Lucius Aemilius Paulus, híres római hadvezér Róma egyik legrégibb és legelőkelőbb családjából származott. Édesapja a cannaei ütközet idején consul volt, és ott esett el Cannaenál, i. e. 216-ban. Aemilius Paulus ifjúsága viharos időkben telt el. Még egészen kisgyermek volt, amikor Hannibál rátört Itáliára, majd évtizedes megfeszített harcok után került csak ki Róma győztesként a Karthágó elleni háborúból.
A jövendő hadvezér elsőrendű katonai nevelésben részesült, de vele született adottságai is hozzájárultak ahhoz, hogy nemcsak kiváló katona, hanem nagyszerű ember is lett belőle. Már ifjúkorában kitűnt társai közül nyíltságával, becsületességével, önmaga iránti szigorával és igényességével. Aemilius Paulus sohasem tűrte a hanyagságot, a dicsekvést, a hazugságot, az üres, nagy szavakat.

Aemilius Paulust egészen fiatalon választották meg aedilisszé. Tizenkét ifjú pályázott erre a tisztségre, de őt találták rá a legalkalmasabbnak. Röviddel ezután az augurok papi testületének a tagja lett. A rómaiak a madárjóslást és az égi jelenségek megfigyelését bízták az augurokra, kiknek meghallgatása nélkül nem kezdtek semmilyen hadműveletbe vagy más vállalkozásba. Az augur jósolt a madarak reptéből, hangjából, a csillagok állásából, a napfogyatkozásból és más égi jelekből és jelenségekből. Aemilius Paulus kérlelhetetlenül üldözte a könnyelműséget, a hanyagságot, megbízható volt és pontos, még a legapróbb dolgokban is.

- Ha nem törődünk az apró dolgokkal, szemünk elől téveszthetjük, és kárt okozhatunk a nagyobb, fontosabb dolgokban - mondogatta.
Néhány év múlva, i. e. 191-ben Aemilius Paulus propraetor lett. Mialatt a rómaiak Szíriában hadakoztak III. Antiokhosszal, a szenátus őt Hispániába küldte, hogy csillapítsa le a Róma ellen fellázadt törzseket. Ez i. e. 190-ben történt. Azzal is erősíteni akarták teljhatalmát, hogy consuli kitüntetésekkel és a hatalom jelvényével ruházták fel: a propraetort megillető hat lictor helyett a consulnak kijáró tizenkét lictor kísérte.

Mialatt a római seregek Szíria ellen harcoltak, Aemilius Paulus leverte a hispániai felkelést. A barbárokat nyílt ütközetben kétszer is legyőzte, és körülbelül harmincezret megölt közülük. Sikerét láthatólag tehetséges hadvezetésének köszönhette; a csatákhoz igen jól választotta meg a terepet, s egy folyón való átkeléssel könnyűvé tette a győzelmet katonáinak; ezenfelül hatalmába kerített kétszázötven várost is, amelyek önként hódoltak meg előtte. A tartományt békében hagyta hátra, nem értett a harácsoláshoz, nem fosztogatta a lakosságot, a lakosok hűségnyilatkozatot tettek neki. Így tért vissza Rómába.
Amikor i. e. 182-ben consullá választották, hadjáratot vezetett a bátor és harcias ligur nép ellen. A ligurok Északnyugat-Itáliát népesítették be, tengeri kalózkodással foglalkoztak, de a Tirrén- és Földközi-tengeren garázdálkodó hajóik eljutottak a mai Gibraltárba, Hercules oszlopaiig is.

A ligur sereg erős volt és fegyelmezett. Amikor Aemilius rájuk támadt, negyvenezer főnyi sereggel szálltak vele szembe, míg neki csupán nyolcezer katonája volt; mégis szétverte a ligurokat, bekergette őket megerősített városaikba, majd méltányos és enyhe békefeltételeket ajánlott nekik, melyeket a ligurok el is fogadtak. A rómaiak visszaadták a liguroknak legyőzött városaikat, de valamennyi hajójukat elvették tőlük; semmi olyan vízi járművet nem tarthattak többé, amelynek háromnál több evezője volt. Az enyhe békefeltételek azzal magyarázhatók, hogy Rómának érdeke volt a ligurokkal való szövetség, mert északról megvédték Rómát a gall támadásoktól.

