1. Hogy Titus Quintius Flamininusnak, akit Philopoiménnal állítunk párhuzamba, milyen volt a külső megjelenése, meg lehet nézni bronzszobrán, amely a Circusszal szemközt áll a Karthágóból hozott nagy Apollón-szobor mellett; görög felirat van rávésve. Szenvedélyes természetű volt, mint mondják, haragjában és kedvességében is; bár nem egyenlő mértékben, mert a büntetésben szelíd és engedékeny volt, kedveskedésében pedig állhatatos; pártfogoltjaival szemben mindenkor megőrizte jóindulatát, mintha azok volnának az ő jótevői, és buzgón törekedett rá, hogy azokat, akik jótéteményeiben részesültek, megvédelmezze és megtartsa mint legbecsesebb szerzeményeit.
Rendkívül becsvágyó volt, és áhította a dicsőséget, s ezért a legnagyobb és legszebb tetteket egyedül óhajtotta véghezvinni, s jobban szerette azokat, akik rászorultak jótéteményeire, mint azokat, akik vele tettek szívességet, mert az előbbieket úgy tekintette, mint akiken gyakorolhatta erényét, az utóbbiakat pedig mint versenytársait a dicsőségben.
Fiatal éveitől kezdve katonai nevelést kapott; akkortájt ugyanis Róma nagy küzdelmekkel volt elfoglalva, és az ifjaknak alkalmuk nyílt ezeken a hadjáratokon mindjárt a kezdet kezdetén elsajátítani a haditudományok alapelemeit.

Első alkalommal Marcellus consul alatt harcolt a Hannibál elleni háborúban mint katonai tribunus. Amikor Marcellus egy cselvetés következtében elesett, Titust nevezték ki helytartóvá Tarentum területén és magában Tarentumban is, amelyet ekkor másodszor foglaltak el. Ebben a tisztségében jó nevet szerzett magának nemcsak mint igazságos bíró, hanem mint hadvezér is. Ezért midőn telepeseket küldtek két városba, Narniába és Consába, őt választották meg coloniavezetőnek és városparancsnoknak.

2. Ez a siker annyira fellelkesítette, hogy mellőzte a közbeeső hivatalokat, a tribunusságot, a praetorságot és az aedilisséget, amelyekre a fiatalemberek általában pályázni szoktak, és egyszerre méltónak tartotta magát a consulságra; jelöltette magát, és telepeseitől buzgón támogatva tért vissza a városba. De két néptribunus, Fulvius és Manius ellenezte jelöltségét, és kijelentette, hogy elképesztő dolog volna, ha a törvények ellenére olyan fiatalember erőszakolná ki magának a legmagasabb hivatalt, akit még be sem avattak az államvezetés első szent cselekményeibe és misztériumaiba; a senatus azonban a nép szavazatára bízta a döntést, a nép pedig consullá választotta Sextus Aeliusszal együtt, bár még harmincesztendős sem volt.
Sorshúzás útján a Philipposz és a makedónok elleni háborút kapta, így a rómaiak szerencséjére olyan ügyekkel és emberekkel akadt dolga, akikkel szemben a consulnak nemcsak háborúhoz és erőszakhoz kellett folyamodnia, hanem rábeszélés és alkudozások útján is megnyerhette magának a vele szembenállókat. Philipposznak ugyanis elég katonát adott Makedonia ahhoz, hogy a csatában megállja a helyét, de a háború elhúzódott, és phalanxának támasza, menedéke és fő utánpótlási forrása Görögország lett.
Amíg tehát Görögország el nem szakadt Philipposztól, egyetlen ütközetben nem lehetett megnyerni ellene a háborút. Görögországnak mindeddig nem volt sok kapcsolata a rómaiakkal, valójában ez volt az első alkalom, hogy politikai viszony alakult ki közöttük. Ha tehát a római hadvezér nem lett volna természeténél fogva becsületes, és nem él inkább az ékesszólás, mint a fegyverek erejével, ha nem szelídségével nyeri meg a vele érintkezők bizalmát, és nem tartja olyan fontosnak a jog és az igazság szempontjait, a görögök bizonyosan nem oly könnyen cserélik fel a megszokott uralmat idegennel. Ez különben kitűnik az eseményekből is.

