29. Mithridatész már csak azért sem sietett a csatába, mert azt gondolta, hogy Lucullus szokásos óvatosságával és lassúságával vezeti majd a háborút, így hát nyugodtan vonult Tigranész felé. Először csak néhány armeniaival találkozott, akik páni félelemben rohantak visszafelé az úton, de már akkor is sejteni kezdte, mi történt. Majd amikor mind több fegyverét vesztett és sebektől borított menekülő jött vele szemközt, értesült a vereségről, és Tigranész keresésére indult. Meg is találta, mindenkitől elhagyottan és megalázva, de nem viszonozta vele szemben mutatott gőgjét, hanem leszállt a lováról, és vele együtt megsiratta közös balsorsukat. Rendelkezésére bocsátotta saját királyi felszerelését, és biztatta a jövőt illetően, sőt azonnal hozzáfogtak új hadsereg összegyűjtéséhez.
A tigranokertai görögök felkelést szerveztek polgártársaik ellen, hogy a várost átadják Lucullusnak, aki már el is foglalta rohammal. Lucullus a kincseket birtokába vette, de magát a várost átengedte katonáinak, hogy kifosszák, a katonák más értékekkel együtt nyolcezer talentumot is találtak vert pénzben. Lucullus ezenkívül fejenként nyolcszáz drakhmát osztott ki a zsákmányból emberei közt. Mikor értesült róla, hogy azok a színészek is fogságba estek, akiket Tigranész a világ minden tájáról összegyűjtött, hogy velük avassa fel az újonnan épült színházat, felléptette őket a győzelmi ünnepségeken és látványosságokon. A görögöket visszaküldte hazájukba, ellátta őket útiköltséggel, hasonlóképpen azokat a barbárokat is, akiket úgy kényszerítettek az ideköltözésre. Így az egyik város pusztulása több más várost virágoztatott fel, amelyekbe visszatértek a lakosok. Ezek aztán Lucullust, jótevőjüket és városuk új alapítóját elhalmozták szeretetükkel.

Lucullus működését más tekintetben is méltó siker koronázta. Jobban vágyott az igazságosságból és emberségességből származó dicsőségre, mint szerencsés haditettekre. Az utóbbiakban nem kis része volt hadseregének, szerencséjének pedig nem sokkal nagyobb része; ami azonban az előbbit illeti, nemes gondolkodását és műveltségéhez méltó viselkedését bizonyította az is, hogy fegyverek nélkül is megnyerte magának a barbárokat. Mert eljöttek hozzá az arabok királyai, és felajánlották neki minden birtokukat; a szóphénéiek népe csatlakozott hozzá; a gordüénéieket pedig annyira meghatotta jóságával, hogy ott akarták hagyni városaikat, és készek voltak követni asszonyaikkal és gyermekeikkel a következő okból: Zabriénosz, a gordüénéiek királya, mint már említettük, Appius útján szövetséget ajánlott fel Lucullusnak, mert nehezen viselte el Tigranész zsarnoki uralmát. Szándékát azonban elárulták, a királyt kivégezték, és vele együtt odavesztek gyermekei és felesége is, még mielőtt a rómaiak Armeniába behatoltak. Lucullus nem feledkezett meg erről, hanem amikor bevonult a gordüénéiek városába, ünnepélyes temetést rendezett Zabriénosznak.
Máglyáját feldíszítette a király díszköntösével, arany ékszereivel és a Tigranésztól szerzett zsákmánnyal, a máglyát saját maga gyújtotta meg, majd italáldozatot mutatott be barátaival és a király rokonaival együtt, a királyt pedig bajtársának és a rómaiak szövetségesének nevezte. Azután nagy költséggel síremléket állíttatott neki, mert sok arany- és ezüstkincset talált Zabriénosz palotájában. Ezenfelül még hárommillió mérő gabona is volt a királyi magtárakban, ami bőségesen fedezte a katonák ellátását. Őt magát is megcsodálták, hogy a közkincstárból nem tartott meg magának egyetlen drakhmát sem, és a háború költségeiről a maga pénzforrásaiból gondoskodott.

30. Követséget küldött hozzá a parthusok királya, hogy barátságot és szövetséget ajánljon fel neki. Lucullus ezt örömmel fogadta, és ő maga is küldött követeket a parthusokhoz, de ezek jelentették, hogy a király kétszínű játékot űz, és Tigranésztól Mezopotámiát kérte szövetség fejében. Amikor Lucullus értesült a dologról, elhatározta, hogy többé nem törődik Tigranésszal és Mithridatésszal, mert ezek már harcra képtelen küzdő felek, és inkább a parthusok ellen próbál háborút indítani; dicső dolognak tartotta volna, hogy egyetlen nagy háborús nekibuzdulással atléta módjára sorban egymás után három királyt fektessen két vállra, és veretlen győztesként vonuljon át a világ három legnagyobb birodalmán.
Parancsot adott tehát Sornatiusnak és vezértársainak Pontoszban, hogy az ott levő hadsereget vezessék hozzá, mert Gordüénéből akar hadjáratot indítani.
A vezérek már korábban is csak nehezen bírtak makacs és fegyelmezetlen katonáikkal, most azonban tökéletesen kimutatta a sereg, hogy mennyire zabolátlan, mert sem rábeszéléssel, sem kényszerrel nem lehetett rávenni, hogy útnak induljon, sőt hangos kiáltozás közben szitkozódva kijelentette, hogy még ott sem akar maradni, hanem védelem nélkül hagyja Pontoszt. Jelentették a dolgot Lucullusnak, de a hír megrontotta az ő katonáit is, akik a táborban a gazdagságtól és a sok dőzsöléstől ellustulva megunták a hadviselést és pihenésre vágytak; amikor aztán meghallották, hogy társaik nyíltan kimondták, amire ők még csak gondoltak, dicsérni kezdték őket, hogy ezek az igazi férfiak, nekik is őket kell utánozniuk, hiszen éppen elég sokat harcoltak már, hogy kiérdemeljék a biztonságot és nyugalmat.