Miután Aemilius Paulus másodízben is pályázott a consulságra, de a választáson nem ért el sikert, visszavonult, és gyermekeinek nevelésével foglalkozott. Nem római, hanem görög nevelést adott fiainak. Görög tanítókat fogadott melléjük. Az ifjak iskolamesterei közül nemcsak a grammatikusok, filozófusok és szónokok, hanem a szobrászok, a festők, a lovászok, a kutyaidomítók és a vadászmesterek is mind görögök voltak. Apjuk pedig, ha valami közügy le nem foglalta idejét, jelen volt gyermekei leckéin és gyakorlatain, és őt tartották Rómában a gyermekeivel legtöbbet foglalkozó apának. Ebben az időben Róma Perszeusz makedón királlyal háborúskodott. Ez már a harmadik makedón háború volt: i. e. 171-től 168-ig tartott.
Az első makedón háború i. e. 215-205 között folyt. V. Philipposz makedón király ebben az időben szövetségre lépett Hannibállal. A háború Róma győzelmével végződött, de Makedónia számára igen enyhe békefeltételeket szabtak. Makedónia megtartotta régi birtokait. Az enyhe békefeltételeknek az a magyarázata, hogy Róma akkor még nem számolt le véglegesen Hannibállal.

A második makedón háború - i. e. 200-197 között - V. Philipposz vereségével ért véget. A király lemondott minden hódításáról, jóvátételt fizetett Rómának, egész flottáját átadta a győzteseknek, és kötelezte magát, hogy nem tart ötezer főnél nagyobb hadsereget. A Makedóniához tartozó görög városok függetlenné váltak, ami lényegében annyit jelentett, hogy rövid idő múlva Róma fennhatósága alá kerültek.
Philipposz király gondosan készült az új háborúra. Ügyesen kijátszotta a szégyenletes békefeltételeket: minden évben besorozott négyezer katonát, kiképezte, majd hazabocsátotta őket, és új harcosokat sorozott. Philipposz a hegyekben és az erdőkben ütötte fel táborait és titkos fegyverraktárait. Hatalmas, harmincezer főnyi hadseregnek elegendő élelmiszerkészletet gyűjtött. A királyi kincstárban annyi pénz halmozódott fel, ami elegendő volt tízezer zsoldos katona tízévi eltartására.

Philipposz fiát, Démétrioszt tette meg örökösévé. Démétriosz tehetséges, bátor fiatalember volt. Philipposz másik fia, Perszeusz viszont gonosz, álnok, alantas természetű, aki bevádolta öccsét az apjánál. Philipposz haragjában megölette Démétrioszt. Amikor a király megtudta, hogy fia ártatlanul pusztult el, belehalt bánatába. Így lett Perszeusz Makedónia királya.
Perszeusz örökölte apja gyűlöletét a rómaiak ellen, de hiányzott belőle Philipposz uralkodói és hadvezéri tehetsége. Az új király végtelenül szerette a pénzt, ezenkívül gyáva és bosszúálló természetű volt. De még V. Philipposz úgy felkészült a háborúra, hogy a harcok megindítása után Perszeusz egyik győzelmet a másik után aratta.

A rómaiak kétfelől támadták meg Makedóniát: szárazföldről és tengerről. A makedónok szétverték a rómaiak szárazföldi seregét, kétezer-ötszáz harcost megöltek, hatszázat pedig fogságba ejtettek. A szárazföldi csapatok leverése után a makedón király csapatai a hadiflotta ellen intéztek támadást, és ismét győzelmet arattak. Perszeusz zsákmányolt húsz teherbárkát teljes hadifelszereléssel és élelmiszerkészlettel. Ezenkívül a győztesek kezébe került négy óriás hadihajó is, számtalan kenyérszállító bárkát pedig elsüllyesztettek.
A rómaiak megismétlődő próbálkozásait, hogy betörjenek a szárazföldre, sorozatosan megsemmisítették.
Perszeusz tárgyalásokat folytatott a Duna menti törzsek vezetőivel, és azokat is a Róma elleni támadásra igyekezett rávenni. Az elnyomott népek szívesen harcoltak volna függetlenségükért, melyet a rómaiak valóban fenyegettek. Az önző, kapzsi makedón Perszeusz azonban sajnálta a pénzt, hogy a törzsek támogatásával megindítsa az elnyomott népek igazságos háborúját.

A római szenátus izgalommal figyelte az eseményeket. A nép gyávasággal és tehetségtelenséggel vádolta hadvezéreit, mert nem óhajtják folytatni a háborút. A méltatlankodásnak nem volt se vége, se hossza, hiszen nem is olyan régen Róma még legyőzte III. Antiokhosz seregét, szétverte V. Philipposz csapatait, és felszabadította Görögországot a makedón uralom alól, végül pedig leverte a hatalmas Hannibált. És most ez a jelentéktelen Perszeusz fenyegeti a köztársaságot.
Róma sokat köszönhet Perszeusz kapzsiságának. Ha a makedón király nem sajnálta volna az anyagi eszközöket, minden különösebb nehézség nélkül fellázíthatta volna Róma ellen a görög városokat. Rengeteg pénzt ígért Genthiusnak, Illíria királyának, ha részt vesz a Róma elleni háborúban. Szavát azonban nem tartotta meg, és amikor Genthius szakított Rómával, s börtönbe vettette a római követeket, Perszeusznak esze ágában sem volt az ígért pénzt megadni. Végül is a rómaiak szétverték az illír csapatokat, királyukat, Genthiust elűzték, Perszeusz pedig tétlenül nézte a rómaiak erőszakoskodását.

