Kr. e. 261-ben az újonnan épült római flotta legénysége jóval képzetlenebb volt nagy tapasztalattal rendelkező karthágói ellenfelénél, melynek következében a rómaiak hajói lassabban mozogtak, és manőverező képességük is gyengébb volt. A rómaiak ekkor úgy döntöttek, hogy a tengerészgyalogosként szolgáló legionáriusokra bízva a dolgot, megpróbálják saját harcmodorukat rákényszeríteni az ellenségre. Ennek eredményeképpen fejlesztették ki a corvust, ezt az újfajta csapóhidat, amellyel ezután minden római hadihajót felszereltek.
A corvus olyan átjáróhíd volt, melynek egyik végét felvonták a fedélzeten felállított árbocszerű póznához. A híd magasba emelt vége alól acéltüske meredt kifelé. Amikor az ellenséges hajó kellő közelségbe ért, netán vágósarkantyús támadást intézett, a rómaiak leengedték a csapóhidat, és az acéltüske keresztüldöfte az ellenfél hajójának fedélzeti deszkázatát. Az ekképpen odaszegezett, menekülésre képtelen hajót a legionáriusok haladéktalanul megszállták és elfogták.

A corvus első megjelenése pillanatától, vagyis a Kr. e. 260-as mylaei ütközettől fogva rendkívül hatékony harci eszköznek bizonyult A karthágóiak képtelenek voltak megfelelő választ találni az újfajta harcmodorra, és flottájuk egymás után szenvedte el a vereségeket. Két évtizednyi háborúskodás során mindössze egyetlen tengeri ütközetben diadalmaskodtak. Végül maguk a rómaiak mondtak le a csapóhíd használatáról, valószínűleg azért, mert nagy súlyánál fogva jelentősen csökkentette a hajók tengerbíró képességét, és nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a rómaiak kedvezőtlen időjárási viszonyok esetén rengeteg hajót elveszítettek. Idővel tehát a corvus betöltötte feladatát, és már nem volt rá szükség, a római haditengerészet ugyanis elegendő tengeri tapasztalatot szerzett a harcok során.

Az első pun háború végső, döntő ütközetében, Kr. e. 241-ben az Aegates-szigeteknél már a római hajók legénysége tett tanúbizonyságot kitűnő képzettségéről, szemben elcsigázott pun ellenfelével.