Pompeius apját, Strabo római hadvezért nem szerették honfitársai kapzsi, fukar, kevély, erőszakos természete miatt. De kevés római részesült olyan jóindulatban pályája legkezdetén és sikerei tetőpontján vagy akár bukásában is, mint Pompeius; szerették udvarias viselkedéséért, mértékletes életmódjáért, szívélyes, segítőkész természetéért.

Pompeius ifjúkora egybeesik a Rómában dúló polgárháború korszakával. A birodalom fővárosában ekkoriban két nagy csoport állt szemben egymással: az elszegényedett földművesekből lett szegények, a proletárok csoportja, akik főleg állami adományokból éltek; és a gazdagoké, az optimatáké, akiknek kezében volt a föld, minden gazdagság, rabszolgák serege és az államhatalom.
A római szegények legtöbbjének már régóta nem volt állandó jövedelme, mert a rabszolgatartók az iparban és a mezőgazdaságban mindenütt ingyenes rabszolgamunkát alkalmaztak. A szabad embereknek a nincstelenek nyomorúságos élete jutott osztályrészül. Ennek ellenére római polgárok voltak, akiknek a szavazatától függött az állami tisztségviselők megválasztása és a törvények elfogadása. A néppárt élén Marius, Cinna és mások álltak, az optimata párt élén pedig Sulla. A hatalom hol az egyik, hol a másik párt kezébe került, és a győztesek minden alkalommal kegyetlen bosszút álltak a legyőzötteken.

Az ifjú Pompeius sokáig töprengett, melyik párthoz csatlakozzék. Már-már beállt Cinna párthívei közé, amikor meghallotta, hogy Cinna nem bízik meg benne mint az optimaták egyik volt vezérének a fiában. Azt is rebesgették, hogy Cinna meg akarja őt öletni. Pompeius gyorsan otthagyta a néppártiakat, és Itália Picenum nevű tartományába ment, ahol birtokai voltak.
Ebben az időben tért vissza Sulla, az optimaták vezére a Mithridatész pontoszi király elleni hadjáratból, és győztes seregei élén Róma felé tartott. Eljött az ideje a két párt - az optimaták és a néppártiak - döntő összecsapásának. A tehetős rómaiak mint megmentőjüket várták Sullát, a szegények pedig rettegve gondoltak a leszámolásra.
Pompeius látta, hogy a legkiválóbb és legderekabb polgárok sorra otthagyják birtokaikat, és mint valami biztos kikötőbe, Sulla zászlaja alá sorakoznak. Elhatározta, hogy csatlakozik az optimatákhoz, de méltóságán alulinak tartotta, hogy menekültként, oltalmat keresve menjen Sullához. Hadsereg élén akart érkezni és olyasvalamivel, ami neki is megbecsülést szerez. Ezért megkísérelte, hogy megnyerje az ügynek a picenumiakat. Felhasználta apja régi kapcsolatait, és igyekezett a jómódú polgárokat Sulla oldalára állítani. A picenumi polgárok szívesen jelentkeztek Pompeius felhívására.

Pompeius ekkor huszonhárom éves volt, s bár senki nem nevezte ki, saját maga tette meg magát hadvezérré. Auximum városkában ütötte fel hadiszállását, katonákat sorozott, tiszteket nevezett ki, és kiképeztette a katonákat. Rövidesen az egész vidékről sikerült elűznie a demokratákat, majd három teljes létszámú legiót szervezett, élelmiszert és fegyvert, igásállatokat és szekereket szerzett a számukra. Ezek után a fiatal hadvezér lassan elindult Sullához, közben súlyos csapásokat mért az útjába kerülő néppártiakra.
Végül is legiói élén áttört az ellenség területén. A demokrata csapatok többször is megpróbálták Pompeiust bekeríteni és seregét megsemmisíteni, de a fiatal hadvezér maga állt a lovasság élére, és heves ellentámadást indított. Különösen az egyik ütközetben tüntette ki magát Pompeius nagyszerű bátorságával. Amikor szembekerült az ellenséggel, az elülső és legharciasabb lovast lándzsájával átdöfte, és ledobta a lováról. Erre az ellenség lovasai megfutamodtak, és zűrzavart idéztek elő a gyalogosok sorai között. A vezérek ekkor visszavonultak, ki merre látta jobbnak; a városok pedig abban a tudatban, hogy az ellenség félelmében szétszóródott, csatlakoztak Pompeiushoz.