Közben a római szenátus úgy döntött, hogy új hadseregparancsnokot küld Makedóniába, aki tapasztaltabb és megfontoltabb lesz, mint elődei. A választás Aemilius Paulusra esett, aki ebben az időben már közel járt a hatvanhoz. Így lett i. e. 168-ban Aemilius Paulusból másodszor is consul.
Az új consul beszédet intézett a rómaiakhoz abból az alkalomból, hogy ilyen bizalommal voltak iránta, és kijelentette, csak azért vállalta el másodszor is a consuli tisztséget, mert nem akadt Rómában más hadvezér, aki alkalmas a Makedónia elleni háború vezetésére. Ha a rómaiak úgy vélnék, hogy van olyan ember, aki jobban ért a hadvezetéshez, ő átadja neki a posztját. De ha a nép őbenne bízik a legjobban, akkor a legcsekélyebb ellenszegülés nélkül teljesítse minden parancsát, és az állam minden erejét fordítsák a háborús előkészületekre. Ez a beszéd megerősítette a nép hitét a jövendő győzelemben. Örültek annak, hogy végre megfelelő ember vette kezébe a hadsereget.

A nép fellelkesülten kísérte hazáig Aemilius Paulust, ahol leánya, Tertia könnyek között várt rá. Zokogva panaszolta apjának:
- Apám, Perszeusz meghalt.
A kislány a kiskutyájáról beszélt. A kutyust ugyanis Perszeusznak hívták.
- A lehető legjobbkor, kislányom! - kiáltott fel örömmel Aemilius Paulus. - Ez nagy szerencse, és én jó jelnek tartom. Adja az ég, hogy jóslatod beteljesüljön!
Aemilius Paulus megérkezett az Olümposz lábánál táborozó csapatokhoz. A vereségek sorozata alaposan megtépázta a katonák harci szellemét, és a hadsereg fegyelme is meglazult.

Az első feladat a hadsereg vízellátásának megoldása volt. A táborban nem volt elegendő forrás, és ha találtak is vizet, nem lehetett meginni. Aemilius Paulus gondosan megszemlélte a tábor felett emelkedő, sűrű erdő borította Olümposz hegyét. A fák üde zöldjéből arra következtetett, hogy a föld mélyében bővizű forrásoknak kell lenniük. Tüstént megparancsolta, hogy ássanak kutakat a hegy lábánál. Az ásás nyomán üdítő vizű kutak fakadtak.
Perszeusz az Olümposz tengerre néző túlsó oldalát foglalta el csapataival. Állásai közelebb estek a tengerhez, és jobban meg voltak erősítve a rómaiakénál. Perszeusznak négyezer lovasa és majdnem százezer gyalogos harcosa volt. A király teljes biztonságban érezte magát, és arra számított, hogy az idő neki dolgozik: minél hosszabb ideig elhúzódik a háború, annál több teher és kiadás hárul a rómaiakra.
Végül majd a szenátus megtagadja a római csapatoktól az anyagi segítséget a háború folytatására, és a rómaiak kénytelenek lesznek hazatérni. A makedón király nem tudta elképzelni, hogy a római szenátus a győzelem érdekében semmiféle anyagi áldozattól sem riad vissza. Úgy vélte, hogy mindenki olyan kapzsi, mint ő.

