Marcus Portius Priscus, akit csak később neveztek el Catónak, i. e. 234-ben született a Róma közelében fekvő Tusculumban. Szülei sem származásukra, sem pedig vagyoni helyzetükre nézve nem voltak ismert emberek. Nagyapjának és apjának volt ugyan némi birtoka Samniumban, de inkább mint derék katonák tűntek ki. Számos ütközetben vettek részt, többször kitüntették őket hősiességükért, de egyikük katonai vagy politikai pályafutása sem volt valami jelentős. Cato lett a családból az első, aki magas állásba jutott.
Rómában ”új embernek” tartották, mint mindenkit, aki nem származása révén, hanem saját erejéből, tetteivel jutott magas állásba.

Cato már egész fiatalon kivált társai közül nagyszerű fizikumával, csupán külseje nem volt valami tetszetős. Ellenfelei sokat csúfolták és gúnyolták csúnyasága miatt. Azt azonban senki sem állította, hogy nem elég okos. A Cato nevet is azért kapta az eredeti Priscus helyett, mert igen eszesnek tartották. A rómaiak ugyanis catusnak nevezik azt, aki eszes, gondolkodó és tapasztalt. Mindössze tizenhét éves volt Cato, amikor egyszerű közkatonaként harcolt az Itáliát fenyegető Hannibál ellen.
Amikor a veszély láttán a rómaiak kiegészítették a hadsereget, egészen fiatal fiúkat, sokszor gyerekembereket is besoroztak. Ezek között az újoncok között volt Cato is. Végig küzdötte a Hannibál elleni egész háborút. Első ízben a Trasimenus-tónál lezajlott ütközetben vett részt, amikor is a rómaiak súlyos vereséget szenvedtek a karthágóiaktól. Katonai pályafutása pedig az afrikai Zama város mellett, a karthágóiak feletti döntő győzelemmel fejeződött be.

Marcellus, Fabius Maximus és Scipio Africanus seregében szolgált Cato. Mindig kitűnt szívós természetével és rendkívüli bátorságával. Együtt gyalogolt csapatával, és az ifjú harcos maga vitte fegyverét, míg szolgájára csak a tábori felszerelés terhét hagyta. Ha pihenőt tartottak, mindig segített szolgájának az étel elkészítésében, és nem zsörtölődött, ha főztük nem sikerült a legízesebbre. Sohasem vett részt a katonák mulatozásaiban, mint sokan mások; háborús időkben nem ivott mást, csak tiszta vizet, legfeljebb hosszú, fárasztó menetelés után öntött néhány csepp bort az ivóvizébe.
Cato gyermekkori eszményképe Manius Curius volt, a dicső hadvezér, aki legyőzte a samnisokat, és kiűzte Itáliából Pürrhoszt. Idős emberek, akik személyesen ismerték a kiváló consult, elmondták róla, hogy mindig maga művelte kis földjét, még akkor is, amikor hadseregparancsnok lett, és három diadalmenetet is tartott. Azt is beszélték, hogy egyszer a samnisok követei a tűzhelye mellett leltek rá, amint éppen répát főzött magának vacsorára.

A samnisok aranyat ajánlottak fel Curiusnak, ha beszünteti ellenük a háborúskodást, de a consul elkergette őket, mondván, hogy annak az embernek, aki megelégszik ilyen szerény vacsorával, igazán nincs szüksége aranyra. Kijelentette a követeknek, hogy szerinte jobb legyőzni azt, akié az arany, mint pénzét elfogadni. Ezt a Manius Curiust tartotta példaképének Marcus Cato.
Ha nem volt éppen háború, ő is hazament kis birtokára, és szolgáival együtt megművelte a földeket. Ha valakinek ügyes-bajos dolga támadt, szomszédai érdekében eljárt a bíróságnál, és az egész környéken mint igazságszerető harcost, jó védőügyvédet ismerték. A szónoki képességet igen fontosnak tartotta, olyan eszköznek, amellyel kiemelkedhet az ismeretlenség homályából. Persze olyanok is akadtak, akik féltek rendkívüli eszétől.

