Az időszámításunk előtti 218. esztendő tavaszán római követek érkeztek Karthágóba. Ekkor már több mint húsz év telt el az első pun háború befejezése óta. A karthágóiak akkor vereséget szenvedtek, és több mint két évtizedes harc után békét kértek a rómaiaktól.
A békekötés azonban nem hozott igazi békét, csak fegyverszünetet, mert a rómaiak is meg a punok is újabb összecsapásra készülődtek. Róma mindenképpen meg akarta tartani a háborúban szerzett hatalmát a Földközi-tenger felett, Karthágó pedig arra törekedett, hogy új erőre kapjon, és az elszenvedett vereségért kárpótlást szerezzen. Az új háború kitörésére a karthágóiak szolgáltatták az okot: a békeszerződésben foglaltak ellenére elfoglalták Saguntum hispán várost.

A rómaiak Hannibált, a karthágóiak vezérét vádolták a szerződés megszegésével, és követelték a hadvezér kiadását. Amikor a római követek megérkeztek Karthágóba, a szenátus előtt előadták panaszaikat és követeléseiket. Quintus Fabius, az egyik követ előlépett, togája elejét, mint valami feltűrt kötényt, maga elé tartva így szólt:

- Togámban háborút vagy békét hoztam nektek! Válasszatok!
A karthágóiak büszke szóval feleltek a kihívásra:
- Válassz magad!
Quintus Fabius leengedte togája szélét, és felkiáltott:
- Íme, elhoztam a háborút!

Így üzenték meg a második pun háborút, amelyben nagy szerep várt Quintus Fabiusra.

A háborúskodásra készülő rómaiak azt javasolták, hogy a háborút viseljék most az ellenség földjén. Ezért két hadsereget alakítottak: az egyiket a hispán coloniára küldték, ahová betört a pun Hannibál, míg a másik sereget Afrikába akarták szállítani. De a pontosan kidolgozott haditervet nemsokára meg kellett változtatni.Északról váratlan támadás érte a rómaiakat. Az ellenség óriás seregekkel tört be az Alpokon Itália földjére. Vezére a Barcas családból származó Hannibál volt.

A karthágóiak az első pun háborúban elvesztett Szicíliáért kárpótlást kerestek, és meg is találták az ezüstben oly gazdag Hispániában. Hamilcar, Hannibál apja szerezte meg seregével ezt a területet. Itt képezte ki csapatait egy újabb összecsapásra. Három fiát - Hannibált, Hasdrubált és Magót - Róma ádáz ellenségének nevelte. Hannibál még egész kisgyerek volt, amikor apja megeskette, hogy amíg csak él, gyűlölni fogja a rómaiakat. Görög tanítókat fogadott fia mellé, nagyszerű nevelést adott neki, és ragyogó hadvezért faragott belőle. Hannibál pedig megtartotta gyermekkori esküjét.
Még alig volt huszonhat éves, amikor ő lett a Hispániában tartózkodó hispán-karthágói seregek főparancsnoka. A fiatal hadvezér gondosan tanulmányozta az ellenséget, gyakran vette igénybe kémei segítségét. Tettei nemcsak a ritka képességű hadvezér kiválóságát, hanem a nagyszerű államférfi tehetségét is bizonyították.

A karthágóiak megtámadták a rómaiakkal barátságban élő Saguntum hispán várost. E gazdag tengerparti város sérthetetlenségét egy régebbi szerződés védte. Hannibál azonban i. e. 219-ben ostrommal elfoglalta Saguntumot, tehát megszegte a rómaiakkal kötött szerződést. Ez vezetett a rég óhajtott hadüzenethez.
A római flotta fölénye a karthágói flottával szemben biztosította Itália sérthetetlenségét az ellenség tenger felőli támadásaival szemben. Hannibál azért javasolta, hogy északról, az Alpokon át törjenek be Itáliába, mert egyúttal arra is számított, hogy ha az ellenséges csapatok majd megjelennek Itália földjén, Róma elnyomott, rabságban tartott népei fellázadnak. Az i. e. 218. év tavaszán Hannibál népes seregével Új-Karthágóból elindult Hispániába. Ugyanazon év szeptemberében seregének csaknem a felét elvesztette, katonái fáradtan és agyongyötörten ereszkedtek le az Alpok láncain Gallia Cisalpina, az Alpokon inneni Gallia vidékeire.

