A nagy Spartacus vezette fenyegető rabszolgalázadás, a tartományokban egyre gyakrabban fellángoló szabadságmozgalmak, a szabad proletárok szűnni nem akaró harca - mind aláásta a köztársaság elavult államrendjét. Polgárháborúk gyengítették a római államot, melyek végül a köztársaság bukásához vezettek.
A régi alkotmány - mely egy városállam alkotmánya volt - elavult, és nem felelt meg a befolyásos rabszolgatartók érdekeinek. Róma már nem volt többé városállam, hanem egy nagyhatalmú, óriási birodalom fővárosa, a birodalom határai az Atlanti-óceántól a Kaspi-tengerig terjedtek.

A távoli tartományokat és területeket vazallus királyokkal és telepes római katonákkal a fővárosból igazgatni - igen nehéz és bonyolult feladat lett volna. Az államhatalom új formáira volt szükség, hogy megerősítsék a rabszolgatartó rendet. Új államigazgatási rendszer kellett, amely jobban megfelelt az ország hatalmas méreteinek, mint a régi, idejétmúlt köztársaság. Az egyetlen erő, amely megerősíthette a rabszolgatartó rendet, a hadsereg volt. Egyedül a katonai dictatúra szüntethette meg az állandó belső háborúskodást.

A katonai dictatorok, akik közül Julius Caesar volt a leghatalmasabb, igyekeztek megtörni a régi szenátusi arisztokrácia, az optimaták hatalmát, mivel ezek a túlhaladott arisztokrata köztársaságot védelmezték. A dictatorok, hogy saját hatalmukat megerősítsék, szívesen összejátszottak Róma demokratikus köreivel. Caesar a populorisok, a szabad proletár néppárt vezetője volt. Az ő segítségükkel verte szét az arisztokrata szenátust. Ugyanakkor a vaskezű dictatúra elfojtotta a szabad proletárok mozgalmát, és hogy a nép figyelmét eltereljék a politikától, lakomákkal, látványos játékokkal és ünnepségekkel igyekeztek a kedvét keresni.

Caesar legjelentősebb ellenfele az optimatapárt egyik tekintélyes képviselője, Marcus Junius Brutus volt. Egyesek szerint a neves Julius Brutus utóda, aki, mint a hagyományok alapján mondják, fellázította a népet az utolsó római király, Tarquinius Superbus ellen. Tarquinius száműzetése után Julius Brutus a római köztársaság consula lett i. e. 509-ben. Magas méltóságában nagy akaraterőről és ritka bátorságról tett tanúbizonyságot. Amikor felfedték a köztársaság elleni összeesküvést, melyben két fia is részt vett, Brutus elfojtotta magában az apai szeretetet, és parancsot adott a két bűnös fiú kivégzésére. Szigorú tekintettel nézte végig, hogyan ragadják meg a lictorok az ifjakat, és hogyan fejezik le őket. A haza érdeke előbbrevaló volt Brutus szemében, mint az atyai szeretet.

Ez közismert tény, de Brutus apai leszármazását illetően azok, akik Caesar meggyilkolása miatt meggyűlölték, azt állítják, hogy nem a Tarquiniusok elűzőjétől származott, mert az kivégeztette fiait, és nem maradtak utódai, hanem Caesar gyilkosa egy plebejus eredetű Brutus nevű tiszttartónak a fia volt. Egy görög filozófus viszont azt állította, hogy Brutus csak felnőtt fiait végeztette ki, maradt egy harmadik, csecsemőkorú fia is, és tőle származik a Brutusok családja.
A zsarnokság elleni gyűlölet tovább élt a családban. Servilia, Brutus anyja gyakran mesélt fiának a családi hagyományokról, melyek szerint ősei már négyszáz évvel korábban elűzték a zsarnokságra törő uralkodókat. Így lett később Brutusból a köztársaság egyik legfőbb védelmezője.
Servilia, Brutus anyja a filozófus Cato nővére volt, és fiának nagyszerű nevelést adott. Brutus szinte valamennyi görög filozófust alaposan ismerte, folyékonyan beszélt és írt görögül, de a latin irodalmi nyelvben is annyira járatos volt, hogy verseket írt, szónoklatokat és védőbeszédeket tartott latinul. Beszédeit az akkori szokás szerint előzőleg leírta, és hangosan begyakorolta az előadás módját.

Brutus még fiatalember korában részt vett nagybátyja, Cato ciprusi hadjáratában. Ciprus Egyiptomhoz tartozott, és Róma meg akarta szerezni magának ezt a gazdag szigetet. Brutus három évet töltött Cipruson, és segített nagybátyjának a kormányzás munkájában.
Amikor elhagyta a szigetet, Athénban tett látogatást, ahol tanulmányozta a görög filozófusok munkáit. Utána quaestor lett Róma kisázsiai tartományában, Kilikiában. Ebben az időben vagyona alaposan megnőtt: foglalkozott uzsorával, adósai közé számítottak a kisázsiai államok uralkodói is. Amikor visszatért Rómába (i. e. 52-ben), ő volt az állam egyik leggazdagabb embere.