3. Titus megtudta, hogy az őt megelőző hadvezérek, előbb Sulpicius, majd Publius Villius, késő ősszel törtek be Makedoniába, nehézkesen fogtak hozzá a háborúhoz, idejüket helyi csatározásokkal, utakért és élelmiszer-szállítmányokért folytatott harcokkal vesztegették Philipposszal szemben.
Ő nem tartotta szükségesnek, hogy mint azok, akik consuli esztendejüket a közügyek intézésével s hivatali méltóságuk élvezetével otthon töltötték el, és csak azután indultak hadjáratra, egy további esztendőt nyerjen hivatalában, és az egyik évet consulként, a másikat pedig hadvezérként töltse el. Ehelyett arra vágyott, hogy hivatali tisztét teljesen a háborúnak szentelje, és ezért lemondott a Rómában rá váró megtiszteltetésekről és az ügyek intézéséről.
A senatustól azt kérte, hogy magával vihesse fivérét, Luciust mint a tengeri haderő parancsnokát, a légionáriusok közül pedig azokat, akik Scipióval Hispaniában Hasdrubalt, Afrikában pedig Hannibált győzték le, és még jó erőben levő, harcra vágyó katonák voltak; ezeket, szám szerint háromezret, vette magához hadserege magvaként, és szerencsésen átkelt Épeiroszba. Itt Philipposszal szemben találta Publius Villiust, aki hosszabb ideje megszállva tartotta az Apszosz folyó környékén levő átkelőhelyeket és szűk hegyi utakat.
Publius a nehéz terep miatt semmi előrehaladást nem tett; Titus átvette tőle hadseregét, Publiust hazaküldte és megszemlélte a terepet, amely majdnem olyan, természettől erős hadállást nyújtott, mint a Tempé völgye, de itt nem voltak szép fák és zöldellő erdők, vadászterületek és kellemes mezők, mint ott. Nagy és magas hegyek futnak itt össze mindkétfelől, köztük széles és mély hegyszakadék, amelyen a Péneioszhoz hasonlóan gyors folyású és bővizű Apszosz tör utat magának.
A folyó ellepi a szakadék alját, és csak a parti sziklák tövében húzódik egy-egy keskeny és szűk ösvény, amelyen hadsereg egyébként sem vonulhat át, ha pedig katonaság állja el, az út teljesen járhatatlan.

4. Voltak, akik azt tanácsolták Titusnak, hogy vezesse seregét kerülővel a dasszaréták törzsének földjén át Lükosz felé biztos és könnyen járható úton, de attól félt, hogy ha a tengertől távol, terméketlen és kopár vidékre vonul, Philipposz elkerüli az ütközetet, maga pedig az élelmiszerhiány miatt rákényszerül, hogy - mint elődje - dolgavégezetlenül térjen vissza a tengerhez.
Ezért elhatározta, hogy megtámadja a magaslatokat, és kierőszakolja az átkelést. De a hegyeket Philipposz tartotta megszállva phalanxával, és a rómaiakra oldalról mindenünnen dárdák és nyilak tömege zúdult alá; kemény küzdelem folyt, sokan megsebesültek, és mindkét fél sok embert veszített anélkül, hogy a csata kimenetelét látni lehetett volna. Ekkor a közelben legeltető pásztorok keresték fel Titust, és közölték vele, hogy az ellenség nem vett figyelembe egy kerülő utat, s megígérték, hogy azon az úton legfeljebb három nap alatt felvezetik hadseregét a hegytetőre. Kezesképpen szavaik hitelére magukkal vitték Kharopszot, egy Makhatész nevű épeiroszi főember fiát, aki jóakarattal volt a rómaiakhoz, és Philipposztól való félelmében titokban együttműködött velük.
Titus megbízott benne, és elküldte egyik tribunusát négyezer gyalogossal és háromszáz lovassal. A pásztorok vezették őket, de Titus előbb megkötöztette őket. Nappal barlangokban vagy árnyas helyeken rejtőzködtek, pihentek, és éjszaka meneteltek a telihold fényénél.