Hannibál megjelenése Észak-Itáliában teljesen váratlanul érte a rómaiakat. A szenátus leállította a csapatszállításokat Afrikába. Tiberius Sempronius és Cornelius Scipio római consulok Hannibál elé siettek. Seregük együttes létszáma felért a karthágóiak seregével. Úgy látszott, a két római sereg elég lesz ahhoz, hogy megvédje Itáliát a nehéz átkelésben agyongyötört karthágói csapatoktól. Róma ezért nyugodtan várta a híreket Hannibál leveréséről. A rómaiak azonban másfajta híreket kaptak: a Trebia folyónál szétverték a római csapatokat. Ez i. e. 218 decemberében történt.
A hír zavart és riadalmat keltett Rómában. Igaz, arról mindenki tudott, hogy az ellenség lovassága sokkal erősebb a rómaiakénál, de a karthágói gyalogosok, akik különféle törzsekből kerültek a csapatokhoz, harci felkészültség szempontjából messze elmaradtak a római legionáriusok mögött.
A római csapatok veresége nagy felháborodást keltett Rómában, és ennek következtében kiújultak a harcok az uralkodó pártok között. A néppárt a szenátust okolta a vereségért. Hibáztatta, mert nem szervezte meg a védelmet, és nem törődött az ország érdekeivel.

Az újonnan kinevezett hadvezérek kipróbálatlan, friss csapatokat vonultattak fel Hannibál ellen. Egyikük, Caius Flaminius, a néppárt vezetője, alig várta már, hogy szembekerüljön Hannibállal, és példát mutasson a szenátus jelöltjeinek. Flaminiusra bízták az Arretiumban, a mai Arezzóban állomásozó csapatok parancsnokságát. Ezek a csapatok védték és zárták el a Rómába vezető útvonalat.
Hannibál azonban ügyesen megkerülte a magaslatokon elfoglalt római állásokat. Csapatai négy napon át egyre vonultak Etruria mocsaras vidékein, és az ellenfél hátába kerültek. Flaminius tehát, ahelyett, hogy utolérte volna az ellenséget, melynek üldözésére indult, csapdába került a Trasimenus-tónál, és i. e. 217. június 21-én három órán át tartó ütközetben csatát vesztett.
Maga Flaminius, miután bátorságának és erejének sok tanújelét mutatta, elesett az ütközetben, s vele együtt odaveszett hadseregének színe-virága is. A többiek hanyatt-homlok menekültek, és igen sokan holtan maradtak a csatatéren. Tizenötezer volt az elesettek s legalább ugyanennyi az ellenség kezére került hadifoglyok száma. Hannibál szerette volna Flaminiust illő katonai pompával eltemetni, de hiába keresték, holtteste nyomtalanul eltűnt.

Etruria Hannibál kezére került, és nyitva állt előtte az út Rómába. Ez az ütközet nemcsak a rómaiak második katonai vereségét, hanem a néppárt kudarcát is jelentette. A vereség hírére Rómában pánik tört ki. Azonnal felszedték a hidakat a Tiberisen, megerősítették a várfalakat, behívták a tartalék csapatokat. Felmerült a kérdés, kire bízzák ezek után a hadsereg vezetését. Világosan látta mindenki, hogy az egy évre megválasztott római hadvezérek nem rendelkeznek elegendő katonai tudással és tapasztalattal ahhoz, hogy szembeszállhassanak Hannibál katonai lángeszével.
Rómának feltétlenül olyan hadvezérre volt szüksége, aki elég körültekintő, elég okos és óvatos. Végül is a szenátus tagjai abban állapodtak meg, hogy az adott helyzet szükségessé teszi a dictatura bevezetését, és a hatalmat egy félelmet nem ismerő, erélyes férfira ruházzák. Ilyen csak egyetlenegy volt: Quintus Fabius. A hadsereg tehát Fabius kezébe került.

Sokan nem tudták megérteni, miért éppen őt választották erre a tisztségre. Fabius csendes, jelentéktelen ember volt, hallgatag és óvatos. Már gyermekkorában kitűnt társai közül engedékenységével és félénk természetével. ”Oviculának”, kisbáránynak csúfolták. Nehezen fogott a feje a lecketanulásban, s voltak, akik bárgyúnak tartották. Pedig a legjobb emberi tulajdonságok - kitartás, munkaszeretet, józanság és eltökéltség - egyesültek benne.
Nemesi családból származott, és szentül hitte, hogy előbb vagy utóbb a hadsereg élére fog állni, és magas állami tisztséget fog majd betölteni. Quintus Fabius sokat foglalkozott hadi tudománnyal, és testét edzve hosszú gyalogutakhoz szoktatta magát. Arra is felkészült, hogy nyilvánosság előtt beszéljen; gyakorolta a szónoklás tudományát. Igaz ugyan, hogy nagy szónok nem lett belőle, beszédeit inkább az egyszerűség és a józan ész jellemezte. A második pun háború kitörésekor Quintus Fabius már mint szenátor volt tagja a Karthágóban járt követségnek, és ő adta át a hadüzenetet.