Amikor kitört az új polgárháború, s Pompeius és Caesar fegyvert fogott egymás ellen, várható volt, hogy Brutus Caesarhoz csatlakozik. Hiszen Brutus apja mint néptribunus részt vett a Sulla elleni háborúban, és Pompeius parancsára ölték meg, aki abban az időben a Sulla-párti arisztokratákat támogatta. Brutus azonban apja gyilkosához csatlakozott. Ismerőseit és barátait megdöbbentette Brutus elhatározása, de ő úgy érezte, hogy Pompeius ügyének védelme a köztársaságot védi a zsarnokság ellen, és ezt fontosabbnak tartotta a személyes bántalmaknál.
Brutus Pompeius mellé állt, benne látta hazája vezérét, és Kisázsiába hajózott, hogy a kapott parancsokat teljesítse. Kilikiában rövid idő alatt hatalmas sereget gyűjtött, gyalogos legiót alakított, óriási hajóhadat szereltetett fel, a fegyverraktárakat megtöltette, és rengeteg pénzt halmozott fel a kincstárban. Seregét Makedóniába vezette, ott voltak Pompeius főerői. Caesar serege azonban közeledett.

Időszámításunk előtt 48. augusztus 9-én a két sereg a thesszaliai Pharszalosz város közelében találkozott egymással. Megütköztek, és Pompeius serege csatát vesztett, seregét szétverték, ő maga elmenekült, de nem sokkal ezután Egyiptomban megölték.
A pharszaloszi vereség után, amikor Pompeius elmenekült a tenger felé, Brutus a tábornak mocsaras területre nyíló kapuján észrevétlenül eltávozott, és még az éjszaka folyamán épségben eljutott Larisszába, ahonnan levelet írt Caesarnak. Caesar örült megmenekülésének, s hívta, hogy menjen hozzá. Brutus nemsokára meg is érkezett a győztes táborába, ahol nagy tisztelettel fogadták. Caesar szeretettel vette körül, és magas állást juttatott neki. A vezér magatartásán Brutus barátai és ellenségei egyaránt elcsodálkoztak, hisz Brutus az Alpokon inneni Galliát kapta meg tartományul. Mint mondják, Brutus anyja fiatalkorában szerelmes volt Caesarba, akinek komoly oka volt rá, hogy azt gondolja, Brutusnak ő az apja.

Caesar hamarosan megkedvelte Brutust. Amikor első ízben hallotta beszélni, így szólt barátaihoz:
- Nem tudom, mit akar ez a fiatalember, de amit akar, nagyon akarja.

Brutus szilárd jelleme soha nem hagyta, hogy könnyen engedjen bármilyen kérésnek, csak azért, hogy ezzel mások kedvét keresse, hanem mindig megfontolásból és szabad elhatározásból követte, amit gyakorlatilag jónak talált, és mindig véghezvitte, amihez hozzáfogott. Semmiféle hízelgéssel nem lehetett rávenni, hogy igazságtalan kérést teljesítsen. Azt szokta mondani, hogy akik semmit nem képesek megtagadni, rosszul élték le fiatalkorukat.

Az Alpokon inneni Galliában Brutus jól bánt a lakossággal. Uralma valóságos felüdülést jelentett a tartomány lakosságának, korábbi nyomorúságukhoz képest. Galliából később visszatért Rómába, ahol Caesar segítségével praetorrá választották. Caesar azt is megígérte, hogy a consul választáson is segíteni fogja. A dictator elhalmozta Brutust ajándékokkal, és nyíltan kimutatta, mennyire szereti, és bízik benne. Rómában Caesar után Brutus lett a második leghatalmasabb ember.
Valóban az is volt a szándéka, hogy barátai között az első és legbefolyásosabb legyen, de Cassius és hívei elvonták és eltérítették ettől a szándékától; barátai unszolták, ne hagyja magát meglágyítani, és Caesar befolyásától elcsábítani, kerülje a zsarnoki kegyet és kedvezéseket, amelyekben Caesar nem azért részesíti, hogy erényét tisztelje, hanem hogy erélyét megpuhítsa, és ellankassza bátorságát.

Caesar hatalma egyre jobban erősödött. Élete végéig tribunussá választották, teljhatalmú censor lett, s ez lehetővé tette, hogy hű tisztjei sorából egyedül jelölje ki a szenátorokat. Örökös imperatorrá választották, a római hadsereg fővezérévé (a régi szokás szerint a fővezér a diadalmenet megtartása után visszaadta az imperatori címét). Joga volt hadat üzenni, és ő rendelkezett a kincstár felett. Caesar szobrait az istenekével állították egy sorba. Bíbortogában jelent meg, a régi római királyokhoz hasonlóan. Már senki sem csodálkozott azon, amikor i. e. 44-ben olyan hírek keltek szárnyra, melyek szerint a szenátus felajánlja Caesarnak a királyi koronát. Az ókori birodalmak királyai közül senkinek sem volt olyan korlátlan hatalma, mint Caesarnak.