31. Lucullus értesült az ilyen és még ennél is gonoszabb beszédekről, és lemondott a parthusok elleni hadjáratról, s a nyár derekán ismét Tigranész ellen indult. Amikor átkelt a Tauroszon, bosszúsan látta, hogy a gabonaföldek még zöldek, mert a hűvös időjárás miatt a vetés itt sokkal később érik be. Aztán leereszkedett a síkságra, és kétszer vagy háromszor győztesen megütközött az armeniaiakkal, gátlástalanul feldúlta falvaikat, és elvitte a Tigranész részére összegyűjtött gabonát, s így az ellenséget juttatta abba a szűkös helyzetbe, amelytől ő maga félt. Ezután csatára akarta kényszeríteni őket, de hiába ásott árkokat táborhelyük körül, és fosztotta ki a vidéket szemük láttára, nem tudta őket állásaikból kimozdítani, mert már több ízben vereséget szenvedtek tőle. Felszedte tehát táborát és Artaxata, Tigranész királyi székvárosa alá vonult, ahol a király kisgyermekei és feleségei voltak, gondolván, hogy Tigranész a várost nem akarja harc nélkül elveszíteni.
Mondják, hogy miután a rómaiak legyőzték Antiokhoszt, a karthágói Hannibál felkereste az armeniai Artaxaszt, akinek sok dologban kiváló útmutatója és tanítója lett. Mikor Hannibál megtudta, hogy van az országban egy termékeny és szép fekvésű hely, amely elhanyagoltan fekszik, és mindenki elfeledkezett róla, megtervezett egy várost, majd odavezette Artaxaszt, és megmutatta neki, biztatva, hogy kezdjen hozzá az építkezéshez. A királynak a terv megnyerte tetszését, és Hannibált kérte meg a munkálatok irányítására; így épült fel ez a nagy és szép város, amely nevét a királyról kapta, és Armenia fővárosává lett.

Amikor Lucullus ez ellen a város ellen vonult, Tigranész csakugyan nem tudta türtőztetni magát, hanem hadseregével útra kelve, harmad- vagy negyednapra a rómaiak közelében ütötte fel táborát; közöttük volt az Arszania folyó, amelyen a rómaiaknak át kellett kelniök, hogy Artaxatába jussanak. Lucullus áldozott az isteneknek, és mintha már kezében tartaná a győzelmet, átkelt tizenkét cohorsba osztott előhadával, a hadsereg többi részét pedig úgy állította fel, hogy az ellenség be ne keríthesse.
Nagy létszámú lovasság és válogatott csapatok álltak vele szemben, akiket mard lovas íjasok és ibériai lándzsások támogattak.
Tigranész ezt a zsoldoscsapatát tartotta a legharciasabbnak és bennük bízott a legjobban. De egyik csapat sem tüntette ki magát különösebben, mert miután rövid ideig harcoltak a római lovassággal, az utánuk nyomuló gyalogság elől meghátráltak, s amikor egymástól elszakítva futásnak eredtek, a római lovasság az üldözésükre eredt. Lucullus azonban, mikor lovasai szétszóródtak, és látta, hogy Tigranész előretörő lovassága milyen kitűnő és milyen nagyszámú, megijedt. Visszahívta lovasait az üldözésből, és a csapatok élére állva szembeszállt az atropaténéiekkel, akik a főemberekkel együtt Tigranészt vették körül, és még mielőtt kézitusára került volna a sor, megfélemlítette és megfutamította őket. A királlyal együtt harcoló három király közül, úgy látszik, a legcsúfosabban a pontoszi Mithridatész futott meg, mert a rómaiaknak még a harci kiáltását sem tudta elviselni. Az üldözés sokáig, egész éjszakán át tartott; az ellenséget részben leöldösték, de foglyokat is ejtettek, értékes holmikat és mindenféle zsákmányt szedtek össze. Livius azt állítja, hogy az előbbi ütközetben szám szerint többen kerültek kézre, de ebben a csatában az előkelőbbek estek el vagy kerültek fogságba.

