14. Szép látvány volt a diadalmenetben a hadizsákmány: görög sisakok, makedón pajzsok és lándzsák és igen nagy mennyiségű pénz. Tuditanus feljegyzései szerint a menetben vittek háromezer-hétszáztizenhárom font rúdaranyat, negyvenháromezer-kétszázhetven font ezüstöt, tizennégyezer-ötszáztizennégy aranypénzt Philipposz képmásával, s ezenkívül Philipposznak kellett volna még ezer talentumot fizetnie, de ezt, főként Titus közbenjárására, később elengedték neki, sőt a rómaiak szövetségesükké fogadták, és túszként fogva tartott fiát is hazaengedték.

15. Midőn Antiokhosz sok hajóval és hadsereggel átkelt Görögországba, hogy a városokat elpártolásra bírja és fellázítsa, az aitóliaiak, akik már régóta ellenséges érzülettel viseltettek a rómaiak iránt, mindenben segítségére voltak, és azt ajánlották neki, hogy a háborúra oknak és ürügynek a görögök felszabadítását hozza fel, bár a görögöknek erre nem volt szükségük, mert úgyis szabadok voltak. Megfelelő indok hiányában azt sugallták Antiokhosznak, hogy éljen vissza a legnemesebb jogcímmel.
A rómaiakat nagyon nyugtalanította a felkelés és Antiokhosz hatalmának híre, ezért Manius Aciliust küldték ki hadvezérül, és melléje alvezérül a görögökre való tekintettel Titust jelölték ki, mert némelyeket már az ő puszta megjelenése is megerősített hűségükben, másokat pedig, akiket a hűtlenség nyavalyája megtámadott, Titus jelenléte, mint kellő időben alkalmazott orvosszer, meggyógyított, és megakadályozott benne, hogy rossz útra térjenek.

Csak kevesen menekültek el előle, akiket az aitóliaiak már előbb megnyertek maguknak, és teljesen megrontottak; bár ezekre haragudott és bosszankodott miattuk, a csata után védelmébe vette őket. Antiokhosz ugyanis vereséget szenvedett Thermopülainál, és nyomban utána menekülésszerűen visszahajózott Ázsiába. Ekkor Manius consul előrenyomult, és egyes aitóliai törzseket saját maga fogott ostrom alá, mások megfenyítését pedig Philipposz királyra bízta. Így aztán a makedón király dúlta fel és zsákmányolta végig a dolopszokat, a magnésziaiakat, az athamanokat és az aperasziaiakat, Manius pedig előbb Hérakleiát foglalta el, majd az aitóliaiak kezén levő Naupaktoszt vette ostrom alá. Titus megszánta a görögöket, és áthajózott Peloponnészoszról a consulhoz.
Először szemére vetette Maniusnak, hogy bár ő győzött, a háború gyümölcseit átengedte Philipposznak, és haragjában egyetlen város ostromlásával tölti idejét, mialatt a makedónok egymás után igázzák le a népeket és királyságokat. Majd midőn az ostromlottak meglátták a falakról Titust, nevén szólították, kezüket esdekelve nyújtották ki feléje, de akkor semmit nem szólt, hanem elfordult tőlük, és szemében könnyekkel távozott. Később tárgyalni kezdett Maniusszal, kiengesztelte haragját, és keresztülvitte, hogy az aitóliaiaknak a consul fegyvernyugvást adjon, s időt arra, hogy elküldjék követeiket Rómába, és méltányos békefeltételeket kapjanak.