De nem mindenki hajolt meg a mindenható dictator előtt. Rómában sokan elégedetlenül nézték Caesar uralmát, és a régi köztársaság hívei közül sokan keresték a lehetőséget, hogy gátat vessenek hatalmának.
Időszámításunk előtt 45-44 telén nagy titokban összeesküvést szőttek Caesar ellen. Az összeesküvők feje Cassius és Marcus Brutus volt.
Brutus nehezen állt be az összeesküvők közé. Még sokáig bízott pártfogójában, nem látta, vagy nem vette észre, hogy Caesar lábbal tiporja a köztársaságot, katonai dictatúrára tör, és saját érdekeinek megfelelően használja fel végtelen hatalmát.

Brutus első ember lehetett volna a városban, ha csak egy kis ideig elviseli a második szerepet Caesar után, megvárja, míg annak hatalma hanyatlani kezd. Cassius azonban személyi okokból gyűlölte Caesart, és nemcsak a zsarnoki uralom miatt tüzelte Brutust. Ezért mondták, hogy Brutus nem tudta elszenvedni a zsarnokságot, Cassius pedig a zsarnokot. Brutust sokan igyekeztek Caesar ellen fordítani. Ősének, a királyságot megdöntő Brutusnak a szobrára ezt írták: ”Most kellene élnie Brutusnak.” Bírói székén naponta talált ilyen írásbeli figyelmeztetéseket: ”Brutus, alszol?” Vagy: ”Nem vagy te igazi Brutus!”
Cassius igyekezett barátait rávenni a Caesar elleni merényletre, akik készek voltak rá, ha Brutus áll az élükre; úgy gondolták, az ő tekintélye és jelenléte bizonyítaná, hogy Caesar megölése igazságos cselekedet.

Cassius egyetértett a habozók érvelésével, felkereste Brutust, és megkérdezte tőle:
- Megjelensz-e, Brutus, március idusán a szenátusban? Mert tudomásomra jutott, hogy Caesarnak barátai és talpnyalói ezen a napon készülnek felajánlani neki a királyságot.
- Ezen az ülésen én nem leszek jelen.
- És mi történik, derék Brutusom, ha hívnak bennünket mint praetorokat?
- Akkor kötelességem, hogy ne hallgassak, hanem megvédjem hazámat, és küzdjek a szabadságért, amíg élek.
Cassius erre fellelkesedve így szólt:
- De vajon melyik római fogja tűrni, hogy meghalj?

Ezután átölelte, megcsókolta Brutust, és részletesen beszámolt neki az összeesküvésről. Brutus nem habozott tovább, és igyekezett ügyüknek megnyerni a város legtekintélyesebb embereit. Több mint hatvan szenátor csatlakozott hozzájuk, hogy az országot megszabadítsák a zsarnoktól. Az összeesküvők március idusát tűzték ki a merénylet napjául, amikor a szenátus régi szokás szerint ülést tart.
Miután a szenátus ülését összehívták, és várható volt, hogy Caesar is jelen lesz, véglegesen elhatározták a merénylet végrehajtását. Arra számítottak, hogy teljes számban összegyülekezhetnek anélkül, hogy gyanút keltenének, és mind ott lesznek a legkiválóbb vezető emberek is, akik a nagy tett végrehajtása után azonnal felkarolják a szabadság ügyét. Úgy érezték, hogy az istenség sugalmazta a hely megválasztását, egy oszlopcsarnokot a színház tőszomszédságában, egy hozzá csatlakozó ülésteremmel, melyben Pompeius szobra állott.

Amikor elérkezett március idusa, Brutus tőrt dugott az övébe, és úgy ment el a szenátus ülésére, míg a többiek Cassius házában gyűltek össze, és a Forumon mentek Pompeius csarnokába, s várták Caesar érkezését. Valamennyien külsőleg nyugodtan viselkedtek, pedig több praetor is volt köztük, akiknek különféle ügyeket kellett intézniük, de vigyáztak arra, hogy az ügyes-bajos dolgaikkal hozzájuk fordulóknak jól átgondolt és gondosan indokolt ítéletet mondjanak. Mikor az egyik nem akart az ítéletbe belenyugodni, és nagy kiabálás közben minduntalan Caesarra hivatkozott, Brutus összeesküvőtársaira pillantott, és így szólt:
- Caesar engem soha nem akadályozott meg abban, hogy a törvény értelmében járjak el, s nem fog megakadályozni ezután sem.