32. Ezen a győzelmen felbátorodva és fellelkesülve Lucullus elhatározta, hogy továbbnyomul, és teljesen megsemmisíti a barbárt. De az őszi napéjegyenlőség táján várakozás ellenére kemény időjárás állt be; többnyire havazott, és még a derűs napokon is erősen fagyott, a rendkívüli hideg miatt a lovakat alig lehetett megitatni, és csak nagy üggyel-bajjal tudtak átkelni a folyón, mert az éles jégszilánkok átvágták a lovak inát.
A többnyire árnyékos vidéken, a szűk völgyekben és a mocsarakban a katonák mindig átáztak, menet közben elborította őket a hó, éjszakánként pedig a nedves, átázott talajra kellett lefeküdniük. Az ütközet után csak néhány napig követték Lucullust, de aztán megmakacsolták magukat.
Először a katonai tribunusokat kérték és küldték hozzá, később hangos zajongással csoportokba verődtek, éjszaka zajongtak a sátrakban, ami a katonai zendülés legbiztosabb jele szokott lenni. Lucullus hosszasan kérlelte őket, hogy legyenek türelemmel, amíg el nem foglalják és fel nem dúlják az armeniai Karthágót, Róma legnagyobb ellenségének, Hannibálnak művét. De a katonákat nem lehetett rávenni, ezért kénytelen volt visszavezetni őket, a Tauroszon átkelve Mügdoniába, egy termékeny és kellemes éghajlatú tartományba. Itt egy nagy és népes város van, amelyet a barbárok Niszibisznek, a görögök pedig mügdoniai Antiokhiának hívnak.
A város parancsnoka névleg Tigranész fivére, Gurasz, de valóságban az ostrom minden fortélyához és az ostromgépekhez kitűnően értő Kallimakhosz volt, aki olyan sok bajt okozott Lucullusnak már Amiszoszban is. Lucullus felütötte táborát, és az ostromlás minden fortélyát felhasználva, rövid idő alatt rohammal bevette a várost. Gurasszal, aki meghódolt neki, kegyesen bánt, de Kallimakhosszal még csak szóba sem állt, pedig az azt ígérte, hogy nagy kincsek rejtekhelyének nyomára vezeti. Megbilincseltette és magával vitte, hogy lakoljon bűneiért, mert felgyújtotta Amiszoszt, s ezzel Lucullust megfosztotta attól a becsvágyától, hogy kegyesen bánjék a görögökkel.

33. Bízvást mondhatjuk, hogy mind ez ideig a szerencse nyomába szegődött Lucullusnak, és szinte harcostársa volt, de ettől kezdve, mintha csak elhagyta volna a kedvező széljárás, mindent erőszakkal kellett kiharcolnia, mindenütt akadályokba ütközött, és bár bátor és kitartó volt, hadvezéri tetteivel sem dicsőséget, sem elismerést nem aratott, sőt kis híja volt, hogy a balsikerek és viszályok következményeként el nem veszítette korábban szerzett hírnevét. Ennek nem kismértékben önmaga volt az oka, mert nem volt tekintettel az egyszerű sorkatonaságra, és úgy gondolkodott, hogy ha a vezér engedményeket tesz az alája rendelteknek, tekintélye csorbul vele. De a legnagyobb baj az volt, hogy egyenlő rangú és hatalmú tiszttársaival sem tudott megférni jó egyetértésben, mert mindnyájukat lenézte, és mindegyiknél többre tartotta magát. Ennyi hibája volt Lucullusnak sok más jó tulajdonsága mellett. Magas termetű, szép férfi volt, kitűnő szónok, és a forumon s a táborban egyaránt megállta a helyét.
Sallustius szerint mindjárt a hadjárat kezdetén Küzikosznál ellenszenvessé tette magát a katonák előtt, majd ismét Amiszosznál, mert arra kényszerítette őket, hogy egymás után két telet táborban töltsenek. De terhesnek találták a katonák a későbbi teleket is, mert akár ellenséges földön, akár a szövetségeseknél töltötték az időt, mindig szabad ég alatt, sátrakban laktak. Lucullus ugyanis soha nem ment be hadseregével sem görög, sem baráti városba. A katonák magatartását jól felhasználták a néppárti vezérek, akik merő irigységből azt a vádat emelték ellene, hogy uralom- és gazdagságvágyból húzza-halasztja a háborút, és egyedül tartja uralma alatt Kilikiát, Ázsiát, Bithüniát, Paphlagoniát, Galatiát, Pontoszt, Armeniát és a Phasziszig terjedő vidékeket, s hogy most Tigranész palotáit rabolja ki, mintha királyok kifosztására és nem legyőzésére küldték volna ki. Állítólag így beszélt az egyik néptribunus, Lucius Quintus. Az ő szavaira hallgatva a népgyűlés úgy döntött, hogy Lucullus helyett utódokat küld ezekbe a tartományokba. Azt is elhatározták, hogy az alatta szolgáló katonákat elbocsátják.