A szenátus, amikor kinevezte Fabiust, a dictator okos körültekintésére és állhatatosságára számított, de ezeket a tulajdonságokat sokan bizonytalanságnak és makacsságnak tartották. Az új dictator már nem volt egészen fiatal, ezért engedélyt kért a szenátustól, hogy a hadjáratban lóháton vehessen részt. A dictatoroknak ugyanis a törvény értelmében mindig a gyalogság soraiban kellett harcolniuk.
Quintus Fabius dictator azzal a szilárd elhatározással indult harcba, hogy seregét megóvja a vereségtől. A hadszíntérre érve tapasztalta, hogy a Trasimenus-tónál elszenvedett vereség alaposan megtépázta a római csapatok erejét és harciasságát. A katonák elcsüggedtek, mert legyőzhetetlennek tartották Hannibált, és úgy érezték, hogy végleg elvesztették a háborút.

Az új hadvezér elsősorban arról igyekezett mindenkit meggyőzni, hogy nem a harcosok gyávasága okozta a kudarcot, hanem a vezérek, akik elhanyagolták és semmibe vették az isteneket megillető szertartásokat. Fabius arra intette katonáit, hogy ne féljenek az ellenségtől, hanem inkább tiszteljék az isteneket, és áldozatokkal engeszteljék ki haragjukat.
Ezzel nem babonára akarta őket rávenni, hanem bátorságukat szerette volna megerősíteni, és az istenek segítségébe vetett reménységgel eloszlatta bennük az ellenségtől való félelmet. Egyben megkérdezték a Sibylla titkos és hasznos útbaigazításait tartalmazó könyveket; ezekben, mint mondják, sok olyan jóslatot találtak, amelyeket alkalmazni lehetett az akkori viszonyokra és eseményekre.
Amit ebből megtudtak, senkivel nem volt szabad közölni, de a dictator az egybegyűlt nép előtt felajánlotta az isteneknek a kecskék, sertések, juhok és marhák egyévi szaporulatát. Megfogadta azt is, hogy zenei előadásokat fog tartani 333 000 sestertius, 333 és egyharmad denarius költséggel. Nehéz megmondani, mi értelme volt annak, hogy a költségek összegét ilyen pontosan szabták meg, hacsak arra nem gondolunk, hogy ezzel a hármas szám fontosságát akarták hangsúlyozni, mivel a három természeténél fogva tökéletes és az első páratlan szám; ezenkívül három az első szám, amely mennyiséget, tömeget fejez ki, s egyben magában foglalja az első különbözetet és minden többi szám alkotóelemeit.

Miután gondolataikat az égi dolgokra irányította, Fabiusnak sikerült a népben több bizalmat ébreszteni jövője iránt. De ő a győzelem minden reménységét saját magába vetette. Úgy döntött, hogy mindenképpen elkerüli az összecsapást, mert tudta, hogy egyelőre semmi reménye sincs a győzelemre. A karthágói vezér hiába igyekezett döntő ütközetre kényszeríteni a rómaiakat. Fabius parancsára a római csapatok nyomon követték a karthágói sereg minden lépését anélkül, hogy harcba bocsátkoztak volna vele.
A római vezér tudta, hogy ő elegendő idővel, pénzzel és emberrel rendelkezik, tehát fel kell őrölni az ellenség erejét, s kihasználni utánpótlási nehézségeit.
A rómaiak az ellenséges lovasságtól biztos távolságra, a völgyek feletti magaslatokon ütötték fel táborukat, mert tudták, hogy a magaslat nem kedvez a kitűnő karthágói lovasságnak a támadásra. Ha az ellenség pihenőt tartott, ők is csendben maradtak; ha pedig felszedte táborát, a rómaiak követték őket olyan távolságban, hogy akaratuk ellenére nem kellett harcba bocsátkozniuk, mégis örökös félelemben tartották az ellenséget. Fabius ezenkívül apró rajtaütésekkel és összecsapásokkal igyekezett még inkább megnehezíteni a karthágóiak helyzetét
.
Eközben Hannibál katonáival együtt bejárta egész Itáliát, Umbriától Lucaniáig, majd Samniumon keresztül eljutott Campaniába. Mindenütt Itália népei felszabadítójának tüntette fel magát, mint aki széttöri Róma igáját. A karthágói katonák kegyetlenül feldúlták a római és latin coloniákat és telepeket, és a római harcosok, az ellenséget nyomon követve, kénytelenek voltak tehetetlenül végigszemlélni, hogyan pusztulnak el és válnak a láng martalékává a coloniák épületei.
A hadseregben egyre nőtt az elégedetlenség, nem értették meg Fabiust, aki kitartóan ott volt az ellenség nyomában, mindenüvé követte, hogy megnehezítse az utánpótlást, és lassan felőrölje erejét. A hadseregben kinevették Fabiust, és Hannibál paidagógoszának, házitanítójának csúfolták.

