókat is hátravonhattak tartalékba.
Hozzávetőlegesen 5000 fős blokkokból álló légiók fölé magasabb parancsnoki rendszert helyezzen. Caesar például rendszerint jobbszárnyra, centrunn-a és balszárnyra osztotta a seregét, és mindegyik fölé egyik rangidős legatusát rendelte; más esetekben is ez tűnik a rendszeres gyakorlatnak.
Ezek a parancsnokhelyettesek mind közvetlenül a római hadvezérnek feleltek. Magának a vezérnek nem volt konkrétan kijelölt helye a csata során. Néhány kivételes esetben előfordult, hogy a római seregek parancsnokai, Nagy Sándorhoz hasonló, hellenisztikus hadvezérek módjára, valamelyik első vonalbeli egység élén személyesen vezették támadásra a csapataikat. Az ilyen vitézi tettek minden bizonnyal ösztönzőleg hatottak a katonákra, ugyanakkor a kardját forgató, közelharcot vívó parancsnok nem sokat tudhatott arról, hogy mi zajlik az ütközet egyéb pontjain, és nem volt olyan helyzetben sem, hogy parancsokat osztogasson. Ez nagy hátránynak számított, ugyanis a római többvonalas harcrend azt jelentette, hogy a sereg jelentős hányada tartalékban kezdte meg a csatát.
Némileg több olyan római hadvezérről tudunk, aki pontosan az ellenkező vezetési módszert választotta, vagyis jóval a sereg mögött, lehetőleg valamilyen jó kilátást nyújtó magaslaton vert tanyát. Innen egészében rálátott a csatára, tudott reagálni a változó helyzetre, parancsait pedig hírvivők útján juttatta célba. Az egy helyben maradásnak megvolt azaz előnye is, hogy alárendeltjei könnyen elérték a vezért. Ugyanakkor a csatától távol maradó parancsnok aligha volt képes lelkesíteni katonáit, és gyakran nem tudta időben megítélni, hogy a sorokon belül hogyan alakul a küzdelem.
A római hadvezérek legnagyobb része a fenti két véglet közötti vezetési stílust valósította meg: közel maradt végig az ellenséges vonalakhoz, ugyanakkor személyesen nem avatkozott a küzdelembe. Ebből a helyzetből jól meg tudta ítélni, hogy a közelében lévő egységeknél miképpen alakul a küzdelem, mivel láthatta, ha esetleg nem sebesült katonák is kezdenek elszivárogni a hátsó sorokból, hallhatta közvetlen közelből a csata zaját, és megfigyelhette, mennyire tűnik elszántnak és magabiztosnak a saját serege, illetve az ellenség. Mindezekből következtetéseket vonhatott le arra vonatkozóan, hogy kell-e mozgósítania a tartalékot egy sikeres roham megtámogatásához, vagy éppen ellenkezőleg, az ellenség áttörésének megakadályozásához kell a friss erő.
A tartalék bevetésére vonatkozó parancsot futár útján továbbította, vagy személyesen lovagolt a várakozó egységekhez, és maga vezette őket a harcállásba. Ha szükségét érezte, élére is állhatott egy ilyen egységnek vagy egy már harcoló alakulatnak, és rohamot vezethetett, melynek során rövid időre személyesen is beavatkozhatott a küzdelembe, mielőtt újra felvette volna a csata irányítójának szerepkörét. A harc közelében tartózkodó parancsnok állandó buzdításával képes volt tartani a lelket az embereiben. Emellett személyesen is tanúja lehetett annak, hogyan viselkedtek a csata során, később pedig hatalmában állt jutalmazni a bátorságot és büntetni a gyávaságot. A római hadseregben bőkezűen osztották a bátraknak járó kitüntetéseket, ám erre csak akkor kerülhetett sor, ha tanúja is volt a hőstetteknek. A rómaiak úgy vélekedtek, hogy a katona jobban küzd, ha tudja, hogy a parancsnoka figyeli őt.
A vezér nem cövekelhetett le a harctér egyetlen pontján sem. Előre tudnia kellett, hol számíthat krízishelyzet kialakulására, és időben oda is kellett érjen, hogy tehessen ellene valamit. A harcvonal mentén az adott szektor parancsnokai hasonlóképpen cselekedtek. A római hadvezetési stílus amellett, hogy nagyon hatékony volt, számos veszélyt is rejtett magában.
A hadvezérek vörös köpenyükben vagy még ennél is látványosabb öltözékeikben igen feltűnő alakjai voltak az ütközetnek. Azzal, hogy közvetlenül a harcvonal mögött mozogtak, folyamatosan kockáztatták, hogy eltalálja őket valamilyen lövedék. Hasonló veszélyt jelentett, hogy a csata során az ellenség harcosai közül némelyek az ellenfél parancsnokának megölésével próbáltak meg dicsőséget szerezni maguknak.