34. Lucullus ügyeinek ilyen kedvezőtlen alakulásához hozzájárult az is, hogy Publius Clodius, ez a gőgös, felfuvalkodott és elszánt ember mindenképpen romlására tört. Clodius fivére volt Lucullus kicsapongásairól hírhedt feleségének, és többek közt azzal is vádolták, hogy elcsábította tulajdon nővérét. Abban az időben Lucullus hadseregében szolgált, de nem kapott olyan magas rangot, mint ami szerinte járt volna neki. Úgy gondolta, hogy őt az első hely illeti meg, de mert viselkedése ezt nem tette lehetővé, titkon összeszövetkezett Fimbria volt embereivel, és felingerelte őket Lucullus ellen olyan hízelkedő kijelentésekkel, amelyeket a katonák szívesen hallgattak. Ezeket a katonákat bírta rá korábban Fimbria, hogy gyilkolják meg Flaccus consult, és őt válasszák meg vezérüknek. Így aztán szívesen hallgattak Clodiusra, barátjuknak nevezték, amikor tettetett aggodalmaskodással háborogni kezdett, hogy már soha nem lesz vége az örökös háborúknak és fáradalmaknak; nekik a világ minden népével kell harcolniok, be kell barangolniok a földkerekséget; így emésztődik fel egész életük, s ezekért a szolgálatokért semmi érdemleges jutalmat nem kapnak; egyebet sem tesznek, csak kísérik Lucullus aranyművű és drágaköves serlegekkel megrakott társzekereit és tevéit, Pompeius katonái viszont békés polgárokként élnek feleségükkel és gyermekeikkel, s boldogok, mert földet kaptak, városban lakhatnak, nem kell loholniok Mithridatész és Tigranész után lakatlan puszta vidéken, és nem kell lerombolniok királyi palotákat Ázsiában, hanem Hispaniában nyomorult szökevényekkel, Itáliában pedig elkóborolt rabszolgákkal viselnek háborút. „De ha már nem hagyhatjuk abba a háborút, ne olyan vezérnek őrizzük-e meg inkább maradék testi erőnket és életünket, aki katonái gazdagságát tekinti a legszebb dicsőségének?”

Ezekkel a vádaskodásokkal Clodius úgy megrontotta Lucullus hadseregét, hogy nem követték sem Tigranész, sem Mithridatész ellen, aki Armeniából betört Pontoszba, és újra átvette uralmát, hanem a téli hideg ürügyén Gordüénében húzták-halasztották az időt, és várták, hogy Pompeius vagy más fővezér megérkezzék, és Lucullustól átvegye a fővezérletet.

35. Mikor azonban híre érkezett, hogy Mithridatész legyőzte Fabiust, és útban van Sornatius és Triarius ellen, a katonák szégyenkezve követték Lucullust. Triarius, aki hírnévre vágyva maga akarta kivívni a biztosnak látszó győzelmet, mielőtt még a közelben tartózkodó Lucullus megérkeznék, vereséget szenvedett egy nagy ütközetben, amelyben állítólag hétezer római elesett, köztük százötven centurio és huszonnégy katonai tribunus, s amelyben Mithridatész a tábort is elfoglalta.
Néhány nappal később megérkezett Lucullus is, és Triariust úgy kellett elrejteni a katonák haragja elől. Mivel pedig Mithridatész nem akart megütközni, hanem várakozott Tigranészra, aki nagy haderővel közeledett, Lucullus elhatározta, hogy mielőtt ezek ketten egyesítenék haderejüket, eléje megy Tigranésznak, és megütközik vele. Előnyomulása közben azonban Fimbria hívei fellázadtak, elhagyták soraikat, és azt hajtogatták, hogy őket senatusi határozattal elbocsátották a katonai szolgálatból, Lucullusnak nincs többé joga parancsolni nekik, mert a tartományokat mások kapták meg.

Nincs az a megaláztatás, melyre Lucullus ekkor el ne szánta volna magát: egyenként kérlelni kezdte a katonákat, megalázkodva, könnyek közt járta sorra a sátrakat, megragadta alárendeltjei karját, de senkit nem sikerült megenyhítenie; lába elé dobták üres erszényüket, s azt ajánlották, harcoljon egyedül az ellenséggel, mert csak ő tudja, hogyan lehet ebből a háborúból meggazdagodni. Végül aztán a többi katona kérésére Fimbria emberei megengesztelődtek, és beleegyeztek, hogy a nyár végéig maradnak, csak akkor kérik elbocsátásukat, ha az ellenség addig az ideig nem mutatkozik, hogy megütközzék velük. Lucullus kénytelen volt ennyivel beérni, másként át kellett volna engednie az országot a barbároknak, így tehát éppen csak hogy együtt tartotta katonáit, de nem erőltette és csatába sem vezette őket; már annak is örülnie kellett, hogy vele maradnak, és el kellett néznie, hogyan harácsolja végig Tigranész Kappadokiát, hogyan kezdi el ismét arcátlanságait Mithridatész, akiről pedig levelében azt jelentette a senatusnak, hogy teljes győzelmet aratott felette.
Közben megbízottak érkeztek, hogy rendezzék az ügyeket Pontoszban, abban a hiszemben, hogy a rómaiak uralma ott már megszilárdult. Most aztán saját szemükkel láthatták, hogy Lucullus nem ura önmagának sem, hanem megvetik és gúnyt űznek belőle tulajdon katonái is, akik vezérükkel szemben arra az arcátlanságra vetemedtek, hogy a nyár végén felöltötték fegyvereiket, kardjukat kihúzták, és harcra hívták a sehol nem látható, régen elvonult ellenséget. Aztán nagy kiáltozással az üres levegőt kezdték vagdosni kardjukkal, és miközben kivonultak a táborból, azt kiabálták, hogy letelt a Lucullusnak ígért idő, nem maradnak tovább.
A többi csapatot Pompeius levéllel parancsolta magához, mert a nép kedvezéséből és a néptribunusok hízelgése folytán őt nevezték ki fővezérré a Mithridatész és Tigranész elleni háborúba. A senatus és a patriciusok azonban meg voltak győződve róla, hogy Lucullusszal méltánytalanság történt, mert nem a háborútól, hanem diadalmenettől fosztották meg, és nem arra kényszerítették, hogy hadjáratát, hanem hogy a győzelmi babért hagyja ott, és adja át másoknak.