16. A legtöbb vesződséggel és fáradsággal az járt, amikor a khalkisziak érdekében emelt szót Maniusnál. A khalkisziak azzal a házassággal vonták magukra a consul haragját, amelyet Antiokhosz még a háború kezdetén kötött, alkalmatlan helyzetben és alkalmatlan időben. Öregember létére beleszeretett Kleoptolemosz lányába, aki állítólag igen szép hajadon volt. Ezzel a házassággal a király legbuzgóbb híveivé tette a khalkisziakat, úgyhogy városukat is felajánlották neki támaszpontul a háború idejére. A csata után Antiokhosz nagy sietséggel Khalkiszba menekült, magához vette fiatal feleségét, kincseit s barátait, majd visszahajózott Ázsiába. Manius haragjában azonnal a khalkisziak ellen vonult, Titus utánament, és igyekezett szívét meglágyítani; végül addig kérlelte őt és a vele levő római főembereket, amíg rábeszélte és megszelídítette.
A khalkisziak, amikor így megmenekültek, a legnagyobb és legszebb fogadalmi ajándékokat Titusnak ajánlották, s ezeken mai napig is láthatók az ilyen feliratok: ”A nép Titusnak és Héraklésznek ajánlja fel ezt a tornacsarnokot.” ”A nép Titusnak és Apollónnak ajánlja fel ezt a Delphiniont.” Sőt még napjainkban is, amikor Titusnak kézfeltartással papot választanak, a tiszteletére rendezett áldozaton az italáldozat után dicséneket adnak elő magasztalására. A hosszú énekből csak az utolsó sorokat idézem, a többit elhagyom.

Hűségetek szent, rómaiak:
védje meg eskü-pecsét, hőn áhitozzuk.
Szűz kar, a nagy Zeuszt
zengd, s vele Rómát, s véle Titust meg a rómaiak hűségét:
búnk orvosa, Paián, ó Titus, üdvünk!

17. Azokon a megérdemelt kitüntetéseken kívül, amelyekben a görögök részesítették, emberséges jellemével elnyerte a benső ragaszkodásból származó igazi tiszteletet is. Igaz, hogy az államügyek intézése közben és becsvágya miatt egyesekkel összeütközésbe került, így Philopoiménnal, majd Diophanésszal, az akhaiai szövetség vezérével, de azért nem volt nehézkes, indulata nem ragadta el, mert ha értelmesen, őszintén és barátságosan szóltak hozzá, mindig megnyugodott. Senkihez nem volt keserű, sokan mégis hevesvérűnek és felületes természetűnek tartották; egyébként társas érintkezésben mindenkor kellemes, megnyerő modorú és szellemes volt.
Így amikor megpróbálta az akhaiaiakat lebeszélni róla, hogy birtokba vegyék Zakünthosz szigetét, azt mondta, veszélyes volna, ha teknősbéka módjára kidugnák fejüket a Peloponnészoszból. Midőn Philipposszal első megbeszélését tartotta a fegyverszünetről és a békéről, és Philipposz megjegyezte, hogy Titus sokadmagával érkezett, ő viszont egyedül, Titus így felelt meg neki: ”Te tetted magadat magányossá, mert megölted barátaidat és híveidet.” Midőn egy alkalommal a messzénéi Deinokratész Rómában a kelleténél többet ivott, és nőnek öltözködve táncolt, majd másnap megkérte Titust, hogy segítsen neki a messzénéieket az akhaiaiaktól való elpártolásra bírni, Titus azt mondta neki, fontolóra veszi a kérdést, de csodálja, hogy mikor ilyen fontos ügyben jár, képes inni, táncolni és énekelni.
Midőn Antiokhosz követei előadták az akhájoknak, hogy milyen nagy a király hadserege, és felsorolták a csapatok sokféle elnevezését, Titus megjegyezte, hogy midőn egyszer egy barátja meghívta lakomára, és ő megdorgálta, hogy túlságosan sokféle húsételt szolgálnak fel, s csodálkozott, hogy hol tudta mindezt beszerezni, vendéglátó gazdája azt mondta, hogy ez a sokféle fogás mind sertéshús, csak különféleképpen készítették és fűszerezték. ”Ti se csodáljátok hát, akhaiai férfiak, Antiokhosz haderejét, amikor dárdavetőkről, lándzsásokról, gyalogos harcosokról hallotok, mert ezek mind szíriaiak, csak más és más fegyvert viselnek.”