Ezután Titus a rákövetkező napokon, kisebb csatározásoktól eltekintve, amelyekkel az ellenség figyelmét el akarta terelni, pihenőt adott hadseregének, majd pedig aznap, amikor a kerülő útra elküldött csapatoknak a hegytetőn meg kellett jellenniök, jókor hajnalban valamennyi nehéz és könnyű fegyverzetű csapatát három csoportra osztva útnak indította.
Ő maga a folyó melletti szűk ösvényen vezette cohorsait, kitéve őket a makedónok lövedékeinek, és állandóan harcban azokkal, akik a nehezen járható terepen útjukat állták. Seregének többi része a folyó mindkét oldalán egymással versengve vetette magát a harcba és bátran küzdött meg az út nehézségeivel. Amikor felkelt a nap, jó messze könnyű, ködszerű füst szállt fel és vált láthatóvá a kerülő úton elért hegytetőről, de ezt az ellenség nem láthatta, mert a hátuk mögött volt.
A rómaiakban fáradságos küzdelmeik közben kételyek támadtak, és reménykedésüket csak vágyaik irányították. Mikor azonban a füstfelhő sűrűsödött, gomolyogva szállt a magasba és elsötétítette az eget, nyilvánvalóvá lett, hogy ez csak barátaik jeladása lehet. Erre hangos csatakiáltásban törtek ki, és az ellenségre vetve magukat a legnehezebben járható helyekre szorították vissza őket, közben pedig a hegytetőkről az ellenség hátába került csapatok viszonozták a kiáltást.

5. Az ellenség nyomban megfutamodott, de kétezernél több halottat nem hagyott hátra, mert a nehéz terep lehetetlenné tette az üldözést. Sok pénz, sátor és rabszolga került a rómaiak kezére; ezenfelül elfoglalták a hegyszorosokat, és Épeiroszon olyan rendben és önmérséklettel vonultak át, hogy bár messzire eltávolodtak hajóiktól és a tengertől, s a legénység nem kapta meg havi gabonaadagját, élelmiszerpiacokat pedig nem találtak, mégsem fosztogatták a mindenben gazdag és termékeny vidéket.
Amikor Titus megtudta, hogy Philipposz szökevényként vonul át Thesszalián, a lakosságot kihajtatja a hegyek közé, a városokat felgyújtatja, a tömegük vagy súlyuk miatt el nem szállítható javaikat felprédáltatja, és így a tartományt bizonyos tekintetben máris feladta a rómaiaknak, kötelességének tartotta, hogy utasítsa katonáit, kíméljék meg a tartományt, amelyen átvonulnak, mert az már az ő birtokuk. Fegyelmezett magatartásuk jó hatását a rómaiak hamarosan tapasztalhatták, mert alighogy bevonultak Thesszaliába, a városok nyomban csatlakoztak hozzájuk, a Thermopülaitól délre lakó görögök pedig izgatottan és vágyva vágytak Titus megérkezésére. Az akhaiaiak felmondták a Philipposszal kötött szövetséget, és úgy határoztak, hogy a rómaiak oldalán vonulnak hadba. Az opusziak, bár az aitóliaiak (akkor a rómaiak legbuzgóbb hívei) azt kérték tőlük, hogy megszállhassák és megvédhessek városukat, ajánlatukat meg sem hallgatták, hanem Titushoz küldtek, mint akiben a leginkább megbíznak, és neki hódoltak meg.

Mondják, hogy amikor Pürrhosz először pillantotta meg egy megfigyelőállásból a rómaiak csatasorba felállított hadseregét, azt mondta, hogy ezeknek a barbároknak a csatarendje semmiképpen sem látszik barbárnak; akik először találkoztak Titusszal, kénytelenek voltak hasonlóképpen nyilatkozni. A makedónoktól ugyanis azt hallották, hogy egy idegen vezér nyomul előre barbár hadsereg élén, fegyvereivel feldúl és leigáz mindent, de midőn ezzel a fiatal, barátságos megjelenésű férfiúval találkoztak, aki görögül jól beszélt, és az igazi becsület tisztelője volt, valósággal el voltak ragadtatva tőle, és a városokba visszatérve, mindenütt rokonszenvet keltettek iránta, s mindnyájan szabadságuk védelmezőjét látták benne.
Mikor később találkozott Philipposszal, aki hajlandónak mutatkozott a megegyezésre, s Titus is békét és barátságot ajánlott fel neki azzal a feltétellel, hogy visszaadja a görögök függetlenségét és kivonja a helyőrségeket, de Philipposz az ajánlatot nem fogadta el, mindnyájan, még azok is, akik Philipposz pártján álltak, belátták, a rómaiak nem azért jöttek, hogy a görögökkel, hanem hogy a görögök érdekében a makedónokkal harcoljanak.