36. Mindez még gyűlöletesebbnek látszott azoknak, akik ott a helyszínen voltak, mert Lucullusnak még ahhoz sem volt joga, hogy kitüntessen vagy megbüntessen valakit azért, amit a háború folyamán tett. Pompeius még azt sem engedte meg, hogy meglátogassák vagy engedelmeskedjenek írásos rendeleteinek vagy a tíz megbízottal egyetértésben hozott intézkedéseinek, hanem ellenintézkedéseket foganatosított. Persze Pompeiustól jobban féltek, mert nagyobb hadserege volt. Barátaik ennek ellenére találkozót szerveztek kettőjük között, s ez meg is történt egy galatiai faluban. Barátságosan üdvözölték egymást, majd kölcsönösen szerencsekívánataikat fejezték ki sikereikért. Lucullus volt az idősebb, de Pompeius a tekintélyesebb, több hadjárata és két diadalmenete révén. Mindkettőjük előtt babérágakkal megkoszorúzott vesszőnyalábokat vittek győzelmeik jeleként. Mivel azonban Pompeius száraz, kopár vidékeken megtett hosszú út után érkezett, a babérágak elhervadtak a vesszőnyalábokon, és így Lucullus emberei adtak neki a maguk friss zöld babérágaiból.

Pompeius barátai ezt jó előjelnek tekintették, mert valóban Lucullus haditettei adtak fényt Pompeius hadjáratának. A megbeszélések nem hoztak semmi érdemleges eredményt, sőt még nagyobb idegenségben váltak el egymástól. Pompeius semmisnek jelentette ki Lucullus rendelkezéseit, úgyszólván minden katonáját elvette tőle, csak ezerhatszáz emberét hagyta meg neki a diadalmenetre, de ezek se követték valami nagy lelkesedéssel. Lucullus ennyire nem volt rátermett, vagy ennyire nem volt szerencsés a hadvezetés legfontosabb dolgaiban. Ha a többiekkel együtt ez a tulajdonság is meglett volna benne - mert hiszen nem hiányzott belőle a bátorság, a gondosság, a megértés és az igazságosság -, a római birodalom határa nem az Eufratész lett volna, hanem Ázsia távoli partjai és a hürkaniai tenger, hiszen a többi népet mind Tigranész tartotta uralma alatt, és a parthusok hatalma akkor még nem volt olyan nagy, mint amilyennek Crassus idejében mutatkozott. Lucullus idejében a parthusok még nem voltak egységesek, sőt a belső harcok és a szomszédaikkal vívott háborúk miatt ahhoz sem voltak elég erősek, hogy az armeniaiak dölyfös viselkedését megtorolják.
Az én véleményem szerint Lucullus többet ártott, mint használt szolgálataival hazájának: hiszen a parthus határ közelében felállított sok diadaloszlop, Tigranokerta, Niszibisz, s az ott zsákmányolt és Rómába vitt sok gazdagság, Tigranész zsákmányul ejtett és a diadalmenetben vitt koronája vonzotta Crassust Ázsiába, aki a barbárokban semmi mást nem látott, csak leendő prédát és zsákmányt. Amikor azonban szemtől szembe került a parthusok nyilaival, gyorsan kitűnt, hogy Lucullus nem az ellenség ostobaságának és gyávaságának köszönhette győzelmét, hanem saját merészségének és tehetségének. De erről majd később lesz szó.