18. Titust Görögországban véghezvitt tettei és az antiokhoszi háború után censorrá választották. Ez a legmagasabb tisztség, amely bizonyos tekintetben a politikai pályafutás befejezését jelenti. Titus censortársa annak a Marcellusnak volt a fia, akit ötször választottak meg consulnak. A két censor megfosztott senatori rangjától négy férfiút, akik nem tartoztak a legelőkelőbb családokhoz. A polgárjoggal rendelkező személyek névsorába a jelentkezők közül felvettek mindenkit, aki szabad szülőktől származott. Erre Terentius Culleo néptribunus kényszerítette őket, aki az arisztokrácia megalázására fogadtatta el a néppel ezt a határozatot.
A városban a két leghíresebb és legnagyobb ember abban az időben, Scipio Africanus és Marcus Cato, ellenséges viszonyban állt egymással. Scipiót, mint a legjobb és legelső férfiút Titus princeps senatusszá nevezte ki, Catóval azonban ellenségeskedésbe keveredett, amire a következők szolgáltattak okot: Titusnak volt egy fivére, Lucius Flamininus, aki más tekintetben is elütött bátyja jellemétől, de különösen abban, hogy nemtelen élvhajhászásra adta magát, és az illendőséggel sem törődött. Volt neki egy gyermekifjú szerelmese, akit hadjárataira mindig magával vitt, akár vezérkedett, akár valamelyik tartomány kormányzója volt.
Az ifjú ivás közben Lucius iránti kedveskedésből azt mondta, olyan szenvedélyesen szereti, hogy egyszer otthagyott egy gladiátori játékot, csak hogy vele lehessen, pedig még soha nem látta, mikor egy embert megölnek, s tette ezt azért, mert neki fontosabb volt, hogy Lucius és ne a saját gyönyörűségét keresse. Luciusnak tetszettek az ifjú szavai, és így szólt: ”Emiatt ne búsulj, majd én teljesítem vágyadat.” Erre parancsot adott, hogy vezessenek elő a börtönből egy halálraítéltet, azután hívatott egy lictort, és ott a lakomán fejét vétette a szerencsétlennek. Valerius Antias úgy adja elő, hogy Lucius ezt nem fiúszerelmese, hanem szeretője, egy nő kedvéért tette meg.
Livius szerint Cato azt mondja egyik írásában, hogy amikor egy gall katonaszökevény gyermekeivel és feleségével Lucius házához jött, bevitte ebédlőjébe, és saját kezűleg ölte meg, hogy kedvesének örömet szerezzen vele. Cato ezt valószínűleg csak azért mondja, hogy a vádat még szörnyűbbnek tüntesse fel, mert többen tudják, hogy a megölt ember nem katonaszökevény, hanem halálra ítélt rab volt; így mondja ezt el Cicero, a szónok is az Öregségről című értekezésében, és a történetet Cato szájába adja.

19. Amikor Cato elnyerte a censorságot és tisztogatást rendezett a senatorok között, Luciust consuli rangja ellenére kiűzte a senatusból, nem törődve vele, hogy ez a megszégyenítés láthatólag rossz fényt vet fivérére is. Ezért mindketten a nép elé járultak és megalázkodva, könnyek közt látszólag méltó dolgot kértek polgártársaiktól, amikor azt kívánták, mondja meg Cato, mi oka van rá, hogy ilyen híres családot megszégyenített. Cato habozás nélkül előlépett, és censortársa mellé állva megkérdezte Titust, van-e tudomása arról a bizonyos lakomáról.
Titus azt mondta, hogy nincs, mire Cato részletesen elbeszélte a történteket, és felszólította Luciust, hogy eskü alatt tegyen vallomást, megfelel-e a valóságnak vagy nem, amit elmondott. Lucius némán hallgatott, mire a nép, mivel meggyőződött róla, hogy Lucius megszégyenítése jogosan történt, Catót ünnepélyesen hazakísérte a szószékről. Titust nagyon lesújtotta fivére szerencsétlen esete, szövetkezett azokkal, akik Catót már régen gyűlölték, és a senatusban a szavazatok többségét megszerezve érvénytelenítette és megsemmisíttette mindazokat a bérleti és vállalkozói szerződéseket, amelyeket Cato a nép érdekében kötött, ezenkívül több nagy pert indított ellene. Nem hiszem azonban, hogy Titus bölcsen és helyesen járt el, amikor egy törvénytisztelő és igen kiváló polgár ellen lépett fel olyan ember érdekében, aki, ha közeli rokona volt is, nem volt méltó a közbenjárásra, és megérdemelten bűnhődött. Ennek ellenére, midőn egy alkalommal a római nép a színházban játékokra gyűlt össze, és a senatus tagjai szokás szerint elfoglalták a díszhelyeket, amint Lucius szégyenkezve és megalázottan leült a legutolsó sorokba, a tömeg ezt a látványt nem tudta elviselni, és addig kiabált, hogy üljön régi helyére, amíg el nem foglalta helyét a consulviselt senatorok között.