Közben híre érkezett, hogy Caesar közeledik, hordszéken hozzák. Hat rabszolga hozta vállán a hordszéket, majd a terembe érve földre tették. Caesar karosszéke felé indult. Az összeesküvők körülállták a dictatort, mintha valami ügyet szeretnének vele megbeszélni. Előretuszkolták Tullius Cimbert, aki száműzött fivére érdekében kérlelte Caesart. Ő azonban elhárította kérésüket, majd amikor nem tágítottak mellőle, indulatosan felkelt karosszékéből. Erre Tullius mindkét kezével letépte a dictator válláról a togát, mögötte álló társa, Casca kihúzta tőrét, és ő adta neki az első döfést a válla közelében. De a tőr nem ütött mély sebet. Caesar megragadta a tőr markolatát, és harsány hangon felkiáltott:
- Nyomorult Casca, mit teszel?!
Ekkor már több szúrást kapott, körülnézett, és megpillantotta Brutust a rája sújtó tőrrel a kezében.
- Te is fiam, Brutus? - kérdezte, és eleresztette Casca kezét, amelyet addig erősen fogott, fejére húzta togáját, és átengedte testét a tőrszúrásoknak.

A dictator holtan esett össze nagy ellenfele, Pompeius márványszobra talapzatánál.
Miután Caesart így meggyilkolták, Brutus a terem közepére ment, beszédet akart tartani, hogy megnyugtassa a szenátust, de a szenátorok rémületükben szanaszét futottak, bár senki sem bántotta őket. Az összeesküvők ugyanis szilárdul elhatározták, hogy mást nem ölnek meg, sőt mindenkit felhívnak, hogy élvezze a szabadságot. Mikor az összeesküvés tervét részletesen megbeszélték, a többiek mindnyájan azt ajánlották, hogy Caesarral együtt öljék meg Antoniust is, aki nagy hatalomra tett szert a katonasággal való barátkozása révén. Brutus azonban ellene szegült ennek a tervnek, mert ragaszkodott hozzá, hogy ki kell tartani ügyük igazságos volta mellett, részben pedig, mert abban reménykedett, hogy Antonius megváltozik, és együtt fog munkálkodni velük hazájuk szabadsága érdekében.

Brutus így megmentette Antonius életét, de az a pillanatnyi rémület hatására plebejusi ruhát vett magára, és elmenekült. Brutus és társai úgy, ahogy voltak, véres tőrrel a kezükben, felmentek a Capitoliumra, és elmondták, hogyan végeztek a zsarnokkal. A polgárok eleinte megrémültek a gyilkosság hírére, de amikor látták, hogy a merényletet nem követte sem vérengzés, sem fosztogatás, bátorságuk visszatért. Brutus beszédet intézett az egybegyűltekhez, és elmondta, hogy Caesar pusztulása után vissza kell hozni a szabadságot, melyet a zsarnok sárba tiport. Emlékeztette hallgatóit ősapjára, Brutusra, aki árulásért saját fiait is kivégeztette.
Cassius és Brutus ezután a Capitoliumról a Forumra ment. Mindketten beszédet intéztek a tömeghez, és az ősök emlékét idézték, akik elűzték Tarquinius Superbust, s a királyság helyett köztársaságot teremtettek. Róma lakói azonban nem álltak Caesar gyilkosai mellé, nem tudták megérteni, mi az összeesküvés szándéka. Sokan féltek a zavargásoktól. A szenátus sem egyezett bele, hogy Caesart zsarnoknak nyilvánítsák, és gyilkosait felmentsék. Végül Cicero javaslatára a szenátus úgy döntött, hogy továbbra is érvényben maradnak Caesar törvényei és határozatai, de az összeesküvők mentességet kapnak.

Ezután megvitatták Caesar végrendeletét és temetését. Antonius consul azt követelte, hogy a végrendeletet olvassák fel, s a holttestet nyilvános szertartással temessék el. Caesar minden egyes római polgárnak 75 drakhmát hagyományozott, és a népnek ajándékozta a Tiberis túlsó partján fekvő kertjeit. A dictator bőkezűsége végleg szembeállította a rómaiakat az összeesküvőkkel, akik nem számíthattak tovább a nép támogatására.
A gyilkosok nem érték el céljukat. Eltávolították Caesart, de a köztársaságot nem tudták feltámasztani. Caesar emberei kerültek hatalomra, a becsvágyó és tapasztalt Marcus Antonius vezetésével. Ez a bátor, heves természetű hadvezér azonban bizonytalan ember volt. Caesar másik kiváló hadvezére Marcius Aemilius Lepidus, a lovasság parancsnoka, a harmadik pedig Caesar ifjú unokaöccse, Octavianus volt. Ez a három vezér került uralomra, ők alakították meg a második triumvirátust i. e. 43-ban.