Cato puritán, példás életmódjáról, munkaszeretetéről, okosságáról és szónoki tehetségéről tudomást szerzett előkelő szomszédja, Lucius Valerius Flaccus, tekintélyes patrícius. Flaccus mindig szívesen támogatta a tehetséges fiatalokat, egyengette útjukat, segítette őket tudásuk gyarapításában, előrejutásukban. Örömmel hallotta, milyen derék fiatalember a szomszédja, hogy segít a bajbajutottakon, kiváló szónok, kijár a Forumra, és elintézi szomszédai ügyes-bajos dolgait. Amikor pedig visszatér a birtokára, együtt dolgozik szolgáival, egy ételt eszik, egy italt iszik velük. A fiatal szomszéd több elmés mondása is közszájon forgott.
Flaccus tehát üzent Catóért, és meghívta vacsorára. Az ismeretségből barátság lett. Flaccus látta, hogy Cato tehetségének kibontakozásához Rómában nagyobb a lehetőség. Buzdította a fiatalembert, és rábeszélte, hogy szentelje magát a közügyeknek. Cato hamarosan beköltözött a városba.
Cato szenvedélyes beszédeivel, éles eszével gyorsan magára vonta a rómaiak figyelmét. Jól ismerte a római törvényeket, és szokatlan eréllyel harcolt az igazságért. Rövid idő alatt korának legkiválóbb szónoka lett. Kortársai a híres görög szónokokhoz hasonlították, és elnevezték ”római Démoszthenésznek”.

Cato sok hasznát vette Valerius Flaccus tekintélyének és befolyásának is. Valerius Flaccus támogatásával katonai tribunusszá, a Hannibál elleni háború befejezése után pedig praetorrá választották, és rábízták Szardínia szigetének kormányzását. Széles látókörű, okos vezető lett belőle, aki mindig ügyesen megvédte Róma érdekeit, és igyekezett tiszteletet ébreszteni a sziget lakosságában a római uralom iránt.
A régi propraetorokkal ellentétben nem rótt súlyos terheket a sziget lakosságára, és nem herdálta el a maga kedvtelésére az állami jövedelmeket. Olyan szerény ellátást követelt magának és kíséretének, hogy a sziget lakói csodálkoztak, mivel már hozzászoktak a római helytartók lelketlen fosztogatásához. Cato azonban szigorú és keménykezű is tudott lenni olyankor, ha Róma érdekei megkövetelték. Mint bíró igazságos volt, rettenthetetlen és megvesztegethetetlen. Mondogatták is később a szigeten, hogy úgy még sohasem szerették a római uralmat, de sohasem féltek annyira tőle, mint Cato idejében.

Az időszámításunk előtti 195. évben Valerius Flaccusszal együtt Catót consullá választották. Cato tartománya Hispania Citerior lett. Ebben az időben lázadás tört ki Hispániában a római uralom ellen. A félsziget északi és nyugati részét akkoriban harcias hispán törzsek népesítették be, melyek sehogy se tudtak megbékülni a római uralommal. Rajtaütésszerű támadásokat intéztek a rómaiak ellen, és többször visszavonulásra kényszerítették a remekül megszervezett, fegyelmezett római legiókat. A harciasság azonban még nem volt elegendő ahhoz, hogy a hispánok megszabaduljanak a rómaiak jármától. Már a felkelés elején az ország déli részében megölték a római helytartót, és seregét szétverték. Észak-Hispániában a rómaiak csak nagy nehezen állták a felkelők meg-megújuló támadásait.

Eközben Róma Catót küldte Dél-Hispániába. Az új consul a Pireneusok keleti partvidékén szállt partra csapataival, és mindent megtett, hogy helyreállítsa a rómaiak uralmát. Döntő ütközetre kényszerítette a felkelőket, és elsöprő győzelmet aratott felettük. Róma haditudománya és hadművészete legyőzte a hispánok hősiességét. Cato a döntő pillanatban új tartalékokat vetett be, és ez az ő javára döntötte el a harcot. Az ütközet után egész Dél-Hispánia behódolt a rómaiaknak.
A behódolás azonban csak látszólagos volt, mert a hispánok, ahogy erőre kaptak, ismét fellázadtak; Cato kegyetlenül leszámolt a felkelőkkel, sokukat eladta rabszolgának. A Pireneusok hegylánca és a Baetis, a mai Guadalquivir folyó között elterülő hispán városoknak megparancsolta, hogy bontsanak le minden erődítményt, és rombolják le a városfalakat.

A hispániai győzelem után Cato diadalmenetet tartott. Consuli tisztsége ezzel véget ért, de ezután sem nyugodott meg babérain. Ő továbbra is hazáját akarta szolgálni, és kérte, hogy bízzák meg újabb feladatokkal. Erre már rövid idő múlva sor került. Catót Görögországba küldték, hogy vegyen részt a Görögországba betört szíriai uralkodó, III. Antiokhosz csapatai ellen vívott harcokban.
A III. Antiokhosz elleni háborúban a rómaiak ismét szembekerültek régi ellenfelükkel, Hannibállal.