Ezután Scipio consul vonult ellene, de ütközetre nem került sor, mert a consul katonái barátokként köszöntötték Pompeius katonáit, és átálltak hozzá. Nemsokára valamennyi itáliai város átpártolt Pompeiushoz, arra számítva, hogy a néppártot már legyőzték.
Sulla eközben minderről mit sem tudott. Amikor meghallotta, hogy Pompeiusnak ennyi ellenséges hadvezérrel kell megküzdenie, segítségére sietett. Mikor aztán Pompeius megtudta, hogy Sulla már közeledik, megparancsolta, fogadására állítsák hadirendbe a csapatokat, hogy az imperator minél szebbnek és pompásabbnak lássa seregét. Arra számított ugyanis, hogy kitüntetéseket kap majd tőle; de a reméltnél is nagyobbat kapott, mert amikor Sulla meglátta bámulatos rendben felsorakozott seregét, leugrott lováról, s mikor Pompeius illőképpen imperatorként üdvözölte, Sulla is imperatornak szólította őt. De nemcsak az első találkozásnál, hanem később is megkülönböztetett tisztelettel bánt Pompeiusszal; mindig állva, födetlen fővel köszöntötte, amit ritkán tett meg, bár sok és derék vezér volt a környezetében.

Pompeiust ez a megbecsülés nem kapatta el, és egészen fiatalon sok dicső tettet hajtott végre. De mint az atlétánál, aki minden versenyszámban győzelmet arat, nem szokás számon tartani fiatalkori győzelmeit, ugyanígy volt az Pompeius korai győzelmeivel is, amelyek önmagukban rendkívüliek voltak, de későbbi küzdelmei és háborúi számukkal és nagyságukkal szinte eltemették az ifjúkoriakat.
Amikor Sulla Itália ura lett, és dictatorrá kiáltották ki, még inkább magához akarta kötni a tehetséges, fiatal hadvezért, és mindenáron azon buzgólkodott, hogy rokoni kapcsolatba lépjen vele. Rábeszélte Pompeiust, hogy váljon el feleségétől, és vegye el az ő mostohalányát, Aemiliát. Pompeius nem mert ellenkezni, eleget tett Sulla kívánságának. Az erőszakkal létrehozott házasság azonban sok tragédiát okozott Pompeius családjában. Anyja öngyilkos lett, Aemilia pedig rövidesen meghalt.

Egy idő múlva híre jött, hogy a néppárti vezérek ismét harcra készülődnek. Perpenna elfoglalta Szicíliát, és a szigetet felajánlotta Sulla ellenségeinek egy Itália elleni támadás támaszpontjául. Carbo is ott horgonyzott hajóhadával Szicília partjai körül, a demokraták harmadik vezére, Domitius pedig Líbiába vette be magát, s vele együtt oda özönlött sok tekintélyes polgár, akiknek sikerült elmenekülniük Sulla üldözései elől.
Pompeiust most ezek ellen küldték ki nagy haderővel. Nemsokára el is foglalta Szicíliát, ahonnan Perpennának sikerült megszöknie, de Carbo az optimaták foglya lett. Pompeius, nehogy Sulla a demokraták iránti rokonszenvvel gyanúsítsa, a dictator valamennyi ellenfelét, aki csak a kezébe került, kegyetlenül legyilkoltatta. Carbót pedig, ezt a háromszorosan consulviselt, tekintélyes római polgárt bilincsbe verve vitette maga elé, és bírói széke elé állítva vallatta, a jelenlevők felháborodása közepette, majd kiadta a parancsot, hogy vezessék el a vesztőhelyre.

Mialatt Szicíliában Pompeius ezeket az ügyeket intézte, utasítást kapott Sullától, hogy hajózzék Líbiába, és vonuljon teljes haderejével a demokraták vezére, Domitius ellen, aki ott igen nagy hadsereget gyűjtött.
Pompeius gyorsan elvégzett minden előkészületet, tengerre szállt, és százhúsz hadigályával meg nyolcszáz teherhajóval, amelyen az élelmet, a hadiszereket, pénzt és hadigépeket szállította, elindult Afrikába. Amint hajóival kikötött részben Uticában, részben Karthágóban, az ellenség hadseregéből hétezren átálltak hozzá. Neki magának hat teljes létszámú legiója volt.