Caesar meggyilkolása idején a fiatal Octavianus Apollóniában tartózkodott, ahol tanulmányaival foglalkozott, s nagybátyjára várt, akinek az volt a szándéka, hogy hamarosan háborúba indul a parthusok ellen. Mihelyt értesült Caesar szerencsétlen haláláról, Rómába ment, és népszerűsködésből felvette a Caesar nevet, majd a Caesar örökségeképpen hátramaradt pénzt szétosztotta a polgárok között; Antonius ellen pártot szervezett, és bőkezű adományokkal sokat megnyert magának Caesar volt katonái közül. Cicero is Octavianust támogatta, amiért Brutus szigorúan megrótta, mert jóravaló, derék embernek mondja beszédeiben Octavianust, holott az is zsarnokságra tör, ha módszerei jóságosabbnak látszanak is Antoniusénál.
- Őseink - mondta Brutus - nem tűrték a jóságos kényurakat sem.

A második triumvirátus megalakulása után Brutus és Cassius elmenekült Görögországból. Brutus rövid idő alatt nagyszerű hadvezéri és uralkodói képességéről tett tanúbizonyságot. Nagy erőket gyűjtött össze, hogy harcba indítsa őket a köztársaságért. Brutus mögött állt Szíria, Kisázsia és Görögország. Özönlöttek hozzá Pompeius régi harcostársai és tisztjei. Kisázsia uralkodói pénzt és fegyvert bocsátottak rendelkezésére.
Brutus és Cassius menekültként, koldusszegényen hagyta el Itáliát; nem volt pénzük, sem fegyverük, egyetlen hajóval, sőt egyetlen harcossal sem rendelkeztek, a városok is elfordultak tőlük. De néhány hónap alatt kitűnően felszerelt flottájuk, gyalogságuk, erős lovasságuk, gazdag kincstáruk volt, és nagy területek álltak mögöttük a római birodalom keleti felében.

Annak ellenére, hogy a két köztársasági vezér jelleme sok mindenben különbözött, mégis nagyszerűen kiegészítették egymást. Cassiusról mindenki azt tartotta, hogy nagyon tehetséges katona, de hirtelen haragú, és hatalmát megfélemlítéssel gyakorolja, baráti körben azonban hajlott a tréfákra és gúnyolódásra.
Mondják, hogy Brutust szerette a nép, barátai rajongtak érte, de nem gyűlölték még az ellenségei sem, mert rendkívül szelíd és nemes lelkű volt, mentes minden haragtól és élvezethajhászástól, egyenes gondolkodású és hajthatatlan abban, amit szépnek és igaznak tartott. Cassiusról tudták, hogy azért visel háborút, járja be a világ minden részét, és vállalja a veszélyeket, mert a hatalmat saját magának akarja megszerezni, nem pedig azért, hogy a polgároknak visszaadja szabadságukat.
Brutust azonban, mint mondják, még ellenségei sem gyanúsították soha haszonleséssel, sőt sokan hallották magától Antoniustól, hogy szerinte Brutust a Caesar ellen elkövetett merényletre egyedül a tett dicső volta és a hite szerinti jogosság vezette, míg a többiek gyűlöletből és irigységből szövetkeztek ellene.

Cassius elfoglalta Rhodoszt, és a kelleténél szigorúbb kézzel tartotta hatalmában a szigetet, annak ellenére, amit bevonulásakor mondott, amikor a rhodosziak királyuknak és uruknak szólították.
- Nem vagyok sem király, sem úr - mondotta -, hanem úrnak és királynak megölője és megfenyítője.
Ezzel azt akarta megmutatni, hogy a rhodosziak nem várhatnak kegyelmet attól, aki Caesarnak sem kegyelmezett. Brutus viszont ostrom alá vette Xanthosz lükiai várost. Az történt ugyanis, hogy a római vezér pénzt és hadsereget kért a lükiaiaktól. Az egyik népvezér rá¬beszélte a városokat, hogy lázadjanak fel a rómaiak ellen, meg is szálltak néhány magaslatot, hogy Brutus útját elvágják.
Brutus azonban lovasaival elfoglalta az erődítményeket és falvakat, a foglyokat pedig váltságdíj nélkül szabadon bocsátotta, hogy szelíd bánásmódjával a népet megnyerje magának. De azok megmakacsolták magukat, haragudtak az elszenvedett károk miatt, továbbra is szembeszálltak Brutusszal, aki a legharciasabbakat beszorította Xanthoszba, és a várost ostrom alá vette.