A második pun háború befejezése után Hannibál továbbra is arra törekedett, hogy felkészítse a karthágóiakat egy újabb hadjáratra a rómaiak ellen. A rómaiak Hannibál kiadatását követelték a karthágói szenátustól. Hannibál ekkor III. Antiokhoszhoz, Szíria uralkodójához menekült, aki épp a rómaiak elleni hadjáratra készült. A nagy pun hadvezér merész haditervvel állt elő: Antiokhosz szálljon partra csapataival Görögországban, ahol az attikai szövetség városai nyújtanak majd neki megfelelő segítséget. Ha a partraszállás sikerül, az uralkodó számíthat Görögország és Makedónia támogatására. Ezzel egyidőben Hannibál tizenegyezer szíriai harcos élén száz meg száz hadihajóból álló flottával arra készült, hogy felkelést szítson Karthágóban a szenátus ellen, és utána partra szálljon Itáliában.

A nagyszabású terv azonban kudarccal végződött. Hannibál lángelméje most is, akárcsak a második pun háború idején, szembekerült szövetségeseinek szűklátókörűségével és rosszindulatával. A szíriai udvar emberei féltékenyek voltak Hannibálra.
Úgy vélték, hogy uralkodójuk a pun vezér befolyása alá került: koholmányokkal igyekeztek Hannibált befeketíteni. A hiú és jelentéktelen uralkodóval elhitették, hogy a pun vezér fénye és dicsősége elhomályosítja majd III. Antiokhosz dicsőségét. Hannibált félreállították, és nem hallgattak többé tanácsaira. A nagyszabású tervek közül csupán a görögországi partraszállást valósították meg.
De a görögök többsége és a makedón királyság nem támogatta őket. Antiokhosz balsikerében jelentős szerepet játszott Marcus Portius Cato ravaszsága és szónoki tehetsége. Catót Görögországba küldték néhány vezető római államférfival együtt, velük volt Makedónia legyőzője, Titus Quintius Flamininus is. Cato bejárta Korinthoszt, Athént, Patraszt, Aigiont, és rábeszélte a városok gazdag, befolyásos polgárait, hogy ne támogassák Antiokhoszt.
A római követek ügyességének köszönhető, hogy a görögök közül csak igen kevesen csatlakoztak a Balkán félszigeten, Közép-Görögországban partra szálló szíriai csapatokhoz. I. e. 191-ben Görögországba küldték Manius Acilius Glabrio consult, hogy tartóztassa fel a szíriai csapatokat. Az ő hadseregében szolgált katonai tribunusként Marcus Portius Cato és Lucius Valerius Flaccus.

A huszonötezer főből álló római hadsereg viszonylag könnyen elfoglalta Észak-Görögországot. Antiokhosz csekély seregével megszállta a hegyek között a keskeny thermophülai hegyszorost, és a természettől biztos hadállást még sáncokkal és falakkal is megerősítve, nyugton táborozott abban a hiszemben, hogy Görögországból kizárta a háborút. A rómaiak teljesen lemondtak arról, hogy szemtől szembe támadva erőszakolják ki a szoroson az átkelést, de Cato emlékezett rá, hogyan kerülték meg a perzsák annak idején a hegyszorost, és hogyan kerítették be a görögöket; maga mellé vette tehát hadserege egy részét, és az éjszaka folyamán útnak indult.
Amikor felérkezett a hegytetőre, a vezetőnek felfogadott hadifogoly eltévedt, járhatatlan, meredek helyeken bolyongott; a katonák szörnyen elkeseredtek, és félelem vett rajtuk erőt. Cato látta a veszedelmet, és megparancsolta, hogy maradjon mindenki mozdulatlan, és várjon; aztán maga mellé vette Lucius Manliust, aki jól értett a hegymászáshoz, elindult, és fáradságos, veszélyes utakon, sötét éjszakában végre egy ösvényre találtak, amelyről azt hitték, hogy levezet az ellenség táborába. Jeleket tettek egyes szembeötlő szirtekre, és visszamentek a hátrahagyott katonákhoz, majd a jelek segítségével elérték az ösvényt, és nekivágtak az útnak. De csak kis távolságra jutottak előre, mert az ösvény egyszerre mély szakadékba torkollt. Újra nyugtalanság és félelem lett úrrá rajtuk, és izgalmukban nem látták, milyen közel jutottak az ellenséghez.