37. Midőn Lucullus hazaérkezett Rómába, először is arról értesült, hogy fivérét, Marcust Gaius Memmius bevádolta olyan tetteiért, amelyeket quaestor korában Sulla parancsára vitt véghez. Marcust felmentették, de akkor Memmius őellene fordult, és azzal rágalmazta meg a nép körében, hogy nagy összegeket eltulajdonított és elhúzta a háborút; ezért arra próbálta rábírni a népet, hogy ne adja meg neki a diadalmenetet. Lucullus is belevetette magát a küzdelembe, a legelső és legbefolyásosabb polgárok is a tribusok közé vegyültek, és hosszas kérlelésre nagy nehezen rávették a népet, hogy járuljon hozzá a diadalmenethez, amely nem volt ugyan olyan pompás és hosszú, mint más alkalmakkor, és a menetben vitt tárgyak sem voltak oly csodásak, de a Circus Flaminiusban mégis kiállítottak mérhetetlenül sok zsákmányolt fegyvert és a királyoktól elvett ostromgépeket, s ez a látvány önmagában sem volt megvetendő.
A diadalmenetben felvonultak kisebb számban a vértes lovasok, tíz kaszás harci szekér, a király hatvan barátja és hadvezére, aztán hoztak száztíz ércveretű hadihajót, Mithridatész hat láb magas aranyszobrát és drágakövekkel kirakott pajzsát, húsz nyitott hordszéken ezüstedényeket, harminckettőn aranyserlegeket, arany páncéllemezeket és aranypénzeket. Ezeket emberek hordozták; az arany veretű kereveteket nyolc öszvér vitte, a rúdba öntött ezüstöt ötvenhat, a mintegy kétmillió-hétszázezer ezüstdrakhmát pedig százhét. Vittek táblákat is, amelyekre felírták, hogy Pompeius mekkora összegeket kapott Lucullustól a kalózok elleni háborúra, és mennyit szolgáltatott be az államkincstárba; ezenkívül minden katona kapott kilencszázötven drakhmát. Mindezeken felül Lucullus fényesen megvendégelte a város és a közeli helységek, az úgynevezett vicusok lakosait.

38. Miután elvált Clodiától, aki feslett erkölcsű és alantas jellemű nő volt, feleségül vette Serviliát, Cato nővérét, de ez sem volt szerencsés házasság, mert Serviliában csak egy nem volt meg Clodia rossz tulajdonságai közül, a fivérével való botrányos kapcsolata; minden más tekintetben ugyanolyan züllött és erkölcstelen nő volt. Lucullus Catóra való tekintettel, kelletlenül bár, de tűrte, végül azonban elvált tőle is.
A senatus nagy reményeket fűzött személyéhez, hogy majd hatalmas tekintélyével és hírnevével az arisztokrácia védőbástyája és előharcosa lesz Pompeius zsarnokságával szemben; ő azonban otthagyta a közéletet, és nem törődött az állammal, mert elvadultnak és menthetetlennek tartotta, de az is lehet, hogy - mint némelyek mondják - belecsömörlött a dicsőségbe, és vágyódott a kényelmes és könnyű életre annyi fáradság és küzdelem után, mely reá nézve nem a legszerencsésebben végződött.

Egyesek dicsérik érte, hogy képes volt a változtatásra, és el tudta kerülni Marius szenvedésekkel teli sorsát, aki a kimberek felett aratott nagy sikerei után nem érte be irigylésre méltó dicsőségével, hanem kielégíthetetlen uralomvágyból öreg ember létére fiatal emberekkel kelt versenyre, s borzasztó tettekre vetemedett, és még borzasztóbb szenvedéseknek tette ki magát. Cicero is jobban tette volna, ha Catilina pere után bevonja vitorláját és csöndben öregszik meg, és Scipio is, ha megpihen, amikor karthágói győzelmét megtoldotta még Numantiával is; mert megvan a politikai pályafutás határa is, amikor - akárcsak a versenypályán küzdő atlétáknál - véget ér az életerő virágzásának korszaka. Crassus és Pompeius baráti köre gúnyt űzött Lucullusból, mert gyönyörökre és tékozlásra adta magát, mintha bizony a fényűző élet nem illenék jobban az ilyen korhoz, mint a politizálás vagy a hadvezetés.

39. Lucullus élete a régi komédiához hasonlatos, amelynek kezdetén az ember politikáról és hadjáratról olvas, később aztán ivások, lakomák, dőzsölések, fáklyaversenyek és más efféle gyerekes dolgok következnek. Mert én gyerekes dolognak tekintem a drága épületeket, a sétányokat és a fürdőket, és még inkább a festményeket és a szobrokat, s azt a buzgalmat, ahogyan a művészetekkel foglalkozott, ahogy nagy költséggel gyűjtötte a műtárgyakat, és ahogy hadjáratain szerzett mérhetetlen vagyonát erre pazarolta.
Még napjainkban is, amikor oly nagy fényűzés folyik, Lucullus kertjeit a legköltségesebb fejedelmi kertnek tekintik. Amikor a sztoikus Tubero Neapolis környékén a tengerparton meglátta fényűző építkezéseit: a nagy, alagútszerű építmények fölötti függőkerteket, a tenger vizéből csatornákkal táplált halastavakat palotái mellett és a tenger vizére épített kéjlakokat, elnevezte togás Xerxésznek. Tusculumban nyári palotát építtetett, ahonnan pompás kilátás nyílt; voltak itt tágas nyitott ebédlők, ahol lakomákat rendezett, és fedett sétányok. Mikor egy alkalommal Tusculumban meglátogatta Pompeius, és kifogásolta, hogy díszes palotáját nyárra jól berendezte, de télen használhatatlan, Lucullus nevetve szólt:
„Olyannak nézel te engem, akinek kevesebb esze van, mint a darvaknak és a gólyáknak? Mintha bizony én nem az évszakok változásához szabnám lakhelyemet.” Egy alkalommal egy praetor fényes látványosságokra készült, és megkérdezte Lucullustól, nem tudna-e kölcsönözni bíborköntösöket a kar tagjainak. Azt felelte, hogy utánanéz, van-e neki, és ha van, fog adni; másnap megkérdezte, hányra volna szükség. Száz elég lesz, mondta a praetor, mire Lucullus csak annyit felelt, hogy vihet akár kétszer annyit is. Ilyen dolgokra mondta Flaccus, a költő, hogy nem tartja gazdag háznak az olyat, ahol nem több a számba sem vett és elfelejtett drágaság, mint a szem előtt tartott.