Ekkor többen a város alatti folyóba vetették magukat, és úszva kíséreltek meg elmenekülni, de a folyón át a rómaiak hálót feszítettek, s ezzel fogdosták össze a menekülőket; a háló tetejére csengőt kötöttek, és az nyomban jelt adott, ha valaki belebonyolódott a hálóba. Éjszaka a xanthosziak az ostromgépek ellen intéztek támadást, és fel akarták gyújtani. De a rómaiak észrevették szándékukat, és a támadókat visszakergették a várfalak mögé.
Közben heves szélvihar támadt, amely a lángokat a bástyák felé hajtotta, és a közeli házak kigyulladtak. Brutus féltette a várost, s megparancsolta katonáinak, hogy segítsenek a tűz eloltásában. A lükiaiak azonban lövedékekkel árasztották el a tűz eloltására odasiető rómaiakat.
Mikor a várost elborító tűz mindenfelől nagy lángra lobbant, Brutus kívülről körüllovagolta a várost, és mindenképpen szeretett volna a lakókon segíteni. Díjat tűzött ki minden katonájának, aki a város lakói közül valakit kiment. Az ugyancsak Lükiában levő Patara város ostro¬mánál történt, hogy Brutus néhány női hadifoglyot váltságdíj nélkül szabadon bocsátott. Az asszonyok hazatértek, és elmondták, milyen derék és igazságos ember Brutus, majd rábeszélték a vezetőket, hogy ne szegüljenek ellen a rómaiaknak, hanem adják át a várost.

Szamosz szigete azonban nem adta meg magát. Brutus, eddigi sikerein felbuzdulva, levelet írt a sziget lakóihoz: ”A xanthosziak nem fogadták el jóindulatú javaslatomat, ostobán temetővé változtatták városukat. Patara város lakói megbíztak bennem, tehát szabadok maradtak. Most pedig válasszatok!” A szamosziak a levél elolvasása után megadták magukat Brutusnak.
Brutus és Cassius Makedóniában Philippi városánál vonta össze hadait. Eközben a triumvirek nagy erőket gyűjtöttek össze a köztársasági hadak szétverésére. Antonius és Octavianus Makedóniába vitték legióikat. A köztársaságiak közelében ütöttek tábort. A triumvireknek és ellenfeleiknek egyenként 19 000 nehézfegyverzetű gyalogosuk volt. Brutus és Cassius 20 000 lovassal, a triumvirek pedig 13 000 lovassal rendelkeztek.

Mondják, hogy amikor készültek átkelni Ázsiából, Brutus rendkívüli jelenséget látott. Mindig is rossz alvó volt, nappal soha nem aludt, éjszaka is csak olyankor, midőn ügyeit már nem intézhette, és senkivel sem tudott tanácskozni, mert mindenki nyugovóra tért. Egyik éjszaka a tábort már csend borította, s Brutus mécsvilágította sátrában gondolataiba merült.
Hosszasan töprengett, s ekkor hirtelen úgy érezte, hogy valaki belép a sátorba. A bejárat felé nézett, s egy óriás termetű, félelmetes és szokatlan külsejű alakot pillantott meg, amely csendben megállt mellette. Összeszedte bátorságát, és megkérdezte:
- Ki vagy, ember-e vagy isten? Mit akarsz tőlünk?
Erre a látomásszerű alak így válaszolt:
- A rossz szellemed vagyok, Brutus. Philippinél majd találkozunk.
Brutus csak ennyit válaszolt:
- Találkozunk.

Miután a jelenés eltűnt, Brutus hívta szolgáit, de ők kijelentették, hogy nem hallottak semmi hangot, és jelenést sem láttak, s erre továbbra is ébren töltötte az éjszakát. Kora reggel felkereste Cassiust, és elbeszélte látomását. Cassius, aki az epikuroszi bölcselet tanait vallotta, és ezekről gyakran vitázott Brutusszal, most többek között ezeket mondotta:
- A mi tanaink szerint, Brutus, nem látunk és nem érzékelünk semmit igaz valóságában, mert érzékeink hajlamosak a tévedésre, és megcsalnak bennünket, sőt ezenfelül nagyon hajlanak arra is, hogy képzeletünket felizgassák, és bár valóságos okunk nincs rá, mindenféle képet láttassanak velünk... A te esetedben az történt, hogy a testi fáradtság izgalomba hozta és eltorzította értelmi képességeidet. Nem valószínű, hogy szellemek léteznek, vagy ha léteznek is, nincs emberi alakjuk, nem tudnak emberek módjára beszélni, és nincs hatalmuk felettünk. A magam részéről örülnék, ha így volna, hogy ne csak fegyverünkben, lovunkban és hajóinkban bízzunk, hanem az istenek segítségében is, amikor a legszebb és legistenesebb vállalkozásba kezdünk.

Cassius ezekkel a szavakkal nyugtatta meg Brutust. Kora reggel Brutus és Cassius sátrára kitűzték a csatát jelző bíbortunicát; a két vezér találkozott a két tábor közötti szabad térségen, s Cassius így szólt:
- Bárcsak győznénk, Brutus, s életünk hátralevő részét együtt tölthetnénk boldogan! De akár győzünk, akár nem, nem félünk az ellenségtől!