A két hadsereg egymáshoz közel állomásozott, de összeütközésre nem került sor. A hadműveletek látszatra elakadtak. Aemilius Paulus azonban nem tétlenkedett. Elsősorban a katonai fegyelmet állította helyre a római hadseregben. Megkövetelte a legionáriusoktól, hogy minden ellenvetés nélkül teljesítsék a parancsokat, és tegyenek eleget kötelességüknek. Hogy fokozza a katonák éberségét, elrendelte, hogy az őrségben álló harcosoknál nem lehet fegyver. Arra számított, hogy az ilyen őrszem jobban ügyel szolgálat közben, mert fél, hogy fegyvertelenül kell fogadnia az ellenség váratlan támadását.
Aemilius Paulus rövidesen azt is megtudta, hogy az ellenség megközelíthetetlennek tart egy föld alatti járatot, amely Makedónia belsejébe vezet, s a barlang bejáratát gyenge őrség védi. Scipio Nasica - Scipio Africanus veje - kapott parancsot Aemilius Paulustól, hogy rajtaütéssel foglalja el a bejáratot és a föld alatti utat, majd kerüljön a makedón csapatok hátába.
A római csapat teljesítette a feladatot, és az ellenség hátába került, a makedónokat körülfogták, és Perszeusz kénytelen volt visszavonulni, ha nem akarta, hogy teljesen bekerítsék. Visszavonult Püdna városához, ahol felkészült az ütközetre, abban a reményben, hogy ereje messze felülmúlja a rómaiakét. Perszeusz tábort ütött tehát, és előkészületeket tett az ütközetre, megszemlélte a terepet, kiosztotta a vezéri helyeket, hogy a rómaiakat azonnal megtámadja, amint megjelennek.
A terep sík volt és alkalmas a falanxfelvonulásra, amihez tágas helyre volt szüksége, és a közelben egy dombsor lehetővé tette, hogy az előőrsök és a könnyűfegyverzetűek visszahúzódjanak, és oldaltámadásba kezdjenek. A síkságot két folyó szelte át, ezekben nem volt sok víz, mert már vége felé járt a nyár, de a rómaiakat feltételezhetőleg mégis akadályozhatták mozgásukban. A makedónok falanxtámadását ebben az időben kivédhetetlennek tartották.

A meleg júniusi nap már lehanyatlóban volt, amikor a harcmezőn csatarendbe kezdtek sorakozni a rómaiak. Amikor azonban Aemilius meglátta a makedónok népes hadállásait, elcsodálkozott, megállást parancsolt, és fontolóra vette a támadás esélyeit. Fiatalabb tisztjei, akik égtek a harci vágytól, odalovagoltak hozzá, és kérlelték, ne habozzék; különösen Nasica, aki nagyon nekibátorodott az Olümposznál elért sikertől. Aemilius mosolyogva így szólt hozzá:
- Ha én a te korodban volnék! De engem az a sok győzelem, amelyből megismertem a legyőzöttek hibáit, visszatart attól, hogy menetelésből egyenesen ütközetbe bocsátkozzam a csatarendben álló és felsorakozott falanxszal.
Ezután az ellenséggel szemközt álló soroknak megparancsolta, hogy cohorsokba, zászlóaljakba felsorakozva keltsék azt a látszatot, mintha csatára állnának fel, a hátul levők pedig forduljanak vissza, ássanak sáncokat, és üssenek tábort. Így azzal, hogy a leghátsók visszahúzódtak, észrevétlenül felbontotta arcvonalát, és valamennyi csapatát zavartalanul a sáncok mögött helyezte el.

Vacsora után a katonák pihenőre tértek és elaludtak. Az égen magasan járó hold hirtelen elsötétedett, egymás után mindenféle színben játszott, majd eltűnt. Beállt a teljes holdfogyatkozás. A rómaiak szokásuk szerint ércedényekkel nagy zajt csaptak, hívták vissza a hold fényét, s égő fahasábokat és fáklyákat emelgettek az ég felé. A makedónok táborát nagy rémület és zavar fogta el, és sokan azt beszélték, hogy ez a csodás látomás a király vesztét jelenti. Aemilius Paulus nyugodt volt. Nem volt teljesen járatlan és tapasztalatlan a holdfogyatkozások szabálytalanságaiban, amelyek a holdat meghatározott időszakonként a föld árnyékával homályba borítják, és mindaddig sötéten hagyják, amíg a hold át nem halad az elsötétített égtájon, és fényét a naptól ismét visszakapja. Aemilius Paulus kellő időben figyelmeztette a csapatokat, nehogy rossz előjelnek vegyék az égi jelenséget, és hogy megnyugtassa katonáit, másnap reggel gazdag áldozatokat mutatott be az isteneknek.

A következő nap, június 22-ének délutánján a rómaiak sietve felsorakoztak a harcmezőn. Aemilius Paulus végigjárta a katonák sorait, és maga állította hadrendbe őket, miközben bátorította a harcosokat. Nemsokára megkezdődtek az első összecsapások a makedónokkal. A lobbanékony Nasica lován előrevágtatott a harcolók sűrűjébe, és látta, hogy az ellenség teljes haderejét belevetette a harcba.
Perszeusz seregének első soraiban a thrákok harcoltak. Mint Nasica leírja, félelmet keltő látványt nyújtottak, magas termetű harcosok voltak, csillogó fehér pajzzsal, lábpáncéllal; pajzsuk alatt fekete inget, khitónt viseltek, és nehéz vas harci bárdjukat jobb vállukra vetve rohantak a csatába. Mellettük helyezkedtek el a más nemzetségekből származó zsoldos katonák.
Utánuk mint harmadik hadoszlop, válogatott makedón harcosok következtek fényesen csillogó, aranyozott fegyverekkel és vadonatúj bíborköntösökben. A makedón harcosok végtelen sorai, a lemenő nap fényében megvillanó ércpajzsok ezrei, a fenyegetően szaporodó hosszú, hegyes kopják erdeje az ellenség törhetetlen erejét mutatták. Később Aemilius Paulus elmondta, milyen rémületet keltett benne a lassan közeledő ellenséges sereg fenyegető látványa. De érzéseit palástolva, sisak és mellvért nélkül ült lován, mosolyogva járt a legionáriusok mozdulatlan sorai között.