Uticában néhány katonája kincsekre bukkant, és ebből jelentős összegű pénzhez jutott. A kincsek híre végigjárta az egész tábort, és a katonák fejükbe vették, hogy a vidék tele van kincsekkel, amelyeket a karthágóiak ástak el városuk pusztulásakor. Pompeius több napon át semmi hasznát sem tudta venni kincskereső katonáinak. Nem tehetett mást, járt-kelt közöttük, és nézte, amint sok ezren ássák és túrják a földet, míg végül belefáradtak, és kijelentették, hogy vezesse Pompeius őket, ahova akarja, mert már éppen eléggé megbűnhődtek oktalanságukért.
Pompeius sietve elindult Domitius ellen, aki egy mély és nehezen járható, kiszáradt folyómeder mögött állította csatarendbe seregét. Reggeltájban esővel vegyes szélvihar támadt, és tartott napközben is. Domitius ezért lemondott róla, hogy aznap megütközzék, és visszavonulást rendelt el. Pompeius azonban épp ezt tartotta kedvező alkalomnak, gyors támadásra indult, és átkelt a folyón. Az ellenség megzavarodott, sorai felbomlottak, és nem tudtak szembeszállni a támadással. Domitius is elesett a harcok során, táborát pedig elfoglalták. Az afrikai városok közül némelyek önként meghódoltak, másokat rohammal vettek be.

Amikor Pompeius visszatért Uticába, Sulla levelét adták át neki, amelyben a dictator elrendelte, hogy bocsássa el hadseregét, egy legióval maradjon Líbiában, és várja meg azt a hadvezért, aki majd felváltja. Sulla ugyanis olyan értesülést kapott, hogy Pompeius elpártolt tőle. Pompeius eltitkolta Sulla parancsa feletti bosszúságát, katonái azonban nyíltan kijelentették, hogy nem engedelmeskednek. A katonák szidalmazták Sullát, és arra kérték Pompeiust, hogy tartsa meg vezéri tisztjét, ő pedig kérlelte őket, hogy engedelmeskedjenek. Hosszas rábeszélés után végre megnyugodtak és lecsendesedtek. Amikor Sulla megtudta, hogy értesülései alaptalanok voltak, nagy örömmel fogadta, és igen szívélyesen Magnusnak, Nagynak szólította.

Rómába történt visszatérése után Pompeius diadalmenetet kért. Sulla először visszautasította, mert a törvény szerint csak consulnak és praetornak jár ez a kitüntetés. Végül mégis kénytelen volt engedélyt adni a diadalmenet megtartására.
A dictator az utóbbi időben már nem volt olyan jóindulattal Pompeiushoz, irigyelte dicsőségéért és növekvő hatalmáért. Sulla végrendeletével juttatta a legvilágosabban kifejezésre, hogy már nem kedveli Pompeiust: minden barátjának értékes ajándékot hagyott örökül, és fia gyámjaivá tette meg őket, Pompeiust viszont mellőzte. Ő azonban fegyelmezetten viselte el a sértést.

Sulla halála után Lepidus, az egyik consul maga köré gyűjtötte demokrata párthíveit, és felkelést szervezett a szenátus ellen. Consultársa, az arisztokrata Catulus igazságszerető és bölcs ember volt, de inkább értett az országvezetéshez, mint a hadvezérséghez, s mivel Pompeius az optimatákhoz csatlakozott, őt nevezték ki a felkelők elleni harc fővezérévé.
Pompeius mindenütt győzelmet aratott, csak Mutinában kellett sokáig időznie, mert nehezen boldogult Lepidus egyik alvezérével, Brutusszal. Végül azonban legyőzte őt. (Ez apja volt annak a Marcus Brutusnak, aki részt vett a Julius Caesar elleni összeesküvésben.) Amikor Lepidus tudomást szerzett Brutus vereségéről, elmenekült Itáliából, átkelt Szardíniába, ahol nemsokára meghalt.
Alighogy véget ért a Lepidus elleni háborúskodás, Pompeiusnak Hispániába kellett mennie, mert a néppárti Sertorius jelentős területeket elfoglalt, és háborúval fenyegette Rómát. Sertorius sorra leverte az ellene küldött optimata vezéreket. Ebben az időben épp Metellus Piusszal, az egykori kiváló, bátor hadvezérrel állt harcban.

Amikor Pompeius megérkezett Hispániába, azok a néptörzsek, amelyek nem álltak szorosabb szövetségi viszonyban Sertoriusszal, átálltak hozzá. Sertorius gúnyos és megvető megjegyzéseket tett Pompeiusra, kijelentve, hogy nádpálcára lenne szüksége e kölyök ellen, ha nem félne a vénasszony Metellustól. A valóságban Pompeiustól félt, és igen óvatosan vezette a hadműveleteket. Pompeius mégis leverte Sertorius két hadvezérét, és több mint tízezer ellenséges katonát semmisített meg.
E győzelmek után Pompeius Sertorius ellen vonult. Metellus megérkezése előtt akarta megverni ellenfelét. A hirtelen véletlen segített Pompeiusnak a háború gyors befejezésében: Sertoriust elárulták a barátai, és végeztek vele. Így a sokáig elhúzódó háború véget ért, mert az ellenség soraiban nem akadt több Pompeiushoz méltó ellenfél.