A két hadsereg tétlenül állt szemben egymással. A köztársaságiak nem akartak döntő ütközetbe bocsátkozni, arra számítottak, hogy elvágják az utánpótlási vonalakat, és ezzel kiéheztetik az ellenséget. Antonius és Octavianus azonban harcra kényszerítette a köztársaságiakat.
Ez pedig így történt: Antonius elhatározta, hogy a mocsáron át az ellenség hátába kerül. Mialatt csapatainak java része töltést emelt a mocsár mentén, hogy a legiók átkelhessenek rajta, Antonius - az ellenség megtévesztésére - naponta katonai szemlét tartott. A töltés tíz nap alatt elkészült, és a hadoszlopok az éjszaka sötétjében áthaladtak rajta. Cassius seregét bekerítették.

De Cassius is okos és tapasztalt hadvezér volt, és azonnal megtette az ellenintézkedéseket. Katonái rövid idő alatt falat emeltek az egész mocsáron át, és elfoglalták. Ezzel Antonius legiói is körül voltak kerítve. Antonius nagy haragra gerjedt a kudarc miatt, és ostromot indított az ellenség megszállta fal ellen. Amikor a köztársaságiak meglátták Antonius katonáit, amint a falak felé közeledtek, parancsot sem várva harcot indítottak ellenük. Így kényszerítette ütközetre Philippinél Antonius a köztársaságiakat.
Antonius csapatát visszaverték. Ezalatt Brutus szétverte Octavianus seregét, és betört annak táborába. A köztársaságiak diadalt arattak. Híre terjedt, hogy Octavianust megölték, még szemtanúk is akadtak, akik ezt látták. A hír azonban hamis volt, és az öröm túl korai. Antoniusnak sikerült gyorsan átcsoportosítania a legiókat, és személyesen vezette a fal ostromát. A dühödt támadás sikerrel járt - a falat elfoglalták, és Antonius harcosai betörtek Cassius táborába.

Így aztán Brutus elfoglalta Octavianus táborát, Antonius pedig Cassiusét. Maga Cassius úgy vélte, hogy minden elveszett, és bemenekült Philippibe. Már teljesen kimerült, amikor sűrű porfelhőt pillantott meg. Egy csapat harcos vágtatott hozzá, hogy értesítsék az Octavianuson aratott győzelemről. Cassius ellenségnek nézte a lovasokat, és azt hitte, az ő üldözésére küldték őket. Ekkor kiküldte egyik tisztjét, Titiniust, hogy tudakolja meg, miféle lovasok tartanak Philippi felé.
A lovasok örömmel ismerték fel Titiniusban Cassius jó emberét, leugráltak lovukról, átölelték, megcsókolták, sokan hangos kiáltozással nyargalásztak körülöttük. Cassius azonban azt hitte, hogy Titinius az ellenség fogságába került. Kétségbeesésében bement az egyik sátorba, és fegyverhordozója kardjába dőlt.

Brutus, amikor meghallotta Cassius vereségét, hozzá sietett, de már holtan találta. Holttesténél sírva fakadt, az utolsó rómainak nevezte, mert Róma soha többé nem szülhet ilyen nagylelkű, nemes gondolkozású férfiút. Aztán összegyűjtötte Cassius harcosait, és fejenként 2000 drakhmát ígért nekik kárpótlásul veszteségeikért, és biztatta őket, hogy közeledik a győzelem napja. A győzelem valóban közel volt, de Brutus mégis elmulasztotta.
Brutus ismét fel akarta állítani Cassius táborát. Elhatározta, hogy addig nem indít ostromot az ellenséges állások ellen, amíg nem szedte össze Cassius szétszórt erőit. És ezzel nagy hibát követett el. Cassius katonái és parancsnokai közül sokan elégedetlenkedtek az új hadvezérrel. A fegyelem is felbomlott a köztársasági seregben, a harcosok legtöbbje nem hitt a győzelemben.
Brutus tábora tele volt hadifogollyal, akiket szigorúan kellett őriztetni. A köztársasági vezér ekkor elhatározta, hogy azokat a foglyokat, akik szabad embereknek születtek, szabadon engedi, a foglyul ejtett rabszolgákat azonban kivégeztette, hiszen a rabszolga nem számított embernek. Cassius harcosainak megadta az ígért pénzjutalmat, és kijelentette, hogy a győzelem után hét várost ad nekik szabad prédául. Ezek a kegyetlen és szégyenteljes intézkedések foltot ejtettek Brutus tiszta nevén.