Marcus Minucius, a lovasság főparancsnoka lépett fel a legerélyesebben Fabius ellen, és követelte tőle, hogy cselekedjék határozottabban. Mindenütt elhíresztelte, hogy a dictator csak azért állít tábort a magaslatokon, hogy harcosai, mint valami színházi látványosságot, minél jobban lássák, hogyan pusztítja, hogyan égeti fel az ellenség Itália városait és forrón szeretett földjét. Fabius barátaitól Minucius azt kérdezte, vajon a dictator az égbe akarja-e vezetni hadseregét, mivel a földről, úgy látszik, már lemondott, s ködbe, felhők közé kívánja-e burkolni embereit, hogy így meneküljön el az ellenség elől.
A szenátusban is aggódtak, nehogy Fabius halogató politikája miatt szövetségeseik, kiknek földjeit Hannibál a római katonák szeme láttára dúlja és pusztítja, elforduljanak Rómától. Fabius teljes lelki nyugalommal fogadta a háborgó, gúnyos hangokat, és még a Cunctator, Halogató csúfnév sem bántotta különösebben.

Barátai azt tanácsolták neki, hogy a szégyent merész haditett végrehajtásával feledtesse. De ő így válaszolt nekik:
- Akkor lennék gyáva, sőt gyávább, mint amilyennek látszom, ha a gúnyolódástól és gyalázkodástól való félelem elhatározásom megmásítására kényszerítene. Rettegni a hazáért - nem szégyen; de rettegni mások véleményétől, rágalmaitól, becsmérléseitől - nem méltó az emberhez. Ily módon rabszolgája lennék azoknak, akik felett uralkodnom kell, és akiknek ostobaságait nekem kell meggátolnom. De a szenátus elégedetlensége mégis cselekvésre kényszerítette Fabiust. Rövidesen alkalom is adódott az ellenséggel való találkozásra.

Hannibál, miután feldúlta és kifosztotta Campaniát, szeretett volna eljutni legelőkben gazdagabb, sík vidékre, hogy ott töltse a telet. Ezért megparancsolta a helyi vezetőknek, hogy azonnal vezessék Casinumba. De azok Hannibál idegen kiejtése miatt a város nevét rosszul értették, és hadseregét Campania határára, Casilinum városába vezették. Ezt a vidéket magas hegyek veszik körül, s egyetlen völgy nyílik csak a tenger felé. A medréből kilépő folyó mocsarat alkot; közben magas homokdombok emelkednek, a folyó torkolatánál pedig erős hullámverésnek kitett s hajók kikötésére alkalmatlan tengerpart terült el.
Míg Hannibál ide levonult, Fabius, aki jól ismerte a járható utakat, az ellenség hátába került, és négyezer nehézfegyverzetű katonájával elzárta a völgy szűk kijáratát: hadserege többi részét pedig előnyös helyzetben sorakoztatta fel a környező magaslatokon. Ugyanakkor könnyűfegyverzetű, legjobban kiképzett csapataival megrohanta az ellenség hátvédét, teljes zűrzavart keltett sorai között, s körülbelül nyolcszázat megölt közülük. Hannibál rájött tévedésére, és azonnal látta, milyen veszélyes helyzetbe került; a vezetőket keresztre feszíttette, de amikor visszavonult, elállt attól a szándékától, hogy az átvonulást kierőszakolja, és megtámadja a magaslatokat megszállva tartó rómaiakat. Egész hadseregén csüggedés és félelem vett erőt, mert azt hitték, teljesen körülvették őket, és lehetetlen megmenekülniük.