A hispániai hadjárat befejezése után Pompeius csapataival átkelt Itáliába, ahol még javában tartott a Spartacus vezette rabszolgalázadás. Mire Pompeius Itáliába ért, Crassus már szétverte a felkelők seregét, és tizenkétezer rabszolgát semmisített meg az utolsó összecsapásnál. A véletlen folytán azonban Pompeius mégis részese lett a rabszolgák feletti győzelemnek: Spartacus szétvert seregének maradványa - mintegy ötezer ember - az ő kezébe került.
A foglyokkal kegyetlenül végeztetett, keresztre feszíttette őket, és a szenátusnak jelentette, hogy Crassus nyílt ütközetben szétverte ugyan a gladiátorokat, de a háborút ő irtotta ki gyökerestül.
Időszámításunk előtt 70-ben Pompeius eltávolodott régi pártbarátaitól, az optimatáktól, akiket a szenátus támogatott, és nyíltan közeledett a néppártiakhoz, a demokratákhoz.
Segítségével visszaállították a néptribunusi hivatalt, melyet Sulla felfüggesztett, és Pompeius megengedte, hogy az esküdtbíróságokban a törvény értelmében részt vehessenek a lovagrendek is. (Az esküdtbíróságokat is Sulla vette ki a lovagok kezéből, és adta át a szenátus tagjainak.) Rövid idő múlva Pompeiust consullá választották. Consul lett Crassus is, Spartacus legyőzője, Róma egyik leggazdagabb embere. A két consul között azonban állandóan nézeteltérések voltak.

Crassus a szenátus és az optimaták irányvonalát tartotta, Pompeius ereje pedig a nép támogatásában rejlett. Mindketten maguknak akarták a hatalmat megszerezni, versengtek egymással, és gyűlölték egymást. A consuli tisztség idejének letelte után mindketten letették magas hivatalukat. Crassus korábbi életmódját folytatta, Pompeiusra pedig rövidesen új hadvezéri feladatokat bíztak - a kalózok elleni harcokban.
A kalózhaderő eredetileg a kisázsiai Kilikiából indult támadásra. A vidék természeti adottságai menedéket nyújtottak nekik az üldözők elől, ezenkívül a hatalmas erdőségek kiváló faanyagot biztosítottak a hajóépítéshez, partvidéke biztonságot nyújtott a kikötéshez.
A kalózok eleinte csak embereket raboltak, és eladták őket a déloszi rabszolgapiacon. Később azonban, a Rómában dúló polgárháborúk idején, amikor a Földközi-tenger partvidékét szinte senki sem ellenőrizte, a tengeri rablók felbátorodtak, és fosztogatni kezdték a part menti városokat és szigeteket.

Nemsokára jómódú, előkelő származású és kiváló szellemű férfiak is kalózhajókra szálltak, és részt vettek a kalózvállalkozásokban. Többfelé megerősített kalózkikötőket és őrállomásokat építettek, és olyan hajóhadat küldtek tengerre, amelynek gyorsjáratú, könnyű hajóit nemcsak jól képzett legénységgel és kormányosokkal szerelték fel, hanem dúsan aranyozott vitorlarudakkal, bíborsátrakkal és ezüstveretű evezőkkel is. A part mentén a római uralom nagy szégyenére vége-hossza nem volt a fuvolaszónak, vidám dalolásnak, részeg mulatozásnak, magas rangú személyek elrablásának, a városok elfoglalásának és megsarcolásának. Hajóiknak száma meghaladta az ezret. A Földközi-tenger keleti részéből fokozatosan áttették működésük színhelyét Itália és Görögország partvidékére.
A leggonoszabbul a rómaiakkal bántak: partra szálltak, és elállták az utakat, kifosztották a közeli villákat. Egy alkalommal két praetort is elraboltak, magukkal vitték szolgáikat és lictoraikat is.
Mire Pompeius visszaérkezett Hispániából, a kalóz-rablók tevékenysége következtében a Földközi-tengeren szinte teljesen megbénult a kereskedelem. Emiatt Róma élelmiszer-ellátása különösen nehézzé vált. Ezért bízta meg a szenátus Pompeiust, hogy semmisítse meg a kalózokat. Pompeius egyik bizalmas embere törvényjavaslatot terjesztett elő, mely szerint Pompeiusnak teljes és korlátlan hatalmat kell adni szárazföldön és tengeren. Ezenfelül annyi pénzt kapott a közpénztárból, amennyit akart, továbbá kétszáz hajót, és teljhatalommal ruházták fel katonák és tengerészszemélyzet toborzására is.