Közben kivilágosodott, és valaki emberi hangokat vélt hallani, majd nyomban megpillantották a görögök táborát és a szirteken felállított előőrsöket. Cato ekkor megállította embereit, magához hívatta a firmiumiakat, akiknek hűségében, bátorságában mindig megbízott. Így szólt hozzájuk:
- Firmiumiak! Szükségem van egy élve elfogott ellenséges katonára, hogy megtudjam tőle, kik az előőrsök, mennyien vannak, és milyen állásban és elrendezéssel vár ránk a fő haderő. De ennek a feladatnak az elvégzésénél a legfontosabb a gyorsaság és a vakmerőség.
Erre a firmiumiak úgy, ahogy voltak, azonnal lerohantak a hegyről, váratlanul megrohanták az előőrsöket, mindnyájukat megzavarták és szétszórták, egyet pedig fegyveresen foglyul ejtettek közülük, és átadták Catónak. A fogoly elmondta, hogy a sereg zöme a királlyal együtt a szorosokban tartózkodik, és a magaslatok őrzésére hatszáz válogatott harcost rendelt a király. Cato kürtszóval és hangos csatakiáltással rájuk rohant, legelöl kivont karddal ő maga. Amikor a szíriaiak a magaslatokon meglátták a szirtekről lerohanó rómaiakat, a nagy tábor felé futottak, és megjelenésükkel általános zűrzavart okoztak.

Közben Manius Acilius teljes haderejével tört előre a sáncokhoz a hegyszorosba. Antiokhoszt a száján kődarab érte, és fogait kiverte, mire nagy fájdalmában lovát hátrafordította. Antiokhosz seregét szinte az utolsó szálig megsemmisítették. A király ötszáz megmaradt lovasával alig tudott elmenekülni.
Az ütközet után Manius Acilius, érdemeinek elismeréséül, az egész sereg előtt megölelte és megcsókolta Catót, majd Rómába küldte, hogy hírt vigyen a győzelemről. A fővárosban büszke örömmel fogadták, és mint Antiokhosz legyőzőjét ünnepelték.
Cato szónoki hírneve azonban hadvezéri dicsőségét is túlszárnyalta. Szónoki fogásait még századok múltán is utánozták, bölcs mondásai közül igen sok forgott közszájon. Érdemes néhányat feljegyezni, mert bölcsessége azt bizonyítja, hogy az emberek jelleme inkább kitűnik szavaikból, mint arcvonásaikból.

Egyszer a rómaiak mindenáron gabonakiosztást követeltek. Cato nem tartotta alkalmasnak az időpontot, így igyekezett lebeszélni őket: ”Bizony, polgárok, nehéz a gyomorhoz szólni, mert nincs füle.” Más alkalommal birkanyájhoz hasonlította a rómaiakat: a birkák sem fogadnak szót külön-külön - mondotta -, de nyájban követik pásztorukat.
- Ti is - így szólt -, akik mások tanácsát egyénenként nem vagytok hajlandók megfogadni, ha összegyülekeztek, hagyjátok, hogy vezessenek benneteket.

A nőuralomról a következőket mondta:
- Mi, férfiak, viseljük a hivatalokat, tehát mi uralkodunk. De rajtunk az asszonyok uralkodnak.
Ez különben Themisztoklész mondásából ered. Ő mondta ugyanis, amikor fia anyja közvetítésével mindenféle követeléssel állt elő: ”Asszony! Az athéniek parancsolnak a görögöknek, én az athénieknek, te nekem, a fiad pedig neked; csak vissza ne éljen a hatalmával, és éretlen kölyök létére a leghatalmasabb ne legyen a görögök között.”
Cato felszólította a rómaiakat, hogy ha erényükkel és mértékletességükkel lettek naggyá, ne változzanak meg, és rosszabbakká ne legyenek, ha pedig nagyságukat mértéktelenségüknek és bűneiknek köszönhetik, változzanak meg, hogy jobbakká lehessenek, mert már eléggé nagyok lettek általuk.
Azt is szokta volt mondani, hogy inkább vonják meg tőle az elismerést, ha jót cselekszik, mint hogy megmeneküljön a büntetéstől, ha rosszat tesz, és hogy vétkét mindenki másnak megbocsátja, csak önmagának nem.