Hannibál ekkor cselhez folyamodott. Megparancsolta, hogy a rómaiaktól zsákmányolt szarvasmarhákból tereljenek össze vagy kétezret. Kötözzenek a marhák szarva közé egy-egy rőzsecsomót, gyújtsák meg a rőzsét, és hajtsák fel az állatokat a dombra, a magaslatok felé és az ellenség által megszállt szorosokba. Mialatt parancsát végrehajtották, hadseregével elindult, és a sötétség leple alatt előrenyomult. Amíg gyenge volt a rőzsekötegek lángja, a marhák lassan haladtak előre a magaslatok felé.
A dombtetőkről lenéző juh- és marhapásztorok elámulva látták, amint a fények felvillannak a marhák szarva hegyén, mintha a völgy mélyén fáklyák fényénél egész hadsereg vonult volna. De amikor a láng elérte az állatok szarvát, és az eleven hús égni kezdett, a fájdalomtól megvadulva fejüket rázták, egymást borították lángba, és nagy összevisszaságban rohantak a dombok felé. Közben lánggal égett a homlokuk és farkuk, úgyhogy felgyújtották az erdőt is, s ez a magaslati őrhelyükön állomásozó rómaiaknak félelmes látványt nyújtott.
Azt képzelték a lángokról, hogy kezükben fáklyát tartó emberek rohannak feléjük, és bekerítik őket mindenfelől. Ezért nem mertek őrhelyükön maradni, hanem visszavonultak a táborba a főhaderőhöz, s a szorosokat feladták. Hannibál könnyűfegyverzetű csapatai azonnal megjelentek, és elfoglalták a szoros feletti magaslatokat. Így aztán a karthágói hadsereg, sok és nehéz zsákmányával együtt, nyugodtan áthaladt a szorosokon.

Fabius még az éjszaka folyamán tudomást szerzett a cselről és a karthágóiak elvonulásáról, de attól félt, hogy az ellenség kelepcét állít, és tőrbe csalja. Ezért hajnalig nem mert csapataival elindulni. De napkelte után, amikor megtámadta a karthágói utóhadat, hispániai csapatokkal találta szembe magát, melyeket Hannibál küldött a rómaiak oldalszárnya ellen. A rómaiak nem tudták kivédeni a váratlan rajtaütést, és nagy veszteségek árán visszavonultak.
Amikor híre járt a rómaiak között, hogy Hannibál ilyen csúfondáros módon túljárt Fabius eszén, és csapatait épségben kimentette, a ”Halogató” elleni felháborodás csak fokozódott. Igen sokan elítélték tétovázása miatt. Hannibál pedig, hogy a rómaiakat még inkább fővezérük ellen tüzelje, Fabius birtokához közeledve megparancsolta, hogy minden mást égessenek fel és pusztítsanak el, csak az ő földjeit kíméljék; sőt őrséget állított, hogy a birtokban semmi kár ne essék, és onnan semmit ne vigyenek el. Amikor ennek híre eljutott Rómába, még több hitelt adtak a Fabius elleni rágalmaknak.

Magára vonta Fabius a szenátus haragját is, különösen azzal a megegyezéssel, amit a hadifoglyokra vonatkozólag kötött Hannibállal. Abban állapodtak meg ugyanis, hogy kölcsönösen kicserélik a hadifoglyokat, s az a fél, amely több hadifoglyot veszít, a fölös számú hadifoglyokért személyenként kétszázötven drakhma váltságdíjat fizet. Amikor a hadifoglyok kicserélése megtörtént, kitűnt, hogy Hannibál kétszáznegyvennel több rómait ejtett foglyul.
A szenátus úgy határozott, hogy nem küldi el az értük járó váltságdíjat, mondván, hogy Fabius olyan embereket akart kiszabadítani, akik gyávaságuk miatt kerültek az ellenség kezére. Midőn Fabius erről tudomást szerzett, zúgolódás nélkül viselte polgártársai haragját.
De mert pénze nem volt, a Hannibállal kötött megállapodást pedig nem akarta megszegni, és honfitársait sem szerette volna cserbenhagyni, Rómába küldte a fiát azzal a megbízással, hogy földjeit adja el, és az érte kapott pénzt vigye azonnal a táborba. A fiatalember eladta a földeket, és haladéktalanul visszatért apjához, aki elküldte a váltságdíjat Hannibálhoz, s a foglyokat visszakapta. Ezek közül később többen felajánlották Fabiusnak, hogy pénzét visszafizetik, de ő egyetlenegytől sem fogadta el, hanem mindnyájukat elengedte.