20. Amíg Titusnak természetében rejlő becsvágya kielégült az előbbiekben elbeszélt hadjáratokban, jó híre fennmaradt; katonai tribunusként is szolgált consulsága után, bár erre senki nem kényszerítette. Mikor azonban öregkora miatt a köztisztségektől megvált, méltán rászolgált arra a vádra, hogy élete hátralevő részében még a közügyektől távol is képtelen volt tartóztatni féktelen dicsőségvágyát és fiatalos szenvedélyét. Úgy látszik, ez a kitörő erő hajtotta Hannibál ellen, és ezzel sok ember előtt gyűlöletessé tette magát. Hannibál hazulról, Karthágóból ekkor már titokban elmenekült és Antiokhosznál keresett menedéket, de amikor Antiokhosz egy Phrügiában vívott csata után boldogan elfogadta a békét, Hannibál tovább menekült, és hosszabb bolyongás után végül Bithüniában Prusziasz szolgálatában állapodott meg. Erről Rómában mindenki tudott, de senki nem törődött Hannibállal, a sorsüldözött, beteg öregemberrel.
Amikor Titus a senatus megbízásából mint követ valami más ügyben Prusziaszhoz érkezett, és megpillantotta az ott tartózkodó Hannibált, haragra gerjedt, hogy még mindig életben van, és bár Prusziasz hosszasan kérlelte, s valósággal könyörgött barátja és védence érdekében, Titus kérlelhetetlen maradt. Mondják, hogy volt egy ősrégi jóslat, amely ezt mondja Hannibál haláláról:
Libüssza hantja rejti holtan Hannibált.

Hannibál ezen Libüát értette, és azt remélte, hogy majd Karthágóban temetik el, miután ott fejezte be életét; Bithüniában van azonban egy homokos tengerparti rész, s annak közelében egy Libüsszának nevezett nagyobb falu. Hannibál itt lakott, de mert nem bízott Prusziaszban, aki gyenge ember volt, és félt a rómaiaktól, házát már korábban hét, szobájából kivezető föld alatti járattal látta el. Ezek mind más és más irányban haladtak, és mindegyiknek jó nagy távolságra titkos kijárata volt. Mihelyt értesült Titus parancsáról, azonnal megkísérelte a menekülést a föld alatti titkos utakon át, de mikor mindegyik kijáratot elálltak a király őrei, elhatározta, hogy öngyilkos lesz.
Egyesek úgy beszélik el, hogy köpenyét nyaka köré csavarta, majd megparancsolta szolgájának, hogy térdeljen a hátára, húzza szorosra a köpenyt, és csavarja, míg lélegzete elfogy és megfullad. Mások azt állítják, hogy Themisztoklészt és Midaszt utánozta, s bikavért ivott, Livius pedig azt állítja, hogy méreg volt nála, amit egy serlegben megkevertetett, és amikor a serleget kezébe vette, ezt mondta: ”Vessünk hát véget egyszer a rómaiak súlyos aggodalmainak, akik régóta olyan nehezen várják egy gyűlölt öregember halálát. De Titus nem fog azokhoz az őseihez méltó, irigylendő győzelmet aratni, akik ellenségüknek és legyőzőjüknek, Pürrhosznak tudomására adták, hogy méreggel törnek az életére.”