6. Más tekintetben Titus békés úton érte el sikereit; mikor Boiótián harc nélkül vonult át, a thébai vezetők eléje mentek és bár Brakhüllész erőfeszítései folytán a makedónokkal rokonszenveztek, tisztelettel üdvözölték Titust, mert mindkét féllel jó baráti viszonyt óhajtottak fenntartani. Titus szívélyesen fogadta és üdvözölte őket, aztán nyugodtan folytatta útját, kérdéseket intézett hozzájuk, érdeklődött viszonyaikról, beszélgetett velük, és szándékosan elterelte figyelmüket, amíg menetelő katonái meg nem érkeztek, majd a thébaiakkal együtt bevonult a városba, aminek ők nem nagyon örültek, de útját sem akarták állni, mert meglehetősen nagyszámú katonaság érkezett vele.
Titus megjelent a népgyűlésen, és úgy igyekezett rábeszélni őket, hogy álljanak a rómaiak pártjára, mintha a város még nem is volna hatalmában; ilyen értelemben szólt hozzájuk Attalosz király, és ő is ugyanerre biztatta a thébaiakat. De Attaloszt, miközben öregkorát nyilvánvalóan meghaladó buzgalommal szónokolt Titus érdekében, beszéd közben szédülés fogta el, vagy agyvérzés érte, és hirtelen elvesztette eszméletét, majd a földre rogyott; nem sokkal később hajón Ázsiába szállították, és meghalt; a boiótok mindenesetre szövetségre léptek a rómaiakkal.

7. Amikor Philipposz követséget küldött Rómába, Titus is elküldte embereit, hogy a senatus hosszabbítsa meg vezéri megbízatását, ha a háború tovább tartana, vagy ha nem, hogy ő köthesse meg a békét. Becsvágya tüzelte, és attól félt, hogy ha más hadvezért küldenének ki, megfosztanák dicsőségétől. Barátainak sikerült elérniük, hogy Philipposz nem kapta meg, amit kívánt, és a háború vezetését továbbra is Titusra bízták. Mihelyt Titus megkapta ezt a határozatot, nagy reménykedéssel azonnal Thesszaliába sietett, hogy megtámadja Philipposzt. Katonáinak száma több mint huszonhatezer volt, s ehhez járult még az aitóliaiak hatezer gyalogosa és négyszáz lovasa is. Philipposz hadserege körülbelül ugyanekkora volt.
Amikor a két hadsereg egymás ellen vonult, és már Szkotussza körül járt, ahol a döntő csatát készültek vívni, a seregek közelsége nem idézett elő félelmet a katonákban, mint rendesen történni szokott, sőt harci kedvvel és becsvággyal töltötte el őket. A rómaiak remélték, hogy legyőzik a makedónokat, akiknek katonai ereje és hatalma Alexandrosz győzelmei óta rendkívüli módon megnövekedett; a makedónok viszont abban reménykedtek, hogy ha legyőzik a rómaiakat, akiket többre tartottak a perzsáknál, Philipposznak még Alexandroszénál is nagyobb dicsőséget szereznek.
Titus tehát arra buzdította katonáit, hogy jó és vitéz harcosokként küzdjenek, mert a legszebb hadszíntéren, Görögországban, és a legkülönb ellenfél ellen fognak küzdeni. Philipposz azonban, amikor ütközet előtt szokása szerint szónoklatot tartott katonáinak, véletlenül és elhamarkodottságból vagy tudatlanságból egy magas halomra ment fel a táboron kívül, amely alatt tömegsír volt, és mivel a rossz előjeltől szörnyű levertség támadt, ez annyira megzavarta Philipposzt is, hogy aznap elkerülte az ütközetet.