Fabius halogató taktikája miatt azonban a rómaiak nem szenvedtek komoly vereséget, és a Hannibáltól való régebbi rettegést már nem ismerték. Így aztán Rómában ismét a támadást kezdeményező erők kerekedtek felül. Az ő követelésükre Fabius lovasseregének parancsnokát, Minuciust is dictatori teljhatalommal ruházták fel.
A köztársaság történetében most fordult elő először, hogy egyszerre két dictatora volt, és mindegyik külön hadsereggel rendelkezett.
Fabius nyugodtan és könnyen viselte el a történteket, s ezzel is igazolta a filozófusok állítását, hogy a jó és derék embert becsületében megsérteni nem lehet. Attól azonban félt, hogy a hiú és dicsőségétől és elbizakodottságától teljesen elvakult Minucius valami nagy bajt okoz elhamarkodottságával, s ezért anélkül, hogy bárki tudta volna, elhagyta Rómát.
Amikor megérkezett a hadsereghez, azonnal látta, hogy Minuciust többé nem tudja féken tartani, mert ez felfuvalkodottságában mindenáron azt akarta elérni, hogy a fővezéri hatalmat felváltva viseljék. Fabius ebbe nem egyezett bele, hanem megosztotta Minuciusszal a hadsereg feletti parancsnokságot. Jobbnak tartotta, hogy egyedül viselje a vezéri tisztet a hadsereg egy része, mint felváltva az egész felett. Így aztán az első és negyedik legiót saját magának tartotta meg, míg a másodikat és harmadikat átengedte a másik fővezérnek.

Minucius, miután átvette a neki jutó haderőt, külön tábort készített magának. Hannibál a fejleményeket figyelemmel kísérte, és csak a jó alkalomra várt. Közbül egy halom emelkedett, amely biztonságos és mindenképpen megfelelő táborhelyül szolgálhatott.
A halom körüli síkság messziről nyílt lapálynak látszott, valójában azonban kisebb árkok és mélyedések voltak rajta. Hannibál szándékosan nem szállta meg a halmot, hanem pusztán hagyta, abban a reményben, hogy ott ütközetre bírhatja az ellenséget. Amikor látta, hogy Fabius és Minucius seregei különváltak, az éjszaka folyamán szétszórtan katonákkal rakta meg az árkokat és mélyedéseket, kora reggel pedig kisebb számú haderőt küldött a halom nyílt megtámadására, hogy így a magaslat birtokáért ütközetre bírja Minuciust.

Hannibál reménye valóra vált. Először Minucius küldte előre könnyűfegyvereseit, majd lovasságát; végül egész haderejével leereszkedett csatarendbe a sík terepre. Heves csatába kezdtek. Amikor Hannibál látta, hogy Minucius fedezetlenül hagyta csapatainak hátsó vonalait, jelt adott a támadásra. Erre emberei mindenünnen felbukkantak, hangos harci kiáltozással rárohantak a rómaiakra, és öldösték a hátsó sorokat. A rómaiak közt leírhatatlan zűrzavar támadt. Minucius merészségének egyszerre vége lett, aggodalmasan nézett hol egyik, hol a másik alvezérére, de egyikük sem mert helyén maradni, hanem mindnyájan fejvesztett futásnak eredtek.
Fabius előre sejtette ezt, ami be is következett. Ezért hadseregét csatarendben, harcra készen tartotta, és a tábor előtt elkészített megfigyelőállásból szemmel tartotta az ütközetet. Amikor látta a bekerített és megzavarodott hadsereget, combjára ütött, és mély sóhajtással így szólt a közelében állókhoz:
- Herculesre, Minucius sokkal előbb döntötte végveszélybe magát, mint vártam volna!
Azonnal kihozatta a hadijelvényeket, és serege élére állva így kiáltott:
- Katonák! Arra legyen most mindnyájatoknak gondja, hogy segítségére siessünk Marcus Minuciusnak, mert derék és hazáját szerető férfiú. Ha hibát követett el, mert elhamarkodva támadta meg az ellenséget, ezért később vonjuk felelősségre.