Azt állította, hogy okos embernek mindig több haszna van az oktalanból, mint az okosból, mert az okos őrizkedik az oktalan hibáitól, de az oktalan nem tudja utánozni az okos jó példáját. Jobban szereti az ifjak arcán a pirulást - mondotta -, mint a sápadtságot. A katona menet közben ne használja a kezét, se ütközet közben a lábát, s azt sem szereti, ha hangosabban horkol, mint kiált a csatában. Egy feltűnően kövér emberen így gúnyolódott:
- Hogyan lehet a város hasznára az olyan test, amelyet a torkától az ágyékáig a has tölt be teljesen?
Egész életében három dolgot bánt meg: először, hogy titkot bízott a feleségére; másodszor, hogy hajón ment oda, ahová gyalog is eljuthatott volna; s harmadszor, hogy egy napot tétlenségben vesztegetett el.

Cato politikai meggyőződése szerint nem volt népbarát. A régi római társadalom egységét szerette volna megőrizni, olyannak akarta látni az országot, amilyen Hannibál támadása előtt volt, amikor az arisztokraták és az egyszerű emberek egyaránt arra törekedtek, hogy a köztársaság számára idegen területeket hódítsanak meg. Catót megrémítette a vagyoni egyenlőtlenség, a fényűzés és a nyomor, a gazdagok és a szegények közötti ellentét növekedése. Minden erejével és minden eszközzel azért harcolt, hogy eggyé forrassza a római népet, hogy ne legyen különbség egyszerű és nemes, gazdag és szegény között.
Cato elsősorban az osztályharc kiélesedésétől tartott. Ebben látta a legfőbb veszélyt, mely megingathatja Róma hatalmát. Ezért lépett fel oly erélyesen a néppárt képviselői ellen, karrierizmussal, demagógiával vádolta meg őket. Cato úgy vélte, hogy a rómaiaknak azok a régi törvények, szokások és erkölcsök felelnének meg a legjobban, amelyeknek következtében Róma elérte dicsőségének és virágzásának tetőfokát.

Ugyanakkor Cato világosan látta, hogy a római nemesség már nem fogadja be maga közé az egyszerű sorból származó, jómódú polgárokat, megközelíthetetlen réteggé szűkült. Az előkelőség már nem akarta az ”új emberekkel” megosztani növekvő gazdagságát és egyre szélesedő jogkörét. A római nemesek mindjobban lenézték az egyszerű sorból származó római polgárokat.
Az egyszerű rómaiak elégedetlensége viszont arányosan nőtt az előkelők gazdagságának, hatalmának és önkényének fokozódásával. Az egyszerű származású fiatalok nem érvényesülhettek képességük szerint, nem juthattak a nemesség soraiba, így aztán átpártoltak a demokratákhoz. Az arisztokrácia a maga bezárkózásával ingatta meg uralkodó helyzetét, magatartásával hozzájárult ahhoz, hogy a társadalmi rétegeződés még jobban fokozódjék, és megbomoljon a római nép egysége, melynek fenntartására Cato mindennél jobban törekedett.
Marcus Portius Cato sokszor szerepelt mint vádló. Perbe fogta mindazokat, akik véleménye szerint ártalmára voltak a római állam egységének. Ő maga is sokszor szerepelt vádlottként, mivel sok ellensége akadt, akik egyre keresték a lehetőséget, mivel vádolhatnák meg Catót.

Állítólag közel ötven alkalommal állították bíróság elé, utoljára nyolcvanhat éves korában. Ekkor mondta a következőket:
- Nehéz dolog olyannak, aki más emberek között élte le életét, egy új nemzedék emberei előtt védekeznie.
Időszámításunk előtt 149-ben, kilencvenéves korában perbe fogta Hispánia helytartóját, Sergius Sulpicius Galbát.

Cato még a Hannibál elleni harcok idején nem röstellt fellépni Fabius Maximusszal együtt az idősebb Scipio ellen, és azzal vádolta a híres hadvezért, hogy eltékozolta az állam vagyonát. Abban az időben Scipio volt az egyetlen, aki szembe mert szállni Hannibál lángelméjével.
Éppen ezért a szenátus kénytelen volt kijelenteni, hogy Cato és Fabius Maximus vádjai nincsenek kellően megalapozva. Cato azonban továbbra sem hagyta békén a győzelmeire oly büszke hadvezért.
A III. Antiokhosz elleni hadjárat idején ismét vádat emelt Scipio Africanus ellen. Scipio nagy befolyása révén a legfőbb állami állásokba rokonait és barátait ültette. A választók tömegét azzal vesztegette meg, hogy rengeteg gabonát osztott szét köztük, hozzányúlt az állam pénzéhez, és bőkezűségével maga mellé állította a katonákat. Tehetségtelen fivérét, Lucius Scipiót az Antiokhosz ellen vívott háború végén kinevezte főparancsnoknak.