A makedónok királya azonban, mint beszélik, az ütközet elején gyáván visszalovagolt a városba azzal az ürüggyel, hogy az isteneknek mutat be áldozatot. Egy bizonyos Poszeidóniosz azonban, aki abban az időben élt, és jelen volt ezeknél az eseményeknél, s Perszeuszról több történeti művet írt, azt állítja, hogy Perszeusz nem távozott el a csatatérről, hanem bár az ütközet előtti napon egy ló lábszáron rúgta, és nagy fájdalmai voltak, elővezettetett egy igáslovat, ráült, és mellvért nélkül ment az ütközetbe. A körülötte röpködő sok lövedék közül egy vasdárda találta el, nem a hegyével ugyan, de oldalát olyan erővel súrolta, hogy testén véraláfutásos zúzódást okozott, melynek nyomát hosszú ideig viselte.
A makedónok szétverték a római elővédeket, megsemmisítettek egy római egységet. De a hadiszerencse nagyon változó. A falanxnak ugyanis az a gyengéje, hogy csak teljesen sík vidéken képes előrehaladni. A rómaiak tábora előtt viszont egy kis domb emelkedett.

A makedónok a visszavonuló rómaiak nyomában igyekeztek megkerülni a bozótos területet. Eközben a falanx sorai megbomlottak, a rómaiak pedig hátulról és a fedetlenül maradt oldalszárnyról megrohanták őket. A makedón lovasság mozdulatlanul állt, nem vett részt az ütközetben, és a római rohamot látva elszáguldott. Perszeusz elsőként menekült el lovasaival, és sorsára hagyta seregét. Aemilius Paulus parancsot adott a megfutamodó ellenség üldözésére.
Perszeusz számára siralmas véget ért ez az ütközet. A falanxot szétszórták, a makedón hadseregnek több mint huszonötezer halottja volt. A rómaiak vesztesége körülbelül száz harcost tett ki csupán. Amikor leszállt az éj, a győzők diadalittasan vonultak vissza táborukba. A táborszolgák égő fáklyákkal jöttek a harcosok elé, bevezették őket lombokkal ékesített, kivilágított sátraikba, amelyeket borostyánnal és babérkoszorúkkal díszítettek fel. Így ért véget a püdnai ütközet, amely mindörökre megsemmisítette a makedón államot.

Egyedül Aemilius Paulus nem vett részt a csapatok örömujjongásában - nyomtalanul eltűnt ugyanis a legfiatalabb, a legkedvesebb fia, Publius. Az apa bánata határtalan volt. A katonák, akik kedvelték a hős ifjút, egész éjjel keresték az elesett harcosok között - eredménytelenül. Hajnaltájt azután az ifjú harcos visszatért a táborba. Túlságosan messze üldözte az ellenséget, ezért érkezett vissza később, mint társai. Ez az ifjú ember volt az a Scipio, aki a végső győzelmet aratta Karthágó felett.
Perszeusz lovasainak fedezete mellett menekült Pellába, Makedónia régi fővárosába. Teljesen összetört. Nem tartott vele más, csak a kísérete és néhány krétai zsoldos. Ezeket az embereket nem is annyira a király iránti hűség, mint inkább Perszeusz kincseinek a megszerzése tartotta a király mellett. De Perszeusz semmit sem adott nekik, elmenekült egy hajón Szamothrakéba, ahol a szentélyben talált menedéket. Közben egész Makedónia a rómaiak kezébe került.
Nemsokára híre járta, hol tartózkodik Perszeusz és családja.
Egy római hajóraj körülfogta a szigetet, s bár a rómaiak tiszteletben tartották a szentély sérthetetlenségét, mindent megtettek azért, hogy Perszeusz ki ne csússzon a kezük közül. Perszeusz közben megalkudott egy krétai teherbárka gazdájával, hogy vegye fel őt és családját a mérhetetlen kincsekkel együtt. De a hajós becsapta a királyt, behajózta a kincseket, és kifutott a tengerre, a parton hagyva Perszeuszt és családját. A királynak nem maradt más választása, mint hogy megadja magát a római hajóraj parancsnokának. A fogoly királyt nemsokára Aemilius Paulus elé vezették.