40. Lucullus hétköznapi étkezései hallatlan fényűzésről tanúskodtak: bíbortakarók, ékköves serlegek, kartáncok, színészek szavalatai, különleges szakácsművészettel elkészített drága ételek és fogások. Sokan dicsérték Pompeiust egy mondásáért. Történetesen beteg volt, és az orvos fenyőmadarat rendelt neki, de szolgái azt mondták, hogy nyáron fenyőmadarat sehol másutt nem lehet szerezni, csak Lucullusnál, aki hizlaltatja őket. Erre Pompeius megtiltotta, hogy tőle kérjenek, és így szólt az orvoshoz: „Mit? Hát Pompeius ne éljen, ha Lucullus nem ínyenckedik?” S megparancsolta, hogy valami könnyebben beszerezhető ételt készítsenek neki. Cato barátja és rokona volt, de annyira nem szerette költekező életmódját, hogy amikor egy fiatal senator az egyszerűségről és a mértékletességről hosszú és oda nem illő szónoklatot tartott, felkelt helyéről, és leintette: „Hagyd már ezt a beszédet - mondta -, gazdag vagy, mint Crassus, úgy élsz, mint Lucullus, és úgy beszélsz, mint Cato.” Némelyek azt állítják, hogy ezt nem Cato, hanem valaki más mondta.

41. De hogy Lucullus nemcsak élvezte ezt az életmódot, hanem büszke is volt rá, kitűnik a róla fennmaradt történetekből. Mondják, hogy néhány görögöt, akik Rómába látogattak, több napon át vendégül látott. Ezek, görögökre valló jó modorral, restellték elfogadni meghívását, nehogy költségbe verje magát értük. Erre Lucullus mosolyogva így szólt: „Ez valóban értetek is van, görög barátaim, de sokkal inkább Lucullusért.” Egy alkalommal egyedül étkezett, és egyfogásos szerény vacsorát szolgáltak fel neki; emiatt megharagudott, és hívatta a háztartást vezető szolgáját. Midőn az azzal védekezett, hogy senki nem volt hivatalos a vacsorára, és azt gondolta, nem óhajt költségesebb vacsorát, ráförmedt:
„Mit beszélsz? Hát nem tudod, hogy Lucullus ma Lucullusnál vacsorázik?” Ezt a történetet természetesen sokszor emlegették a városban. Más alkalommal céltalanul járt-kelt a forumon, mikor Cicero és Pompeius lépett oda hozzá. Cicero a legmeghittebb barátjának számított, Pompeiusszal volt ugyan közöttük nézeteltérés hadjárata parancsnoksága ügyében, de azért gyakran találkoztak, és mindig szívesen elbeszélgettek egymással. Cicero köszöntötte, és megkérdezte tőle, mit szólna, ha meglátogatnák.

A legnagyobb mértékben örül neki, mondta, s már hívta is őket, hogy menjenek. „Ma este veled szeretnénk vacsorázni, de csak úgy, ahogyan magadban szoktál.” Lucullus vonakodott, és kérte, válasszanak másik napot, de azt mondták, erről szó sem lehet, sőt abba sem egyeztek bele, hogy szolgáinak szóljon, nehogy nagyobb előkészületeket tegyenek, mint amikor egyedül étkezik. Abba egyeztek csak bele, hogy szóljon jelenlétükben egyik szolgájának, hogy a vacsorát aznap este az Apollón-teremben szolgálják fel; ez volt ugyanis a ház egyik legpompásabb terme. Így aztán ügyesen becsapta barátait, mert nyilván minden ebédlőteremhez meg volt szabva az ott felszolgálandó étkezés és a felszolgálás költsége; így aztán mihelyt a szolgák meghallották, hogy hol kívánja a vacsora felszolgálását, azonnal tudták, hogy mekkora költséggel készítsék és szolgálják fel az aznapi vacsorát. Egyébként az Apollón-teremben ötvenezer drakhmában volt megszabva a vacsora költsége; akkor is ennyibe került, és Pompeiust nem is annyira a nagy költség, mint inkább az a gyorsaság lepte meg, ahogyan a vacsorát elkészítették. Lucullus ilyen büszkélkedve használta fel gazdagságát, mintha a barbároktól zsákmányolta volna.