Octavianus és Antonius harcosai is nehéz helyzetbe kerültek. Sokat szenvedtek az éhségtől, mivel Brutus csapatai megakadályozták az élelemellátást. Közeledett a tél, a hideg esőzések ideje. A kétségbeesett emberek még egy tengeri szerencsétlenségről is hírt kaptak. Az utánpótlást szállító nagy flottát Brutus hajói teljesen megsemmisítették. Ez a hír arra kényszerítette Octavianust és Antoniust, hogy ne halogassák tovább a végső összecsapást, a döntő ütközetet, mielőtt Brutus a nagy tengeri győzelemről értesülne.
A tervezett ütközet előtt egy nappal egy ellenséges katona átszökött Brutus táborába azzal a hírrel, hogy Octavianus értesült hajóhada pusztulásáról, és ezért sietteti az összecsapást. De ezt a hírt senki nem hitte el, a katona Brutus színe elé sem jutott, mert azt állították, hogy vagy félreértette a dolgot, vagy hazug hírt hozott. I. e. 42 novemberében, egy borús reggelen a köztársasági csapatok csatasorba álltak. Brutus azonban nem adott parancsot a támadásra. Az utóbbi napokban teljesen megváltozott.
Ingadozás és bizonytalanság vett erőt rajta, mert megtudta, hogy sok köztársasági átállt az ellenséghez. Gyanakvóvá vált, és még a legközelebbi barátaiban sem bízott többé. Amikor pedig észrevette, hogy egyik kiváló harcosa, akit kitüntetett vitézségéért, most elvágtatott mellette, és átpártolt az ellenséghez, nyomban csatába vezette a csapatokat. Így kezdődött Philippinél a második ütközet. Brutus a balszárnyat vezette támadásra. A saját szárnyán győzött, előrenyomult, és meghátráltatta az ellenséget.

Lovasai a gyalogságot támogatva szintén támadtak, de balszárnya, amelyet vezérei, hogy körül ne keríthessék, erősen széthúztak, szétszakadt a középen, meggyengült, nem tudta feltartóztatni az ellenség támadását, és megfutamodott. Brutust bekerítették, de a veszedelem ellenére is a régi hősiességgel harcolt tovább. Katonái azonban már nem voltak a régiek, szégyenletesen megfutamodtak, majd megadták magukat. Legjobb harcostársai azonban kezükben karddal estek el, közöttük volt Marcus, Cato fia is.
Brutus barátai között volt egy Lucilius nevű bátor férfi. Ez meglátta, hogy néhány ellenséges lovas Brutus után vágtat. Elhatározta, hogy élete kockáztatása árán is megállítja őket. Kissé hátramaradt tehát, és azt mondta nekik, hogy ő Brutus, majd amikor elhitték neki, kérte őket, vezessék Antoniushoz, mintha Octavianustól félne, de Antoniusban megbízna.

A lovasok örültek a jó fogásnak, és magukkal vitték Luciliust. Antonius zavarban volt, amikor a hírnöktől értesült, hogy hozzák Brutust; nem tudta, hogyan fogadja kiváló vetélytársát. Lucilius, amikor Antonius elé vezették, rendíthetetlen bátorsággal így szólt:
- Marcus Brutust senki sem fogta el, nem is fogja el soha ellenség, de a végzet ne is arasson ilyen győzelmet az erény felett. Akár élve, akár holtan találjátok meg, mindig magához méltóan fog viselkedni. Katonáidat rászedtem, így kerültem most színed elé, s nem is könyörgök hozzád, hogy megkegyelmezz, bármilyen kegyetlenül akarsz is érte megbüntetni.

Mindnyájan elképedtek Lucilius bátorságán és önuralmán. Antonius ekkor így fordult hozzájuk:
- Gondolom, bajtársak, bosszankodtok tévedésteken. De tudjátok meg, jobb fogást tettetek annál, mint amit kerestetek, mert ellenség helyett barátot hoztatok. Az istenekre mondom, nem tudtam volna, mit tegyek, ha élve hozzátok Brutust elém, de ilyen embert én szívesebben nevezek barátomnak, mint ellenségemnek.
Ezzel megölelte Luciliust, aki ettől kezdve mindig hűséges, megbízható embere maradt.
Leszállt az éj, és Brutus néhány tisztje és barátja társaságában leült egy sziklavédett helyen. Sokáig töprengett, majd félrevonta pajzshordozóját, és megkérte, segítsen neki fogni kardja markolatát, hogy ha beledől, a szúrás azonnal végezzen vele. Az ifjú azonban nem vállalkozott erre. Brutus ezután több emberét is megkérte, hogy segítsen neki meghalni, de egyikük sem vállalkozott rá.

Ekkor valaki megszólalt az éj sötétjében, hogy ne késlekedjenek tovább, hanem meneküljenek, erre Brutus így szólt:
- Igen, de nem a lábunkkal, hanem a kezünkkel.

Ezzel elküldte embereit maga mellől, és a kardjába dőlt. Így halt meg Marcus Junius Brutus. Utódai szabadsághőst láttak benne, és emléke megmaradt a népe szívében.

Amikor Antonius megtalálta Brutus holttestét, ráterítette drága bíborköpenyét, és egy szabadosának megparancsolta, hogy gondoskodjék eltemettetéséről. Mikor pedig később megtudta, hogy szabadosa nem égette el a bíborköpenyt a holttesttel együtt, sőt a temetésre kapott pénz nagyobb részét is eltulajdonította, szabadosát kivégeztette.

A történelem pedig ment tovább, ítéletet mondott az oligarchikus köztársaság felett. Róma évszázadokra katonai dictatorok, császárok uralma alá került.