A római vezér, amikor meglátta a fogoly királyt, felkelt helyéről, és barátai társaságában, szemében könnyel, elébe ment, mint olyan nagy ember elé, akit az ég haragjának bosszúja mélyen lesújtott. Perszeusz megfeledkezett büszkeségéről és uralkodói méltóságáról, csak az életéért rettegett. Arcra borult a győző előtt, átkarolta térdét, és sírva rimánkodott az életéért. Aemilius Paulus keserű szemrehányással illette Perszeuszt:
- Miért kisebbíted győzelmem dicsőségét, miért feketíted be az én sikeremet? Miért tárod fel gyáva lelked sekélységét? A rómaiak szemében a vitézség megszerzi az ellenség megbecsülését a szerencsétlen sorba kerültekkel szemben is, de a gyávaságot akkor is megvetik, ha jó szerencsét hoz valakinek.
Ezután a szigorú római hadvezér felemelte az előtte leboruló Perszeuszt, kezét nyújtotta neki, és miután a foglyot átadta a római tiszteknek, sokáig töprengett a szerencse forgandóságán, melynek következtében hatalmas birodalmak omlanak össze.

Aemilius Paulus a győzelem után pihenőt adott hadseregének, ő maga pedig elindult Görögországba; közben ajándékokat juttatott a városoknak, némelyeknek gabonát a királyi magtárból, másoknak olajat. Delphoiban látott egy fehér márványkövekből emelt négyszögletes oszlopot, amelyre Perszeusz aranyozott szobrát készültek feltenni. Aemilius elrendelte, hogy helyette az ő szobrát állítsák fel.
Utazása során mindenféle versenyjátékot rendezett, és lakomákat tartott. Tetteiért mindenfelé magasztalták, de a legnagyobb dicsérettel nemeslelkűségét és fennköltségét emlegették, mert a királyi kincstárban felhalmozott töméntelen aranyra és ezüstre rá sem akart nézni, hanem átadta az állami kincstárnak. Csak azt engedte meg fiainak, akik tudománykedvelő fiatalemberek voltak, hogy válasszanak a király könyveiből.

Miután mindent elrendezett, búcsút vett a görögöktől, majd Épeiroszba vonult, mert a szenátus úgy rendelkezett, hogy azok a katonák, akik vele együtt harcoltak Perszeusz ellen, jutalmul megsarcolhassák az ottani városokat. Egy kijelölt napon a római katonák ugyanazon időben rátörtek egy-egy városra, és valamennyit kifosztották, úgyhogy egyetlen óra alatt százötvenezer ember került rabszolgaságba, és hetven várost prédáltak fel. A nagy rablásból azonban egy-egy katonának mindössze tizenegy drakhma jutott. Így azután a katonák elégedetlenkedve tértek vissza Itáliába. Aemilius Paulus felhajózott a Tiberisen egy tizenhat-evezősoros királyi gályán, melyet bíborszín selymek, szövetek, pompás szőnyegek és fegyverek díszítettek.
Az Itáliába hazatért harcosok azonban tovább zúgolódtak. A plebejusok sem szerették Aemilius Paulust, mert úgy vélték, hogy csak az arisztokraták érdekeit tartja szem előtt. Így történt, hogy amikor a népgyűlésen felmerült a kérdés, tartsanak-e diadalmenetet Aemilius Paulus győzelmének tiszteletére, igen sokan ellenezték az ünnepség megtartását.

Az egyszerű emberek és a katonák nemmel szavaztak. Ekkor Marcus Servilius, egy consulviselt férfi előlépett, és beszédet mondott:
- Mindig tudtam, hogy Aemilius Paulus derék ember, és jeles hadvezér. De most tudom csak igazán, milyen nagy, amikor látom, milyen fegyelmezetlen és gonosz indulatú sereggel tudott ilyen nagyszerű eredményt elérni. Mondjátok, rómaiak, miért kívánjátok megfosztani magatokat Aemilius Paulus diadalmenetének gyönyörű látványától és attól, hogy megpillantsátok elevenen a makedónok legyőzött királyát?
Heves viták után végül sikerült meggyőzni a népet, és határozatot hoztak a diadalmenet megtartásáról.
Az Aemilius Paulus tiszteletére tartott ünnepség három napon át - i. e. 167. november 28-30 között - tartott. Ha nem is szerették az egyszerű emberek a győztes hadvezért, emberek tízezrei mentek ki Róma utcáira, hogy gyönyörködjenek a ritka látványban. A nép emelvényeket állított fel a lóversenytereken, amelyeket circusoknak neveztek, a Forum körül és a városnak más részein is, ahonnan a menetet látni lehetett, és az emelvényeken fehér ruhába öltözködve foglaltak helyet. A templomok kapuit kitárták, a szentélybe ezrével és tízezrével hordták a babérkoszorúkat. Az oltárokról felszállt a bemutatott hálaáldozatok füstje.