8. Másnap kora hajnalban nedves, esős éjszaka után a felhők ködként ereszkedtek alá, és áthatolhatatlan sötétségbe borították a síkságot. A környező hegyekről sűrű pára szállt le a két tábor közötti térségre, és virradatkor eltakarta a csatateret. Mindkét fél csapatokat küldött ki megfigyelésre; ezek rövidesen egymásra bukkantak, és harcba keveredtek a Künoszkephalai néven ismert, sűrűn egymás mellett magasló domboknál, amelyeket kutyafejhez hasonló formájuk miatt hívnak így. A küzdelemben, amint az ilyen nehéz terepen várható volt, üldözés és futás váltakozott egymással. Mindkét fél folyton segítséget küldött a táborból a harcolóknak és a visszavonulóknak. Közben kiderült az ég, és amikor a csapatok látták, hogy mi történik, teljes haderővel összecsaptak.
A jobbszárnyon Philipposz volt előnyben, mivel egész phalanxát magaslati állásból vetette rá a rómaiakra, akik nem tudták feltartóztatni a szorosan összezárt pajzsok súlyát és a hosszú makedón lándzsák heves támadását. A makedónok balszárnyát azonban a dombok szétválasztották és megszakították; Titus tehát magára hagyta a megvert szárnyat, gyorsan a másikhoz vágtatott, és ott támadt rá a makedónokra. Ezeket a terep szabálytalansága és egyenetlensége megakadályozta benne, hogy phalanxba zárkózzanak, és mély hadoszlopot alakítsanak ki, pedig ebben volt igazi erejük, s így súlyos és mozgásukat gátló fegyverzetükben arra kényszerültek, hogy ember ember ellen harcoljanak.
A phalanx valójában legyőzhetetlen állathoz hasonlít mindaddig, amíg egy testet alkot, és az összezárt pajzsok egységét megőrzi; de ha megbomlik, minden egyes harcos elveszti saját erejét is, részben fegyverzetének jellege miatt, de még inkább azért, mert erejét inkább az egész egyes részeivel fenntartott összeköttetéséből, mint önmagából meríti. Mikor a makedónok megfutamodtak, a rómaiak egy része a futók üldözésére indult, más részük pedig oldaltámadás alá fogta és lekaszabolta a harcban álló ellenséget; így bár már úgy látszott, hogy győznek, a makedónok eldobálták fegyvereiket és megfutamodtak. Mintegy nyolcezren estek el, és ötezren kerültek fogságba. Philipposz azonban épségben elmenekült, ami az aitóliaiaknak volt köszönhető, mert mialatt a rómaiak az üldözéssel voltak elfoglalva, kifosztották és felprédálták az ellenség táborát, és mire a rómaiak visszatértek, már semmit sem találtak.

9. Legelőször emiatt támadtak ellentétek és szemrehányások a rómaiak és aitóliaiak között, akik később még inkább megsértették Titust azzal, hogy a győzelmet saját maguknak tulajdonították, és ennek hírét siettek elterjeszteni a görögök között; így a költők és a történetírók elsősorban róluk írtak és őket énekelték meg, amikor ezt a haditettet magasztalták. Szájról szájra járt a következő epigramma:

Vándor, Thesszalié síkján harmincszor ezernyin
sírhant és siratás nélkül, im, itt heverünk.
Aitólok s latinok hada vert le, nagy Ítáliából
átaljőve, kiket harcba Titus vezetett
Émathié gyászára; Philipposz lelke iramló
szarvasnál hamarabb messzi szökellt, ama hős.

Ezt a verset költötte Alkaiosz Philipposz kigúnyolására, közben az elesettek számát is meghamisította. Az a tény, hogy ez a vers közszájon forgott, jobban sértette Titust, mint Philipposzt, aki Alkaiosz megcsúfolására a következő párverset tétette az epigrammához:
Vándor, e síkon, im, Alkaiosznak e nyurga keresztfa
kéregzet s levelek nélkül az égre mered.