Ennek következtében Lucius diadalmenetet tarthatott a legkiválóbb római hadvezérekkel egy sorban. Ok tehát a Scipio elleni vádemelésre volt éppen elég. Catóban azonban megvolt a bátorság is, hogy fellépjen a mindenható hadvezér ellen. Halálbüntetést követelt a hatalommal való visszaélés, a kincstár megkárosítása, a választók megvesztegetése miatt, és azért, mert egyeduralomra tört. Csupán Hannibál legyőzetésének dicsősége mentette meg Scipiót a büntetéstől. Fivérét, Luciust azonban pénzbírságra ítélték, és csak nagy nehezen kerülte el a börtönbüntetést. A Scipio nemzetség elvesztette becsületét, és elvesztette hatalmát. Scipio Africanus reményeiben csalódva elhagyta Rómát, és száműzetésben halt meg.
Miután a Scipio család tagjait leleplezte, Cato a Flamininus család ellen fordult. A család egyik tagja, Titus Quintius Flamininus, V. Philipposz makedón király legyőzője, Scipio Africanust választotta példaképéül, és minden cselekedetében őt akarta utánozni. Cato kiűzte a szenátusból Lucius Quintiust, Titus Quintius Flamininus fivérét, erkölcstelen és kegyetlen magatartása miatt. Marcus Portius Cato nagyszerű szónoki képességével bebizonyította a rómaiaknak, hogy sem a nemesi származás, sem a vagyon, sem a hírnév nem menti fel a büntetés alól azokat, akik elbízzák magukat, és felrúgják az ősi szokásokat és törvényeket.

Az idők során azonban maga Cato is felhagyott régi nézeteivel, hűtlen lett eszményeihez. Szavai és követelményei merő ellentétben álltak cselekedeteivel. A hatalom, a rang és a jómód alaposan megváltoztatták a régi erkölcsök védelmezőjét. Cato valaha harcolt a kufárok, uzsorások ellen, akik kifosztják a római parasztokat. Élete alkonyán vagyonát szaporítani akarva, ő maga is spekulációkba kezdett, titokban, megbízottai révén végezte ezt a tevékenységét.
Amikor szorgalmasabban hozzálátott a vagyonszerzéshez, úgy találta, hogy a földművelés inkább szórakoztató, mint hasznot hajtó foglalkozás, ezért tőkéjét biztos és jól jövedelmező vagyontárgyakba fektette; halastavakat, hőforrásokat, posztókészítő műhelyek által használt telkeket, szurokgyártó telepeket, dús legelőkben gazdag földeket és erdőbirtokokat vásárolt, amelyekből szép haszonhoz jutott, és azokban, amint ezt maga mondta, sok kárt még Jupiter sem okozhatott. Igénybe vette a tengeri kereskedelemben szokásos legrosszabb uzsorásokat is a következőképpen: nagyszámú kölcsönzőit felszólította, hogy társuljanak egymással; amikor ötvenen voltak, és mindegyiknek volt egy-egy hajója, a társulásban őt egy részvénnyel képviselte felszabadított rabszolgája, Quintius, aki a társulat tagjaival együtt részt vett az üzleti vállalkozásokban, és kísért hajókat.
Így nem kockáztatta tőkéjét, vagy csak egész kis részét, busás haszon fejében. Adott kölcsön pénzt rabszolgáinak is, ha erre megkérték. A pénzen rabszolgái fiúkat vásároltak, akiket Cato költségén kiképeztek és betanítottak, majd egy év múlva áruba bocsátottak.
Cato ezek közül többet megtartott magának, a legmagasabb áron, s az árat levonta a kölcsönadott összegből. Fiát is biztatta az ilyen eljárásra, és azt mondta, hogy csak vénasszonyokhoz illik, de férfiemberhez nem, hogy csökkentse vagyona értékét. Az azonban már túlzás volt Cato részéről, amikor azt merészelte állítani, hogy csodás és isteni dicséretre méltó az olyan ember, aki vagyona leltára szerint többet hagy maga után, mint amennyit örökölt.