42. Lucullus dicséretre méltó buzgóságot mutatott a könyvek beszerzésében is; sok, gondos kézírással készített könyvet gyűjtött össze. De felhasználásukért több elismerést érdemel, mint megvásárlásukért; könyvtára mindenki előtt nyitva állt. Az oszlopos folyosókra és olvasótermekbe szabad bejárata volt minden görögnek, akik mint a Múzsák otthonába jártak ide, és töltötték itt napjaikat egymás között, boldogan keresve felüdülést más elfoglaltságaik közben. Lucullus maga is gyakran elidőzött társaságukban, együtt sétálgatott a tudósokkal és a politikusokkal a fedett oszlopcsarnokokban, és segítségükre volt, ha valamiben tanácsát kérték. Háza valóságos otthona és prütaneiona volt azoknak a görögöknek, akik Rómába látogattak. A bölcselők minden iskoláját kedvelte, mindegyik iránt jóindulatú érdeklődést mutatott, és jól ismerte tanaikat.
De kezdettől fogva az Akadémiát kedvelte a legjobban, és szinte magáénak tartotta - nem az új Akadémiát, amely akkor divatban volt Philónnak Karneadész tanairól tartott előadásai révén, hanem a régit. Ennek legkiválóbb képviselőjéül akkor az aszkalóni Antiokhoszt tartották, aki még meggyőző erejű és ékesszóló előadó is volt. Lucullus minden igyekezetével megnyerte őt barátjának, és sok időt töltött társaságában. Philón követői közé tartozott Cicero is, aki kiváló párbeszédet írt, amelyben a régi Akadémia álláspontját Lucullusszal mondatja el, ő maga pedig az ellenkező álláspontot képviseli. Értekezésének címe: Lucullus.
Lucullus és Cicero, mint már mondottuk, bizalmas barátságban voltak egymással, és ugyanahhoz a politikai párthoz tartoztak. Lucullus ugyanis nem vonult vissza teljesen a politikai élettől, de mert látta, hogy milyen veszéllyel jár, és mennyi bántalomnak teszi ki magát, aki az első helyre törekszik, ezt a helyet azonnal átengedte Crassusnak és Catónak.

A senatusban ezt a két férfiút állították az első helyre azok, akik gyanakvással nézték Pompeius befolyását, miután Lucullus lemondott az elsőségről. De azért barátai kedvéért időnként megjelent a forumon és a senatusban is, ha szükség volt rá, hogy Pompeius valamelyik túlságosan is becsvágyó tervével és szándékával szembeszálljon. Így meghiúsította azokat az intézkedéseket, amelyeket Pompeius a királyok leverése után tett, majd Catóval együttműködve megakadályozta azt a földosztást is, amelyet ugyancsak Pompeius javasolt katonái számára. Pompeius aztán Crassus és Caesar barátságához vagy helyesebben összeesküvéséhez menekült, a várost megrakta fegyveres katonasággal, és miután Cato és Lucullus párthíveit kiűzte a senatusból, jóváhagyatta intézkedéseit.
A legelőkelőbb patriciusok helytelenítették ezt az eljárást, erre Pompeius párthívei egy bizonyos Vettiust állítottak elő, akit állítólag tetten értek Pompeius ellen irányuló merényleten. Vettiust kihallgatták a senatusban.
Többeket vádolt be, és Lucullust is megnevezte a nép előtt, azt állítván, hogy ő bérelte fel Pompeius meggyilkolására. Szavainak senki nem adott hitelt, és azonnal nyilvánvalóvá lett, hogy csak rágalmazásra és hamis vád emelésére használták fel ezt az embert. A dolog még világosabbá lett, amikor néhány nappal később Vettius holttestét kidobták a börtönből, azt állítva, hogy öngyilkos lett, de a holttesten fojtogatás és súlyos sérülések nyomait találták, ami azt mutatta, hogy azok tették el láb alól, akik felbérelték.

43. Ez az eset még inkább eltávolította Lucullust a politikai élettől, később pedig, amikor Cicerót száműzték, és Catót Ciprusba küldték, teljesen visszavonult. Élete végén őrültség tört ki rajta, s elméje elborult. Cornelius Nepos azt mondja, hogy őrültségének nem az öregség, nem is betegség volt az oka, hanem egy szabadon bocsátott rabszolgája, Kalliszthenész hozta rá a bajt. Valami mérgező hatású gyógyszert adott be neki azért, hogy szeretetét még inkább megnyerje; abban a hiszemben volt ugyanis, hogy ennek a gyógyszernek ilyen hatása van. De értelme ehelyett annyira elhomályosult, hogy vagyonának kezelését még életében fivérének kellett intéznie.
A nép ennek ellenére is annyira fájlalta halálát, mintha csak hadvezéri és politikai pályájának virágjában halt volna meg. Temetésére nagy tömeg gyűlt össze, holttestét a legelőkelőbb ifjak vitték a forumra, és mindenáron azt akarták, hogy a Campus Martiuson temessék el, ahol Sullát is eltemették. De mert erre előzőleg nem gondoltak, és az előkészületeket nem lehetett volna olyan gyorsan megtenni, fivére kérésére beleegyeztek, hogy holttestét Tusculum melletti birtokán temessék el, ahol erre már fölkészültek.

Fivére nem sok idővel élte túl Lucullust, mert ahogyan korban és dicsőségben csak kevéssé maradt el mögötte, így történt halálával is; ennyire őszinte szívvel szerette testvérbátyját.