21. Mondják, hogy Hannibál így fejezte be életét. Mikor ezt a senatusnak jelentették, sokan gyűlöletesnek tartották Titus túlbuzgó és kegyetlen eljárását, hogy Hannibált, ezt az öreg, szárnyaszegett és megtépázott madarat, akit olyan ártalmatlannak találtak, hogy szabadon engedték, megölte, anélkül, hogy erre bárki megkérte volna, merő dicsvágyból, hogy nevét Hannibál halálával hozzák kapcsolatba. Emlegették Scipio Africanus elnéző és nemes magatartását is, akit szívből csodáltak, mert amikor a győzhetetlen és félelmetes Hannibált Afrikában leverte, nem űzte el hazájából, kiadatását sem követelte polgártársaitól, sőt amikor az ütközet előtt tárgyalt vele, barátságosan fogadta, az ütközet után pedig a béketárgyaláson nem bánt vele sértően és sorsát nem tette még súlyosabbá.
Mondják, hogy amikor később Epheszoszban ismét találkoztak, és séta közben Hannibál azt a helyet választotta, amely rangjánál fogva nem őt, hanem a római hadvezért illette volna meg, Scipio ráhagyta, és tovább sétált vele; majd amikor a hadvezérekről kezdtek beszélgetni, és Hannibál kijelentette, hogy Alexandrosz volt a leghatalmasabb hadvezér, utána Pürrhosz következik és harmadik ő saját maga, Scipio csendesen elmosolyodott, és így szólt: ”És ha én nem győztelek volna le?” ”Akkor, Scipio - válaszolt Hannibál -, nem harmadik, hanem első hadvezérnek tettem volna magamat.”

Az egyszerű emberek Scipiót ezért a magatartásáért magasztalták, Titustól pedig rossz néven vették, hogy rátette kezét egy olyan ember holttetemére, akit más ölt meg. Voltak viszont, akik helyeselték a történteket, mert Hannibált, amíg élt, olyan parázsnak tekintették, amely csak arra várt, hogy felélesszék; hiszen még hatalma tetőpontján sem a teste vagy a keze volt félelmetes a rómaiakra nézve, hanem tehetsége és tapasztalata, párosulva vele született keserűségével és gyűlöletével, s ezt az öregkor nem szüntette meg, mert a természet adta sajátosságok a jellemben megmaradnak.
A szerencse azonban nem állandó, és változó esélyei reménnyel töltik el és új kezdeményezésekre ösztönzik azokat, akiket a gyűlölet örökös ellenségekké tesz, mert például Arisztonikosz, Eumenésznek egy hárfáslánytól született fia, apja dicsőségében bízva, lázadást szított és háborúba keverte egész Ázsiát, és Mithridatész is - Sulla és Fimbria győzelmei, annyi hadsereg és vezér pusztulása után - milyen hatalmas erővel támadta meg Lucullust a szárazföldön és a tengeren egyaránt.
Hannibál sem került megalázóbb helyzetbe Caius Mariusnál, végre is egy királlyal tartott fenn baráti viszonyt, megfelelő körülmények közt töltötte napjait, egyébbel sem foglalkozott, mint hajókkal, lovakkal és katonákkal. Az Afrikában vándorsorsra kényszerült és koldusbotra jutott Mariuson a rómaiak csak nevettek, hogy aztán nem sokkal később Rómában térdet-fejet hajtsanak előtte, mikor gyilkolta és korbáccsal verette őket. Ezért tehát semmi sem nagy vagy kicsiny a jelenben, ha a jövőre gondolunk, és a változás csak az élet megszűntével ér véget. Egyesek állítása szerint Titus nem saját elhatározásából cselekedett, hanem Lucius Scipióval együtt követségbe küldték ki, és követi megbízatásuk egyetlen célja Hannibál elpusztítása volt.
Minthogy ezt követőleg Titusnak semmi politikai vagy katonai tettéről nem beszélhetünk, és életét békességben fejezte be, itt az ideje, hogy összehasonlítsuk Philopoiménnal.