Titus adott a görögökre, ezért az ilyesmi nagyon feldühítette. Ezért a még hátramaradt feladatokat egyedül végezte el, és nem törődött az aitóliaiakkal, akik emiatt bosszankodtak, s amikor Titus fogadta azt a követséget, amely a makedónok királyától békeajánlatot vitt, sorra bejárták a többi várost, és azt kiabálták, hogy Titus pénzért adta el Philipposznak a békét, pedig fennállt annak a lehetősége, hogy a háborút gyökerestül kiirtsák, és megsemmisüljön az a hatalom, amely először döntötte szolgaságba Görögországot. Mialatt az aitóliaiak ilyen beszédekkel keltettek zavart a szövetségesek között, Philipposz személyesen ment el a béketárgyalásokra; ezzel minden gyanút eloszlatott, mert sorsát Titus és a rómaiak kezébe tette le.
Titus a következő feltételekkel vetett véget a háborúnak: Philipposznak visszaadta a makedón királyságot, de arra kötelezte, hogy tartsa magát távol Görögországtól, ezenkívül fizessen ezer talentumot; tíz kivételével valamennyi hajóját elvette tőle, egyik fiát, Démétrioszt túszul vette és nyomban Rómába küldette. Ilyen módon a fennálló körülményeket a legjobban kihasználta, és figyelembe vette a jövőt.
A libüai Hannibál ugyanis, Róma legelkeseredettebb ellensége száműzöttként Antiokhosz királyhoz ment és biztatta, hogy további sikerek elérésével használja ki korábbi szerencséjét. Antiokhosz maga is nagy tetteket hajtott végre, amiért a ”Nagy” melléknévvel tüntették ki; világuralomra tört, és főként a rómaiakkal akarta erejét összemérni. Ha Titus mindezt bölcsen előre nem látja és nem lett volna hajlandó a békét megkötni, hanem a Philipposz elleni háborúhoz hozzájárult volna még Antiokhoszé is Görögországban, és az akkori idők két legnagyobb és leghatalmasabb királya közös érdekből szövetkezett volna Róma ellen, a városnak ismét olyan veszélyekkel és küzdelmekkel kellett volna szembenéznie, amelyek nem voltak kisebbek, mint a Hannibál elleni háborúban. Így azonban Titus idejében létrehozta a békét a két háború közt; az egyiknek véget vetett, mielőtt a másik elkezdődött, s ezzel megsemmisítette Philipposz utolsó és Antiokhosz első reménységét.

10. A senatus tíztagú követséget küldött Titushoz azzal a tanáccsal, hogy szabadítsa fel Görögország többi részét, de Korinthoszban, Khalkiszban és Démétriaszban helyezzen el őrséget, mintegy biztosítékul Antiokhosz ellen. Erre az aitóliaiak, akik mesterek voltak a vádaskodásban, nyíltan a városok fellázításához kezdtek. Titust felszólították, hogy oldja fel Görögország béklyóit (így szokta ugyanis Philipposz nevezni az imént említett városokat), a görögöktől pedig megkérdezték, örülnek-e, ha a járom, amelyet most hordanak, simább, de nehezebb lesz, mint a korábbi volt, és megcsodálják-e Titust mint jótevőjüket, mert leoldotta Görögország lábáról a bilincseket, de a nyakát kezdi fojtogatni. Titust ez nagyon bántotta, és neheztelt miatta, úgyhogy kérésére a követség a végén elengedte az őrséget ezekben a városokban is, így a Görögországnak adott ajándék teljes és tökéletes lett.
Az iszthmoszi játékokon nagy tömeg gyűlt össze a stadionban, és nézte az atlétikai versenyeket; Görögország most hosszú ideig tartó háborútól menekült meg, így békében, biztonságban ünnepelhetett a szabadság reményében. Amikor a kürtjelre teljes csend támadt, egy hírnök állt a középre, és közhírré tette, hogy a római senatus s Titus Quintius Flamininus consul, a hadvezér, miután legyőzték Philipposz királyt és a makedónokat, szabaddá nyilvánítják a korinthosziakat, lokrisziakat, phókisziakat, euboiaiakat, a phtiótiszi akhájokat, a magnésziaiakat, thesszaliaiakat és perrhaibiaiakat, mentesítik őket a helyőrségektől és az adóktól, hogy ősi törvényeik szerint élhessenek.
Ezt először nem értették meg mindnyájan világosan, s a stadionban nyugtalanság és zajos mozgolódás támadt a csodálkozó és kérdezősködő tömeg soraiban, majd kérték, hogy ismételjék meg a hirdetményt. Mikor újra helyreállt a csend, és a hírnök harsányabb hangon szólt, és ezúttal mindenki meghallotta s megértette a hirdetményt, hihetetlen hangos kiáltás harsant fel, a zaj egészen a tengerig hatolt. Az egész nézőközönség felállt, senki nem figyelt a versenyzőkre, mindnyájan sietve felugráltak, hogy üdvözöljék és köszöntsék Titust mint Görögország megmentőjét és védőbajnokát.
Ekkor is megtörtént az, amit gyakran állítottak a hang erejéről és hatásáról: a véletlenül erre szálló varjak leestek a versenytérre. Ennek oka a levegő megtörése; ha ugyanis nagy és erős kiáltás hallatszik, légüres tér támad, a repülő madaraknak nem marad támasza, látszólag teljesen üres térbe kerülnek, és egészen úgy, mintha nyíllövés érné őket, a földre zuhannak és elpusztulnak. De az is lehetséges, hogy a levegőben ilyenkor örvénylés keletkezik, hasonlóan a tengerárhoz vagy a hullámtöréshez nagyobb vihar alkalmával.

