A katonák nem csak pénzjutalomban részesültek. Polübiosz állítja, hogy a rómaiak harctéri sikereinek egyik legfőbb oka az volt, hogy mindig nagy figyelmet fordítottak bátor katonáik megjutalmazására. A hadjáratok végén a győztes sereg felsorakozott, vezérük pedig beszédet intézett hozzájuk. Ezután „előszólítja azokat, akikről úgy véli, hogy különleges bátorságról tettek tanúbizonyságot. Először a csatában tanúsított vitézségükért méltatja őket, illetve korábban véghezvitt cselekedeteikért, melyek említést érdemelnek, majd ajándékokat oszt szét." Josephus Flavius beszámol róla, hogyan zajlott le Titus győzelmi parádéja Jeruzsálem elestét követően, 70-ben.

„Amint sorra elvonultak előtte, mindegyiket a nevén szólította, megdicsérte, s oly belső örömmel, mintha maga követte el volna ezeket a hőstetteket, kiosztotta nekik az aranykoszorúkat, az arany nyakláncokat, az aranyozott lándzsahegyeket, az ezüstérméket, és mindegyiket egy ranggal előléptette. A hadizsákmányból aranyat, ezüstöt, drága ruhákat, egyéb tárgyakat bőven osztott ki közöttük."
(Révay József fordítása)

A fenti idézetben megtaláljuk a leggyakoribb kitüntetések (dona) közül a tompa hegyű, kisméretű lándzsát (hasta pura), a miniatűr zászlót (vexillum) és a hajlított fémből készült nyakperecet. A kisebb nyakperec formájú medálokat és korong alakú kitüntetéseket (phalerae) gyakran a páncélzatot összefogó bőrszíjakból készült hámra szerelve viselték, míg a karpereceket (armillae) a csuklón hordták. A legfontosabb kitüntetésnek a különböző fajta koszorúk számítottak.
A legrégebbi és legnagyobb tiszteletnek örvendő a corona civica volt, melyet az kapott, aki megmentette egy polgártársa életét. Hagyományosan ilyenkor a megmentett egyszerű tölgyfalevelekből koszorút készített, így fejezvén ki elismerését bajtársa felé. A fűből sodrott ostromkoszorút (corona obsidionalis) csupán azon kevesek érdemelték ki, akik felszabadítottak egy ostrom alá vett helyőrséget. A többi koszorú-korona aranyból készült: a corona muralist azok kapták, akik elsőként hágtak fel az ostromlott erőd falára, míg a corona vallarisszal azokat jutalmazták, akik az ellenség által emelt sáncra érkeztek elsőként.
Ellenséges erődítmény elleni támadást végrehajtó rohamcsapatot vezetni rendkívül veszélyes vállalkozás volt, ugyanakkor jelentős hírnévre lehetett általa szert tenni. Nova Carthago Kr. e. 209-ben történt elfoglalását követően Scipio Africanusnak kellett döntenie a flotta és a légiók között kialakult vitában, ugyanis egyik is, másik is állította, hogy az ő embere jutott fel elsőként a falakra. A hadvezér végül mindkét harcosnak odaítélte a koszorút.

A rómaiak csak rendkívül ritkán osztottak posztumusz érdemrendeket, bár Caesar, úgy tűnik, így járt el Kr. e. 48-ban az egyik, Pharsalusnál elesett centunója esetében. A katonának általában túl kellett élnie hőstettét, hogy kézzelfogható jutalmat kapjon érte. A tisztek talán szükségképpen több kitüntetésre voltak esélyesek bátorságuk miatt. A principátus korában a tribunusok és legatusok kitüntetéseinek rendszeressége arra utal, hogy az érdemrendek nagy részéért semmiféle látványos hőstettet nem kellett végrehajtaniuk, automatikusan járt nekik.

A Jeruzsálem bevételénél vitézkedő katonákat nemcsak kitüntették, de elö is léptették, és a zsákmányból is nagyobb részt kaptak. Az anyagiakban is megmutatkozó jutalmak minden bizonnyal nagyon fontosak voltak a katonák számára, ugyanakkor az érdemrendek komoly erkölcsi értékét sem szabad lebecsülnünk. Akik ilyenben részesültek a harcban mutatott bátorságukért, elnyerték bajtársaik tiszteletét és csodálatát.

Kr. e. 47-ben a Caesar és ellenfelei között zajló polgárháborúban Metellus Scipio nem volt hajlandó arany karpereccel kitüntetni az egyik lovas katonáját, mert az korábban rabszolga volt. Labienus, a katona közvetlen parancsnoka felajánlotta, hogy a kitüntetés helyett aranypénzzel kárpótolja őt. Miután a katona ezt visszautasította, a hadvezér végre beadta a derekát, és ezüst karpereccel jutalmazta, ami valós értékét tekintve az aranypénznek csupán a töredéke volt, mégis nagy örömet szerzett a derék lovasnak.

A kitüntetések (dona) annyira sokat jelentettek viselőiknek, hogy még a síremlékeiken is megemlítették, sőt gyakran ábrázolták is őket. A hozzájuk kapcsolódó érzelmi töltet jelentőségét a császárok is felismerték, és tettek róla, hogy minden kitüntetést az ő nevükben adjanak át, így is igyekezvén a katonák hűségét hosszú távon biztosítani a maguk számára.

A 1. század végére a segédcsapatokban szolgáló közkatonák már szinte soha nem kaptak kitüntetéseket, noha tisztjeiknek ez továbbra is járt. Az ellenséggel szemben tanúsított bátorságot az egyszerű katonáknak egység szinten hálálták meg, egyes esetekben például úgy, hogy mindenkinek megadták a polgárjogot még a 25 éves szolgálati idő lejárta előtt, ahogy azt a Cohors Brittonummal is tették, miután kitüntette magát Traianus daciai hadjárataiban. Az ilyen egységek rendszerint megtartották a civium Romanorum — aza7 „római polgárokból álló" — címet még jóval azután is, hogy a legutolsó olyan veterán is leszerelt, aki annak idején megkapta a polgárjogot.

A segédcsapatoknak járó kitüntetések gyakran megjelentek a cohorsok és alák nevében: torquata, bis torquata, armillata, vagy coram laudata (röv. C. L.). Az imént említett brit egység fennállása során egy sor ilyen címet szerzett be, s lett végül Cohors I Brittonum Miliaria Ulpia torquata p. f. (pia fidelis) c. R. (civium Romanorum).