Az első napon kora reggeltől késő estig kétszázötven szekéren szállították a zsákmányolt festményeket és hatalmas szobrokat. A következő napon ugyancsak társzekerek hozták a makedónok nagyszerű hadfelszerelését. A fegyverek frissen kifényesített vas- és ércrészei pompásan csillogtak, és bár művészi gonddal voltak elrendezve, mégis úgy tűnt, mintha véletlenül dobálták volna fel a szekerekre; sisakokat pajzsokra, mellvérteket lábpáncélokra, kerek krétai és szögletes thrák pajzsokat, tegezeket, zablákat egybekeverve, s közülük élesre fent kardok és hosszú lándzsák nyúltak ki. Mindezt a sok fegyvert lazán rakták egymásra, s így menet közben összeütődtek, harcias, komor hangot adtak, s a legyőzött ellenség fegyvereinek megpillantása önmagában is félelmet keltő látvány volt.
A fegyvereket vivő szekerek után háromezer férfi haladt, s kétszázötven edényben háromszáz talentum súlyú vert ezüstpénzt, mások ezüstkelyheket, - kupákat és - csészéket vittek; ezek mind művészi látványt nyújtottak méretükkel, pompás díszítésükkel és finom mívű domborműveikkel.

A diadalmenet harmadik napján kora reggel harci indulót fújva, kürtösök vonultak végig Róma utcáin. Őket ifjak követték, akik százhúsz aranyozott szarvú, szalagokkal és virágfüzérekkel feldíszített áldozati ökröt vezettek. Az ökröket vezető ifjak díszes, hímzett kötényt viseltek. Gyermekek vitték az italáldozathoz szükséges ezüst- és aranyedényeket. Őket követték a vert aranypénzt vivők; ezek is, mint akik az ezüstpénzt vitték, három talentum súlyú pénzt vittek egy-egy edényben; azután jöttek, akik az áldozati aranyedényt hordozták, amelyet Aemilius Paulus drágakövekkel kirakva tíz talentum súlyú aranyból készíttetett. Elhozták a Perszeusz asztaláról zsákmányolt arany étkészleteket is.
Feltűnt Perszeusz pompás, aranyozott kerekes kocsija, megrakva királyi fegyverekkel, tetejében gyönyörű diadém, a drágakövekkel kirakott aranykorona. A kerekes kocsi nyomában Perszeusz gyerekei lépkedtek, nevelőik kíséretében. A gyerekek - két fiú és egy lány - még túlságosan kicsinyek voltak ahhoz, hogy felfogják, milyen szerencsétlenség érte őket. A gyerekek után jött bánatában összeroskadva Perszeusz király. Előző este elküldte tanácsosát Aemilius Paulushoz, hogy a consul mentse fel őt a számára oly megalázó diadalmenettől. De a győztes hadvezér ezt mondta:
- Mondd meg uradnak, hogy azelőtt is rajta múlott elsősorban, és most is egyedül őrajta múlik!

Aemilius ezekkel a szavakkal értésére akarta adatni Perszeusznak, hogy a szégyen helyett választhatja a halált is. De a gyáva király nem szánta rá magát az öngyilkosságra. A rómaiak megígérték, hogy meghagyják neki az életét, és ő mást már nem is kívánt.
A lelkendező tömeg harsány hangja egyre erősödött. Feltűntek a foglyok sorai, az újonnan szerzett rabszolgák, akik négyszáz aranykoszorút hoztak - a görög városok ajándékát - Rómának, amiért felszabadította őket a makedón iga alól (helyébe most a római igát vették magukra). És végül aranyozott diadalszekéren, előtte négy pompás fehér paripával feltűnt a győző, arany pálmaágakkal hímzett bíborszínű köntöst viselt, jobb kezében babérágat tartott. A győző mögött egy állami rabszolga állt, a hadvezér feje fölött aranykoszorút tartott, és időnként hangosan felkiáltott:
- Ne feledd, hogy te is csak ember vagy!