Cato ifjúkorában csodálatba ejtette szomszédait és ismerőseit, amikor szorgalmasan együtt dolgozott a földeken rabszolgáival, és velük étkezett. Háború idején megosztotta kísérő szolgájával a tábori élet minden terhét, úgy bánt vele, mint jó barátjával. Mire megvénült, nyerészkedő, kegyetlen természetű rabszolgatartó lett belőle. ”A földművelésről” szóló könyvében Cato leírja, hogyan lehet a rabszolgákból a legkevesebb eltartási költség mellett a legtöbb hasznot húzni. Kegyetlenül bánt el a birtokán megöregedett, munkaképtelen öreg rabszolgákkal.
Az az ember, aki egykoron az ősök szokásait és erkölcseit követte, környezetét bámulatba ejtette szerénységével, egyszerű öltözködésével, később kegyetlenül megbüntette rabszolgáit, ha nem tetszett az asztalon a teríték, a felszolgálás, vagy valamelyik szolgája tüsszentett, vagy elköhintette magát felszolgálás közben. Az öreg Cato szolgái rettegtek kegyetlen uruktól. Ismeretes, hogy egyik rabszolgája végzett magával, nehogy felelnie kelljen gazdája előtt valami csekély vétkéért.

Cato, aki ifjúkorában Nearkhosz görög filozófus tanítványa volt, és görög szerzők művein nevelkedve fejlesztette írói és szónoki képességét, idős korára ellensége lett mindennek, ami nem római. Élete vége felé a görögök iránti gyűlölete már odáig fajult, hogy ártalmasnak találta a római köztársaság számára, ha valaki a görög irodalmat tanulmányozta. A fiához intézett levelében Cato ezt írta: ”Mindazt, amit a görögökről elmondtam, a magam tapasztalataira alapítottam, melyeket Athénban szereztem. Műveiket csak nézni érdemes, de nem megtanulni. Hidd el nekem, hogy a görög nép romlott a velejéig, képtelen arra, hogy okosan intézze az állam ügyeit. Ha műveltségüket áthozzák mihozzánk - mindennek vége lesz.”

Minél jobban hátat fordított Cato a régi hagyományoknak, annál inkább üldözött másokat ugyanezért. Szüntelenül ostorozta az új nemzedéket, ő maga pedig egyre álnokabb és képmutatóbb lett. Hét évvel a szíriaiakon aratott thermophülai győzelem után, i. e. 184-ben Catót barátjával, Flaccusszal együtt censorrá választották. Ez a hivatal nagy megtiszteltetést jelentett a rómaiaknál, egy politikai pályafutás betetőzését. A censorokra tartozott a polgárok életének és erkölcseinek felügyelete is. A rómaiak szerint sem a házasság, sem az életmód, sem a vendégeskedés nem maradhatott felügyelet nélkül, sőt azt vallották, hogy mindezekben a dolgokban sokkal világosabban megnyilatkozik az ember jelleme, mint politikai szereplésében.
Ezért két férfiút választottak, az egyiket a patríciusok, a másikat a plebejusok közül felügyelőnek, erkölcsbírónak és a közfegyelem őrének, hogy senki ne vesse magát korlátlanul az élvezetekbe, és meg ne szegje az ősi szokásokat. Ezeket a férfiakat hívták censoroknak, akiknek hatalmában állt bárkit kizárni a lovagrendből és a szenátusból, ha féktelen és kicsapongó életet folytatott. A censorokra tartozott a polgárok vagyonának megvizsgálása és felbecsülése is.

Cato hosszas küzdelem árán jutott a censori tisztséghez. A római arisztokraták többsége ”parvenü”-nek, felkapaszkodottnak tartotta, és nem óhajtotta, hogy egy alacsonyabb sorból származó ember kapja meg a köztársaság egyik legfontosabb és legmegtisztelőbb méltóságát. Sokan féltek a zsémbes, pereskedő vénember kötekedésétől, mivel jól tudták, hogy kegyetlenül elbánik mindenkivel, aki a legcsekélyebbet véti is a törvény ellen.
Amikor censor lett, mindenáron be akarta bizonyítani, hogy most is a régi erkölcsök őre, aki vigyáz az állam minden fillérére. Rómában például a vízellátás ingyenes volt, mivel azonban a vízvezetékek fenntartása igen sok pénzébe került az államnak, Cato megparancsolta, hogy szedjék szét azokat a csatornákat, amelyek a magánházakba és -kertekbe vezetik a vizet. Ezután csak az utcákon levő kutakból hordhatott a lakosság vizet. Ez nagyon csekély állami megtakarítást jelentett csupán, a lakosságnak viszont igen nagy nehézségeket okozott. A római szegénység azonban elégedettséggel és örömmel látta, hogy az arisztokraták is kénytelenek a városi kutakból hordani a vizet, akárcsak ők.