Mihelyt Fabius megjelent a színen, megfutamította és szétszórta a síkságon száguldozó ellenséget. Amikor Hannibál észrevette, hogy a hadiszerencse ellene fordult, és látta, hogy Fabius korát meghaladó eréllyel nyomul előre az ellenség sorai közt a dombtetőn harcoló Minucius felé, véget vetett az ütközetnek, kürtöseivel visszavonulást fúvatott, és a rómaiak nagy örömére katonáit visszavezette táborukba. Mondják, hogy amikor Hannibál elhagyta a csatateret, tréfásan megjegyezte a vele levő barátainak:
- Lám, megmondtam előre, nem is egyszer, hogy ebből a hegyek tetején megülő felhőből egyszer még vészes zivatar zúdul ránk.
Az ütközet után Fabius az elesett ellenséges katonák fegyvereit mint zsákmányt összeszedette, s elhagyta a csatateret anélkül, hogy vezértársáról egyetlen gőgös vagy sértő szót ejtett volna. Minucius azonban összehívta hadseregének katonáit, és így szólt hozzájuk:
- Bajtársak, nagy dolgokban semmi hibát nem ejteni, túlhaladja egy ember képességeit, de minden jóravaló és értelmes embernek kötelessége, hogy okuljon a jövőre nézve, ha tévedésből hibát követett el.
Majd megparancsolta, hogy vegyék fel a sasokat, és mindnyájan kövessék. Fabius táborához vezette őket. Amikor odaérkeztek, mindenki csodálkozására és ámulatára a fővezéri sátorhoz ment. Mihelyt Fabius kijött, Minucius felállíttatta a jelvényeket a sátor előtt, és Fabiust atyjának nevezte, a katonák pedig patronusuknak.

Így nevezték ugyanis azokat, akik rabszolgáikat szabadon bocsátották. A kíséret elcsendesedett, és Minucius megszólalt:
- Dictator! A mai napon kettős győzelmet arattál. Győztél bátorságoddal Hannibálon, bölcsességeddel és nemeslelkűségeddel pedig vezértársadon. Az elsővel megmentettél, a másodikkal pedig nagy leckére tanítottál minket, akiket Hannibál oly csúfosan, te pedig szépen és életünk megmentésével győztél le. Atyánknak szólítalak, mert ennél megtisztelőbb nevet nem adhatok neked, hiszen szülőapám iránti hálámnál is nagyobb az, amit irántad érzek, mert apám csak életet adott nekem, de te mindnyájunkat megmentettél az életnek.
Ezekkel a szavakkal átölelte és csókkal köszöntötte Fabiust. Az egész tábor örömmel fogadta Minucius belátását és megtérését.

Nemsokára Fabius dictatori megbízatásának ideje lejárt, és ő letette hivatalát. Két consult jelöltek i. e. 216-ban a hadseregparancsnoki tisztségre. Az egyik consul - Terentius Varro - a néppárt jelöltje, a keménykezű hadvezetés híve volt. A másik consult - Aemilius Paulust - a szenátus akaratából választották meg. Ő Fabius óvatos taktikáját követte. Régi szokás szerint, nehogy ellentét támadjon a consulok között, egymást naponta felváltva viselték a főparancsnoki tisztséget.
Terentius Varro sorozás útján olyan haderőt gyűjtött össze, amilyent a rómaiak még sohasem állítottak szembe semmiféle ellenséggel. Nyolcvanezer ember állt most fegyverben. Fabius ki is fejezte aggodalmát, hogy ha ilyen óriás sereg vereséget szenvedne, a köztársaság soha többé nem volna képes a veszteséget kiheverni. Ezért fordult Terentius consultársához, Aemilius Paulushoz. Arra biztatta, szabjon korlátot a másik consul őrültségének, igyekezett meggyőzni arról is, hogy a hazát nem annyira Hannibál, mint Terentius ellen kell megvédenie.

- Nekem - így szólt -, ami Hannibál dolgait illeti, inkább hihetsz, mint Terentiusnak. Hidd el, ha ebben az évben senki nem bocsátkozik vele ütközetbe, és itt marad Itáliában, vagy elpusztul, vagy futva elmenekül. Már most is, bár látszat szerint győz, és ő a helyzet ura, ellenségeink közül senki nem csatlakozott hozzá, hazulról hozott haderejének pedig már a harmadrésze sincs meg.
Paulus azonban nem mert szembeszállni consultársával, inkább ő is elindult a háborúba. A rómaiak Apuliában, az Aufidus folyó völgyében, Cannae város közelében találkoztak a karthágóiakkal. Aemilius Paulus azt tanácsolta, hogy vonuljanak délebbre, mivel a nyílt síkság igen alkalmasnak látszott a karthágói lovasságnak a támadásra. De Terentius, aki arra a napra - i. e. 216. augusztus 2-ára - magának követelte a főparancsnokságot, úgy határozott, hogy harcba bocsátkozik a karthágóiakkal.