A legbefolyásosabb és legelőkelőbb optimata szenátorok a törvényjavaslat ellen szavaztak, semmiképpen sem akartak Pompeiusnak ekkora hatalmat adni a kezébe. A népgyűlés azonban megszavazta a törvényjavaslatot, sőt elérték, hogy még sokkal több hadifelszerelést kapjon. Így azután ötszáz hajó, százhúszezer nehézfegyverzetű harcos és ötezer lovas állt Pompeius rendelkezésére.
A tengereket és a környező vidékeket Pompeius tizenhárom körzetre osztotta fel, s minden egyes körzetbe bizonyos számú hajót és parancsnokot rendelt, majd így hálószerűen szétosztott hadseregével a kalózhajókra vetette magát; ahol csak lehetett, körülkerítette, űzőbe vette és elfogta őket. Akiknek sikerült megszökniük, titkos menedékükbe, Kilikiába menekültek; ezek ellen ő maga készült felvonulni, de addig nem kelt útra ellenük, amíg teljesen meg nem tisztította a kalózhajóktól Itália, Szardínia, Korzika és Szicília körül a vizeket.

Amikor a tengeren bolyongó kalózok közül egyesek kérésre fogták a dolgot, Pompeius emberségesen bánt velük, hajóikat elkobozta, foglyul ejtette őket, más bajuk azonban nem történt; erre aki csak tehette, a többi római vezér elől menekülve, Pompeiusnak adta meg magát. Pompeius mindegyikükkel kímélettel bánt, és főként az ő segítségükkel találta meg azokat, akik elrejtőztek. Ezeket megbüntette.
De a legelszántabb kalózok a Taurosz hegység váraiban és megerősített városaiban helyezték el családjukat, ingóságaikat, ők maguk pedig erős flottával várták Pompeius támadását a kilikiai Korakészion-hegyfoknál. Ez egy meredek sziklafalon álló, bevehetetlen erőd volt. Megütköztek Pompeiusszal, a tengeri csatát elvesztették, és ostrom alá kerültek. Végre kegyelmet kértek küldötteik útján, és megadták magukat az addig hatalmuk alatt tartott városokkal és szigetekkel együtt. A családtagokon kívül húszezer kalózt ejtettek foglyul a rómaiak. Pompeius arra nem is gondolt, hogy szabadon engedje őket, és lehetővé tegye, hogy bandába verődve ismét kalózéletet kezdjenek. Elhatározta tehát, hogy a tengerről a szárazföldre telepíti és tisztes életre szoktatja a kalózokat.

Némelyeket Pompeius parancsára Kilikia kisebb, lakatlan városai fogadtak be; a többséget a görögországi Dümében és a lerombolt Szoloi és Tigranész városok helyén Pompeius által alapított Pompeiopoliszban telepítette le.
Mikor híre érkezett Rómába, hogy a kalózháború véget ért, az egyik néptribunus törvényjavaslatot terjesztett elő, hogy a tengeri és szárazföldi parancsnokság mellett adják Pompeiusnak mindazt a területet és haderőt, amely felett Lucullus parancsnokolt a Mithridatész és Tigranész elleni hadjárat idején. Ez a törvény érdemtelenül megfosztotta Lucullust a jól megérdemelt kitüntetéstől, és Róma főhatalmát egyetlen emberre - Pompeiusra - bízta. A törvényt néhány optimata szembenállása ellenére megszavazták, és így Pompeius távollétében korlátlan urává lett mindannak, amit Sulla háborúban, fegyverek erejével megszerzett.
Amikor Pompeius megérkezett tartományába, elődjének, Lucullusnak minden intézkedését megváltoztatta. Lucullus Galatiában szétosztotta az elfoglalt földeket, és más jutalmat is adott azoknak, akiket kedvelt, de Pompeius megtiltotta, hogy Lucullus rendeleteinek bárki is engedelmeskedjék. Lucullus katonáit szélnek eresztette. Különben is lekicsinyelte elődjének tetteit, s kijelentette, hogy Lucullus színpadi királyok ellen harcolt, de rá valódi és kijózanodott ellenséges haderő vár, mert most már Mithridatész is pajzsokban, kardokban és lovakban keresi védelmét. Lucullus viszont azt állította, hogy Pompeius csak a háború látszatával és árnyékával fog hadakozni, szokása szerint, mint valami dögkeselyű, a mások által megölt hullákra veti magát, és azt falja fel, ami a háborúkból még megmaradt. Hiszen Pompeius így tulajdonította magának a Sertoriuson, Lepiduson és Spartacuson aratott győzelmeket is, amelyek valójában Metellus, Catulus és Crassus sikerei voltak. Nem lehet csodálni tehát, hogy elorozza az armeniai és pontoszi háborúk dicsőségét is az az ember, aki kimesterkedte, hogy rabszolgaháború ürügyén diadalmenetet tartson. Lucullus sértődötten visszatért Itáliába, Pompeius pedig Mithridatész pontoszi király ellen vonult.