11. Ha Titus a látványosságok vége felé nem sejti meg, hogy micsoda tolongás és csődület lesz, és ki nem tér a tömeg elől, valószínűleg nem menekül meg az őt minden oldalról körülözönlő embersokaságtól. Mikor aztán belefáradtak, hogy sátra körül kiabáljanak - közben sötét éjszaka lett -, sorra átöleltek mindenkit, akit csak megpillantottak, barátaikat, polgártársaikat, összecsókolták őket, és vidám lakmározásba, ivásba kezdtek.
Ott aztán, amint ez már természetes, mind vidámabban kezdték meghányni-vetni Görögország sorsát, hogy bár sok háborút viseltek a szabadságért, de nagyobb biztonságot és gyönyörűséget egyik sem szerzett nekik, mint amiben most van részük; most mások küzdöttek értük, ők maguk szinte vérük ontása és gyász nélkül nyerték el a győzelem legszebb, legirigyebb díját.
A bátorság és bölcs belátás is ritka dolog az embereknél, de minden jó között legritkább az igazságos ember. Mert ha az Agészilaoszok, Lüszandroszok, Nikiaszok és Alkibiadészok jól értettek is a hadviseléshez és ahhoz, hogy szárazföldön és tengeren vezérkedve győzzenek, sikereiket nem tudták kihasználni szép célokért és a közjó érdekében.
Mert ha nem vesszük számításba a marathóni diadalt és a szalamiszi tengeri csatát, Plataiait és Thermopülait, továbbá Kimón haditetteit az Eurümedónnál és Ciprus szigeténél, Görögország minden más csatáját önmaga ellen és saját maga leigázására vívta meg, minden diadaljelét saját szerencsétlenségére és gyalázatára emelte, s legtöbbször vezéreinek gonoszsága és összeférhetetlensége döntötte romlásba. Most pedig vadidegen emberek, akiknél legfeljebb az ősrégi rokonság halvány nyomairól és elmosódott emlékeiről lehet beszélni, és akiktől csodálatra méltó dolognak kellene tartani azt is, ha jó szóval és tanáccsal volnának Görögország hasznára, tették szabaddá és ragadták ki Görögországot a legnagyobb veszélyek és fáradalmak árán a despoták és zsarnokok keze közül.

12. Így gondolkodtak a görögök; és Titus tettei valóban összhangban voltak a kiáltványban foglaltakkal, mert azon nyomban elküldte Lentulust Ázsiába, hogy szabadítsa fel Bargülia lakosait, Stertiniust pedig Thrakiába, hogy távolítsa el az ottani városokból és szigetekről Philipposz helyőrségeit. Publius Villius Antiokhoszhoz hajózott, hogy a fennhatósága alatt élő görögök szabadságáról tárgyaljon vele.
Titus maga Khalkiszba látogatott, majd onnan Magnésziába hajózott, eltávolította a helyőrségeket, és a népnek visszaadta alkotmányát. Argoszban a nemeai játékokon versenybírává választották; az ünnepségeket a legszebben rendezte meg, és ez alkalomból is közhírré tétette hírnök által a görögök szabadságát. Azután meglátogatott több várost, helyreállította a törvényt és az igazságot, egyetértést és jóindulatot létesített a polgárok között, megszüntette a belvillongásokat, visszahívta a száműzötteket, és nem kevésbé volt büszke arra, hogy a görögöket kibékítette egymással, mint hogy legyőzte a makedónokat: annyira, hogy jótéteményei közt a legkisebbnek a szabadság látszott.

Mondják, hogy Xenokratészt, a filozófust az adóbehajtók egy alkalommal börtönbe záratták, mert nem fizette meg az idegenek adóját, de Lükurgosz, a szónok megmentette kezük közül, sőt az adóbehajtókra büntetést szabatott ki arcátlanságukért. Midőn aztán a bölcs találkozott Lükurgosz fiaival, így szólt: ”Szép hálával fizetek apátoknak, fiúk, mert az egész világ magasztalja majd azért, amit tett.”
Titus és a rómaiak azonban nemcsak dicséretet kaptak a görögökkel tett jó cselekedeteikért, hanem a hála megnyerte számukra mindenki bizalmát és hatalmat biztosított nekik, méltán. Mert a görögök nemcsak elfogadták a helytartókat, hanem értük küldtek, meghívták őket és rájuk bízták magukat. Nemcsak városok és népek, hanem még királyok is, akikkel más királyok gonoszul bántak, náluk kerestek menedéket, és így az istenség közreműködésével rövid idő alatt minden ország uralmuk alá került. Maga Titus azonban nagyon büszke volt Görögország felszabadítására. Így Delphoiban ezzel a felirattal ajánlotta fel a kerek ezüstpajzsokat és a maga hosszú pajzsát az isten templomának:

Zeusz-fiak, ó, kik örültök, amint robogó lovon ültök,
ó, Sparté koronás nagyjai, Tündaridák!
Aineiasz-ivadék, Titus adta e dús adományt itt,
hellének fiait felszabaditva imént.
Apollónnak pedig ezzel a felirattal ajánlott fel egy aranykoszorút:
Isteni fürtjeiden, Létó fia, fennen ül illőn
fényes arany koronád; néked az Aineidák
hősi vezére ajándékozta. Te, Messzire Célzó,
érte Titust, a dicsőt harci babérral övezd!

Korinthosz városa kétszer volt színhelye a görögöket érintő azonos jótéteménynek, mert abban az időben Titus, a mi korunkban pedig Nero - mindkét esetben az iszthmoszi versenyjátékokon - Korinthoszban nyilvánította ki a görögöket szabadoknak és függetleneknek; Titus, mint már említettük, hírnök útján, Nero azonban személyesen, amikor az agorán a szószékről beszédet tartott az egybegyűlt sokasághoz. Ez azonban sokkal később történt.

13. Titus ekkor szép és igazságos háborúba kezdett a lakedaimóniak leggonoszabb és legtörvényszegőbb zsarnoka, Nabisz ellen, de a végén meghiúsította Görögország reménységeit, mert bár hatalmában lett volna elfogni a zsarnokot, nem tette, hanem békét kötött vele, és Spártát meg nem érdemelten szolgaságba vetette; talán félt, hogy ha a háború hosszúra nyúlik, Rómából másik hadvezér érkezik, és az megfosztja dicsőségétől, talán féltékenykedésében irigyelte a Philopoimént körülvevő tiszteletet, aki minden más tekintetben is a legtehetségesebb ember volt a görögök között, de ebben a háborúban bátorságának és tehetségének csodálatos jeleit mutatta.
Az akhaiaiak Philopoimént Titusszal egyenlő mértékben magasztalták, s tiszteletnyilvánításaikkal elhalmozták a színházakban, s Titust ezzel megbántották. Úgy gondolta, hogy helytelen, ha egy arkadiai, aki jelentéktelen határvillongásokban vezérkedett, ugyanolyan megtiszteltetésben részesül, mint ő, a római consul, Görögország bajnoka. Maga Titus mondta ezt saját védelmére, azt állítva, hogy a háborút azért fejezte be, mert úgy látta, hogy a zsarnokot a többi spártai nagy veszedelme nélkül nem semmisítheti meg.

A sok megtiszteltetés között, amellyel az akhaiaiak Titust kitüntették, egyik sem ért fel jótetteivel egyetlen ajándék kivételével, amellyel minden másnál nagyobb örömet szereztek neki. Ez pedig a következő volt: A rómaiak közül többeket, amikor a Hannibál elleni háborúban szerencsétlenségükre fogságba estek, rabszolgának adtak el, ezek különféle helyeken még mindig raboskodtak.
Közülük ezerkétszázan voltak Görögországban, sorsuk megváltozása miatt egyébként is szánalomra méltó lények voltak, most azonban, ami természetes is, még szánandóbbak, amikor összetalálkoztak fiaikkal, testvéreikkel, jó barátaikkal, szolgák szabadokkal és foglyok a győztesekkel. Titus nem vette el őket gazdáiktól, ha sajnálkozott is sorsukon, de az akhaiaiak mindegyiküket kiváltották a fogságból fejenként öt mináért, összeszedték és átadták az elhajózni készülő Titusnak, aki így boldogan indult haza, mert dicső tetteiért szép és nagy, polgártársait szerető férfiúhoz illő viszonzásban részesült. Úgy látszik, ez volt diadalmenetének fénypontja is, mert ezek a volt hadifoglyok, mint a felszabadított rabszolgák szokták, lenyíratták hajukat, fejükre nemezkalapot tettek, és úgy követték Titust a diadalmenetben.