Napkeltekor a fővezéri sátorra kitűzette a csatajelt, egy bíbortunicát. A karthágóiak eleinte megzavarodtak, amikor látták a római hadvezér merészségét és hadseregének nagy számát, amely kétszer akkora volt, mint az övék. De Hannibál kiadta a parancsot, hogy hadserege álljon fegyverbe, ő maga pedig néhány vezértársával együtt fellovagolt egy szelíd lejtésű domb tetejére, onnan nézte a csatarendben felsorakozott ellenséget. Amikor egy Gisco nevű, vele egyenrangú vezértársa csodálatosnak mondta az ellenség nagy számát, Hannibál komoly arccal így szólt hozzá:
- Elkerülte valami a figyelmedet, Gisco, ami még ennél is csodálatosabb.
- Kíváncsivá tettél, uram. Mondd meg: mi az? - kérdezte a karthágói.
- Az - felelte Hannibál -, hogy ebben a nagy sokadalomban nincs egy lélek sem, akit Giscónak hívnak.

A tréfás megjegyzés váratlanul érte mindnyájukat, és hangos nevetésre fakadtak, és amikor lefelé mentek a dombról, Hannibál tréfás megjegyzését elmondták mindenkinek, akivel szembetalálkoztak. Erre sokat nevettek, s a Hannibál környezetében levők sem tudták visszatartani a nevetésüket. Ez a látvány nagyban növelte a karthágóiak bátorságát, mert arra gondoltak, hogy csak az ellenség nagyfokú és alapos megvetése indíthatta vezérüket ilyen tréfára és hangos nevetésre szemtől szemben a veszéllyel.
Hannibálnak feleannyi gyalogos katonája volt csupán, mint a rómaiaknak - mindössze negyvenezer ember -, de lovasainak számbeli fölénye most is megmaradt: tízezer lovas katona a rómaiak hatezrével szemben. Az ütközetben Hannibál kettős hadászati fogást alkalmazott.
Először is olyan hadállást foglalt el, hogy a szelet hátulról kapja. Fergeteges erejű, forró szél fújt: ez a síkság felől hatalmas porfelhőt kavart fel, és a karthágóiak hadsorai felől a rómaiak felé hajtotta. A katonák szeme tele lett porral, kénytelenek voltak fejüket elfordítani, s ez megzavarta őket. Másodsorban rendkívül ügyesen állította csatarendbe kisszámú seregét: a csatarend közepébe félhold alakban sorakoztatta fel a gyengébb harcosokat, úgyhogy a holdkaréj közepe az ellenség felé forduljon; a legbátrabb és legállhatatosabb harcosokat pedig a derékhad két szárnyán sorakoztatta fel.

Hannibál elgondolása helyes volt. A maguk fölényében túlságosan is bízó rómaiak ugyanis beleestek a számukra felállított csapdába. Benyomták a karthágói csatasor közepét, üldözőbe vették a visszavonulókat. A szárnyakon álló, válogatott harcosokból felsorakoztatott egységek jobbról is, balról is megtámadták őket. Közben hátulról megérkeztek a karthágói lovasok. A római hadsereget bekerítették, és szinte teljesen megsemmisítették. Alig néhány ember menekült meg csupán.
A consulok közül Terentius Varro néhány emberével lóháton elmenekült Venusiába. Paulus azonban, a menekülők vad zavarában, a testébe fúródott több nyíltól sebesülten és véresen, elcsüggedt lélekkel s mély szomorúsággal leült egy kőre, és várta, hogy az ellenség végezzen vele. A fejét és arcát elborító vértől annyira felismerhetetlenné vált, hogy még barátai és szolgái is elmentek mellette, s nem ismertek rá.
Egyedül Cornelius Lentulus patríciusifjú ismerte fel; leugrott lováról, odavezette hozzá, és kérte, üljön fel, mentse meg életét polgártársai érdekében, akiknek most különösen nagy szükségük lesz jó hadvezérre. Paulus elutasította a kérést, s kényszerítette a könnyező ifjút, hogy szálljon vissza lovára, majd helyéről felkelt, és az ifjú kezét megragadva így szólt:
- Mondd meg, Lentulus, Quintus Fabiusnak, s tanúskodj róla magad is, hogy Aemilius Paulus utolsó leheletéig kitartott, de legyőzte előbb Varro, azután Hannibál.



Folytatás: Fabius Maximus II. rész