Mithridatésznak harmincezer főnyi gyalogos és kétezer főnyi lovas hadserege volt, de nem mert harcba bocsátkozni. Először egy nehezen meghódítható hegyen táborozott, amelyet vízhiány miatt otthagyott, s amelyet utána Pompeius foglalt el, aki a növényzet sajátosságából és a talaj lejtősségéből arra következtetett, hogy ott forrásoknak kell lenniük, s ezért több helyen kutakat ásatott. Utána negyvenöt napon át ostromfallal zárta körül Mithridatészt, de ekkor a pontoszi király, miután a sebesülteket és betegeket leölette, legharcképesebb csapataival észrevétlenül megszökött.
Pompeius azonban az Eufrátesznál utolérte, és a közelében tábort ütött, de attól félt, hogy a pontosziak megelőzik hadseregét. Mondják, hogy ugyanakkor Mithridatész álmot látott, amely feltárta előtte az elkövetkezendőket. Álmában, mintha jó széllel hajózott volna a pontoszi tengeren, már-már megpillantotta a Boszporoszt, és nagy örömmel üdvözölte útitársait, mint aki boldog, hogy biztos révbe érkezik, majd hirtelen úgy tűnt neki, hogy mindenkitől elhagyatva, törékeny csónakon dobálják a hullámok. Lázálmai közben ágyánál álltak barátai, akik ébredése után közölték vele, hogy Pompeius támadásra indult ellene.

Nem volt teljesen sötét, és a leáldozóban levő hold fényében eléggé lehetett látni az emberi alakokat. És ez okozta a legtöbb kárt a pontosziak között; a hold ugyanis a rómaiak háta mögött sütött, és minthogy már közeledett a látóhatár széléhez, az emberi alakok árnyékát messzire vetítette az ellenség felé. Mithridatész harcosai emiatt nem tudták pontosan felbecsülni a távolságot, és a kezükben tartott dárdákat, azt gondolva, hogy az ellenség már közel van, hamarabb dobták el a kelleténél; így senkit sem sebesítettek meg. Mikor a rómaiak ezt meglátták, hangos kiáltozással rájuk rohantak, s mivel az ellenség nem mert helytállni, hanem rémülten megfutamodott, üldözőbe fogták őket, tízezernél többet leöldöstek közülük, és táborukat elfoglalták.

Magának Mithridatésznak sikerült elmenekülnie nyolcszáz lovasával. Keresztültörték a római hadsorokat, de kísérői majdnem mind szétszóródtak, csak hárman maradtak mellette. Velük érkezett egy Szinóra nevű helyre, mely tömve volt a király kincseivel és drágaságaival. Útitársait gazdagon megajándékozta, egyúttal biztosan ölő mérget is adott nekik, hogy egyikük se kerüljön akarata ellenére az ellenség kezére.
Szinórából Tigranészhoz indult Mithridatész, de Armenia királya a rómaiaktól való félelmében nem nyújtott neki menedéket, sőt díjat tűzött ki a fejére; így tehát áthaladt az Eufrátesz forrásvidékén, és folytatta útját Kolkhiszon át.
Pompeius a fiatal Tigranész hívására, aki elpártolt apjától, betört Armeniába. Az öreg Tigranész király pedig, aki nemrégiben súlyos vereséget szenvedett Lucullustól, úgy értesült, hogy Pompeius nemes gondolkodású, szelíd hadvezér, ezért római helyőrséget fogadott be a palotájába, ő maga pedig személyesen sietett Pompeius fogadására, hogy megadja magát. Minthogy lóháton érkezett a táborhoz, Pompeius két lictora odament hozzá, és szólt neki, hogy szálljon le lováról, és gyalog folytassa útját, mert nem szokásos, hogy a római táborban bárki lóháton mutatkozzék.