Egy másik olcsó fogása, mellyel megnyerte a lakosság rokonszenvét, egy rendelkezés volt, amely szerint lebonthatták a legszebb és legjobban berendezett villák és nyaralók kiszögelléseit, ha azok közterületet foglaltak el. A plebs tombolt a lelkesedéstől, bár a nyugtalan censor romboló tevékenysége nem volt a nép hasznára.
Cato censorsága idején óriási vámokat vetettek ki a luxuscikkekre, ez azonban egyáltalán nem korlátozta az arisztokrata hölgyeket a fényűző öltözködésben. Cato jó apa, feleségének szerető férje és gondos gazda volt.

A szerelemről nem mondott le öregember létére sem, sőt magas kora ellenére is újból házasságra lépett felesége halála után. Ez pedig a következőképp történt:
Régi szokása szerint barátaival lement a Forumra, és egy bizonyos Saloniushoz fordult, aki azelőtt titkári szolgálatot végzett nála, és most is ott volt Cato kíséretében. Jó hangosan megkérdezte tőle, talált-e már megfelelő férjjelöltet a lányának. Salonius erre azt felelte, nem is akar, amíg Catót meg nem kérdezte.
- Márpedig én találtam alkalmas vőt neked - mondta Cato. - Csak egy kifogást lehet tenni ellene, a kora nem megfelelő. Mást nem lehet megszólásképp mondani róla, de nagyon öreg.
- Mindig megbíztam benned, Cato, és most is rád bízom a dolgot. Ahhoz adom feleségül a lányomat, akit te választottál.

Cato erre kertelés nélkül megmondta, hogy a leány kezét saját magának kéri. Természetesen ez a leánykérés elképesztette Saloniust, aki azt hitte, hogy Cato már túl van azon a koron, hogy házasságra gondoljon, ő pedig sokkal alacsonyabb származású, mint hogy családi kapcsolatba kerüljön valakivel, aki consulságot viselt, és diadalmenetet tartott; de mikor látta, hogy Cato komolyan veszi, amit mond, mihelyt a Forumra értek, elintézték a házasság kihirdetését.
Cato utolsó közszereplése Karthágó lerombolásához fűződik. Catót elküldték a karthágóiakhoz és a numídiai Masinissához, akik háborút viseltek egymás ellen, hogy derítse fel a közöttük levő viszály okát. Karthágóba érve, Cato irigykedve látta, hogy az elpusztultnak vélt város él és virágzik, tele van tetterős fiatalokkal, igen gazdag, erős hadsereggel és nagyszerű hadfelszereléssel rendelkezik.
Úgy vélte, hogy a város hihetetlen fellendülése újabb veszélyt jelent majd Rómára, hisz Karthágó ősidőktől fogva vetélytársa és ellenfele volt a köztársaságnak. Gyorsan hazatért tehát, és előterjesztette a szenátusnak, hogy a numidákkal támadt viszálykodást nem tartja egyébnek, mint előkészületnek egy újabb hadjáratra Itália ellen. Cato szerint a karthágóiak már teljesen felkészültek egy újabb hadjáratra, és csak a kedvező alkalmat várják a támadásra.

A szenátusnak ezen az ülésén hangzott el Cato híressé vált mondása:
- Ceterum censeo Carthaginem esse delendam! Szerintem pedig Karthágónak el kell pusztulnia! - Később minden beszédét, bármiről szólt is az, ezzel fejezte be.
Ily módon idézte fel Cato, mint mondják, a harmadik pun háborút.

Nem sokkal halála előtt arról panaszkodott, hogy az új nemzedék nem érti meg, és nem becsüli őt. Mégis tisztelet és megbecsülés övezte, amikor meghalt. Rómában Salus templomában emeltek szobrot annak az embernek, aki idős korára elárulta fiatalkori eszményeit és nézeteit. A szobor talapzatán mégis ez a felirat áll: ”Mikor a rómaiak állama lehanyatlott, és romlásnak indult, mint censor bölcs rendelkezéseivel, józan erkölcsével és tanításaival ismét helyreállította azt.”