A rabszolga szavai figyelmeztették a győzőt, hogy a szerencse forgandó, és őt is érhetik sorscsapások: belőle is lehet még legyőzött. A kocsi mellett a győztes hadvezér barátai és a dicsőségére büszke rokonai haladtak. Őket követték vesszőnyalábbal kezükben a lictorok. A consult tizenkét lictor illette meg. Az ünnepségen a lictorok bíborszín öltözéket viseltek, a vesszőnyalábokat pedig babérkoszorúkkal díszítették. A lictorok előtt haladó zenészek ünnepi indulókat játszottak. Az utcákat megtöltötték a hadsereg tagjai: huzattal bevont pajzsukat vállukra vetve, menetlépésben jöttek a katonák. A tisztek ünnepi egyenruhát öltöttek, sisakjuk fényesen villogott a napfényben.
A diadalmenet megbékítette a katonákat a hadvezérrel, legalábbis külsőleg. A hadjárat alatti terhek, nélkülözések, a centuriók, a parancsnokok vesszőzései, a sebesülések, az éhezés, a hideg és a gyilkos forróság - már mind mögöttük voltak. Pénz, kitüntetés, zsákmány, bor és vígság várt most a harcosokra. A vasfegyelem a diadalmenet idejére megenyhült: a katonák még gúnydalokat is énekelhettek hadvezérükről. A legionáriusok tréfálkoztak a tar fejű győzőn, kicsúfolták egyes szokásait, nagy szigorát és rossz tulajdonságait.

A tömeg éljenzése közepette vonult az ünnepi menet Jupiter templomához, a Capitoliumra. A menetet már várták az ünneplőbe öltözött szenátorok. A győző feláldozta Jupiternek az ökröket, átadta a templomnak a hadizsákmány egy részét és az aranykoszorúkat. Majd ajándékokat osztott ki a katonák között, és néhány napi szabadságra küldte őket. A diadalmenetet ünnepi lakomával zárták. Aemilius Paulus mérhetetlen zsákmánnyal gazdagította Makedónia legyőzése után a római köztársaságot. Rómában hosszú időn keresztül nem szedtek adót a lakosságtól.
A consul rendkívül kegyes volt a legyőzött és teljesen ártalmatlanná tett Perszeusszal. Meghagyta életét, noha a rómaiak a diadalmenet után rendszerint lefejezték a legyőzött uralkodót vagy hadvezért. Perszeuszt börtönben tartották ugyan, de jól bántak vele. Néhány év múlva azonban meghalt, és olyan hír járta, hogy éhségsztrájkkal ölte meg magát. Egyesek azonban úgy tudják, hogy életét egészen szokatlan és különös módon fejezte be.
Az őrizetére kirendelt katonákat valamivel megsértette, amiért ezek megharagudtak rá, s mivel másként nem bánthatták, és kárt nem tehettek benne, nem hagyták aludni; állandóan szemmel tartották, s mihelyt álomra akarta hajtani a fejét, azonnal felébresztették, és minden módon ébren tartották, míg aztán ezzel annyira kimerítették, hogy belehalt. Ez lett a vége a gyáva makedón királynak.

Aemilius Paulus életének utolsó éveiben censori tisztséget töltött be. Úgy látszott, hogy a sors kegyeltje. A sors azonban nem kényezteti el túlságosan az embereket, nem nézi jó szemmel a nagy boldogságot, és ilyenkor bánatot hoz rájuk. Így történt ez Aemilius Paulusszal is. Négy fia volt. Kettőt közülük - Publiust és Quintust - a nagy Scipio, illetve Fabius Maximus családja örökbe fogadott, a másik kettő pedig meghalt. A diadalmenet előtt öt nappal halt meg egy tizenöt éves fia, három napra az ünnepség befejezése után pedig meghalt tizenkét éves fia is. Aemilius Paulus nagy önmegtartóztatással és hősiességgel viselte a sors kemény csapásait, bánatával nem homályosította el a köztársaság győzelmének fényét.
Miután hivatalának legtöbb fontos ügyét elvégezte, súlyosan megbetegedett; idővel túljutott az életveszélyen, de állapota csak lassan és nehezen javult. Orvosai tanácsára hajóra ült, és elutazott a dél-itáliai Eleába; hosszabb időt töltött a tengerparton, ahol élvezte a teljes nyugalmat. Idővel a rómaiak nem tudtak meglenni nélküle, s a színházakban gyakran kifejezték óhajukat, hogy minél előbb láthassák.
Mivel valamilyen áldozati szertartáson jelen kellett lennie, és egészségi állapota is kellőképpen megjavult, felutazott tehát Rómába. Az áldozati szertartást más papokkal együtt elvégezte, de még aznap rosszul lett, eszméletét veszítette, és nem sokkal utána, i. e. 160-ban meghalt.

Temetési szertartását csodálatra méltó pompával végezték el. A Rómában tartózkodó hispániaiak, ligurok és makedónok közül az izmosabb fiatalemberek vállukra emelve és egymást felváltva vitték a koporsóba tett holttestet, az idősebbek pedig a koporsó után mentek. Aemiliust hazájuk megmentőjének és jótevőjének nevezték, mert mindenkivel úgy törődött, mint barátaival és rokonaival. Hátrahagyott vagyona nem volt jelentős, ezt két fiára hagyta, de mivel az ifjabb Scipio igen gazdag volt, átengedte örökségét fivérének.
Ilyen volt Aemilius Paulus élete.