Tigranész a felszólításnak készségesen engedelmeskedett, sőt leoldotta kardját, és átadta a lictoroknak, tiaráját pedig a hadvezér lába elé akarta tenni, keleti szokás szerint a földre borulni előtte, és a térdét átkarolni. Pompeius azonban felemelte az idős embert, maga mellé ültette, és elmondta neki, milyen békefeltételeket szab Armeniának. Tigranésznak tetszett a szíves fogadtatás, és a békefeltételeket is elfogadhatónak tartotta, csak a jelenlevő, egyetlen fia viselkedett kihívóan, és elégedetlenkedett Pompeius ajánlatával. Pompeius ezért bilincsbe verette, hogy magával vigye a diadalmenetre.
Miután Armeniában elrendezett mindent, Pompeius kénytelen volt a Kaukázus környékén lakó népek, az albánok és az ibérek földjén keresztül Mithridatész ellen vonulni. Az albánok először beleegyeztek abba, hogy Pompeius átvonuljon országukon, aztán áruló módon megtámadták a rómaiakat a Kürnosz folyónál. A rómaiak gyorsan szétverték és megsemmisítették az ellenséget. Mikor az albánok királya engesztelő követeket küldött Pompeiushoz, az megbocsátotta az árulást, békét kötött, és az ibérek ellen indult, akik erősebbek voltak az albánoknál, és el akarták űzni Pompeiust. A rómaiak súlyos vereséget mértek az ibérekre, megölték kilencezer katonájukat, tizenkétezret pedig foglyul ejtettek. Ezután Pompeius behatolt Kolkhiszba, a mai Grúziába, ahol a Phaszisz folyón a római flotta várt rá.

Eközben Mithridatész a Boszporosz és a Maiótisz közt élő néptörzseknél rejtőzködött, és üldözése nagy nehézségekkel járt. Ezenkívül jelentették Pompeiusnak, hogy az albánok megszegték a békeszerződést. A rómaiak kénytelenek voltak visszafordulni, és röviddel ezután megütközni a hatvanezer gyalogosból és tizenkétezer lovasból álló hatalmas albán hadsereggel.
Mondják, hogy ebben a csatában az albánok oldalán amazónok is harcoltak, és hogy ezek a Thermódón folyó vidékén elterülő hegységből jöttek, mert amikor a csata végén a rómaiak kifosztották az ellenséget, amazónpajzsokat és -sarukat találtak, de nem láttak egyetlen női holttestet sem. Az amazónok a Kaukázusnak a Hürkanai-tenger felé eső lejtőin éltek, de nem voltak szomszédosak az albánokkal, mert közbül más néptörzsek laktak; náluk töltöttek minden évben két hónapot, a Thermódón folyó mentén, utána elmentek, és magukban éltek.
A csata után Pompeius a Kaspi-tenger felé nyomult előre, de háromnapi gyaloglás után, mielőtt elérték volna a tenger partját, kénytelenek voltak visszafordulni a sok mérges kígyó miatt, és visszahúzódni Kis-Armeniába. Pompeius lemondott Mithridatész további üldözéséről, elhatározta, hogy elzárja azt a területet, ahol a király bujkál. A római flotta elállta a kereskedőhajók útját, melyek élelmiszert és hadianyagot szállítottak a Fekete-tenger partvidékére. Halálbüntetés járt azoknak, akik megkísérelték az áttörést.

Ezután egész haderejével útra kelt. Bevonult Szíriába, és az országot a római nép tartományává és birtokává tette. Meghódította Judeát is, Arisztobulosz királyt pedig foglyul ejtette. Noha a Mithridatész elleni hadjáratot még nem fejezte be véglegesen, Pompeius a meghódított területek berendezésével és mindennapi életével foglalatoskodott: szétosztotta a földeket a helyi kiskirályok és birtokosok között, igazságot szolgáltatott, elintézte a városok és királyok között felmerült ügyeket. Így, amikor területi vita támadt az armeniaiak és a parthusok között, őt tették meg döntőbírónak, mert nagy híre volt hatalmának, de nem kisebb erényének és igazságosságának sem.
Pompeius Szíriából az arábiai Petra ellen vonult. Emberei közül többen helytelenítették ezt az elhatározását, mert úgy vélték, hogy ezzel halogatni akarja a Mithridatész elleni hadjáratot. Egy szerencsés véletlen most is, mint annyiszor Pompeius életében, kisegítette a nehéz helyzetből. Már közeledtek a városhoz, amikor Pontoszból futárok érkeztek, akik Mithridatész halálhírét hozták magukkal. Jelentették, hogy a király öngyilkos lett, mert a fia, Pharnakész fellázadt ellene. Királyságát a fia örökölte. Így pusztult el Róma legádázabb ellensége, akit második Hannibálnak neveztek.

A pontoszi király hirtelen halála következtében Pompeius megváltoztatta eredeti terveit, és azonnal visszafordult, hogy hazamenjen Itáliába. Rómában mindenféle kósza hírek jártak Pompeiusról: vajon hadseregét nem vezeti-e azon nyomban a város ellen, és nem teremt-e tartós egyeduralmat? A gazdagok közül sokan, élükön Crassusszal, gyermekeikkel és vagyontárgyaikkal együtt eltűntek a városból, akár mert valóban féltek, akár pedig, mert ilyen módon akarták a Pompeius elleni rágalmaikat valószínűvé tenni, és a gyűlölséget felkelteni ellene. De Pompeius, mihelyt partra szállt Itáliában, katonáit gyűlésbe hívta, s miután az alkalomhoz illő beszédet mondott, és megköszönte szolgálatukat, felszólította őket, hogy térjenek vissza mindnyájan otthonaikba, de gondoljanak rá, hogy diadalmenetére majd összegyülekezzenek.
Amikor ennek híre terjedt Itáliában, a városok lakossága díszes öltözékben kivonult az utcákra, hogy fogadja a győztes hadvezért.

Pompeius diadalmenete két napon át tartott. A menet elején vitték a táblákat, amelyekre felírták, milyen népek fölött tartja diadalmenetét. Ezek a következők voltak: Pontosz, Armenia, Kappadókia, Paphlagónia, Media, Kolkhisz, Iberia, Albania, Szíria, Kilikia, Mezopotámia, Fönícia, Palesztina, Judea, Arábia s a kalózok elleni háborúban meghódított tengerek és szárazföldi területek.
Pompeius elfoglalt 1000 erődöt, 900 várost, 800 hajót zsákmányolt a tengeri kalózoktól, és 39 várost alapított, ezenfelül mérhetetlen pénzt és aranykincset is hozott magával. De a legnagyobb dicsőséget az jelentette, amivel eddig egyetlen római sem dicsekedhetett, hogy harmadik diadalmenetét a harmadik világrész felett tartotta. Voltak azelőtt is olyanok, akiknek három diadalmenetük volt, de ő az elsőt Líbia, a másodikat Európa s végül a harmadikat Ázsia felett tartotta, ily módon három diadalmenete szinte a föld egész lakott területét magában foglalta. Pompeius hatalma és dicsősége teljében is megmaradt a nép pártján, és ezzel kihívta az optimaták és a szenátus elégedetlenségét.

Ebben az időben új személyiség tűnt fel Róma állami életének színpadán: Julius Caesar. Régi, előkelő római családból származó, tehetséges, nagyratörő férfi volt. Nem szerzett magának annyi dicsőséget, mint Pompeius, nem is volt olyan gazdag, mint Marcus Crassus, de energiájával, éles eszével felülmúlta korának leghíresebb római férfiait.
Caesar a néppárthoz csatlakozott, és ezzel elnyerte az egyszerű emberek kegyét és szeretetét, gazdag ajándékokkal és ígéretekkel pedig a consuli tisztséget. Kibékítette egymással Róma két leghatalmasabb emberét, Crassust és Pompeiust. Ily módon szövetségesekre tett szert, és gyengítette a szenátus és az optimaták erejét, amely sokszor a néppártiak viszályaiban és ellenségeskedésében rejlett. Caesar törekvései eredményre vezettek, végül szövetségre lépett Pompeiusszal és Crassusszal; így jött létre az úgynevezett triumvirátus. A triumvirátus erősítésére Pompeius feleségül vette Caesar leányát, Júliát.

Caesar consullá választása után azonnal a vagyontalanok és szűkölködők kedvében járt, javaslatokat tett városok alapítására és földosztásra. Ezek a javaslatok heves ellenállásba ütköztek a szenátusban, még Caesar consultársa, Bibulus is ellene fordult. A Forumon nagy vita támadt, és Caesar a szószékre állítva Pompeiust, megkérdezte tőle:
- Ha valaki ellenszegül a törvényeknek, segítségére leszel-e a népnek?
- Igen, segítségére leszek - felelte Pompeius -, és azok ellen, akik karddal fenyegetőznek, kardot és pajzsot hozok.

Pompeius ezután csapatokat küldött Rómába, hogy a hadsereg erejével valósítsa meg Caesar terveit. Erre az optimaták is fegyvereseket küldtek a Forumra, ahol heves összecsapásra került a sor. A triumvirek - Caesar, Pompeius és Crassus - felhasználtak minden rendelkezésre álló eszközt ellenfeleikkel szemben. Pompeius katonái például a Forumon rátámadtak Bibulusra, összetörték consuli vesszőnyalábjait, sőt valaki egy kosár szemetet borított a consul fejére.

Bibulus hazamenekült, bezárkózott a házába, és consulsága hátralevő nyolc hónapja alatt egyszer sem mozdult ki onnan.


Folytatás: Pompeius II. rész