Sulla, Pompeius, Caesar után, a második triumviratus hadvezérei is végkielégítést adtak kiszolgált katonáiknak, akik rendszerint erőszakos kisajátítás után jutottak kis birtokokhoz. Augustus változtatott ezen a helyzeten és minden obsitos veteranusnak 12.000 sestertiust fizetett ki készpénzben, hogy a birtokos réteget felette nyugtalanító kisajátításokat megszüntesse. Sok katona abban a tartományban telepedett le, ahol szolgált, hiszen megszerette a vidéket, gyakran meg is szakadt szülőföldjével, családjával minden kapcsolata a hosszú szolgálat alatt.

A tartományi városban úri módon élhetett, a megtakarított pénzéből (minden legionak volt ”takarékpénztára", ahol a fel nem vett zsoldot a legionarius javára írták) s a végkielégítésként kapott összegből földet, rabszolgákat vásárolt, vagy bekapcsolódott az üzleti életbe. Katona évei, római polgárjoga tekintélyt biztosított számára a kisvárosi életben és kárpótolta az elhagyott, talán elfelejtett szülőföldjéért.
A római katona, Napóleon ismert mondására rácáfolva, nem hordta tarisznyájában a marsallbotot, századosi (centurio) rangon túl nem emelkedhetett, a főtisztek csakis a társadalom vezető rétegéből származó férfiak lehettek. (A késői császárkorban ez a helyzet természetesen megváltozott, és az egyszerű katona még a császári bíbort is megszerezhette.)

A praetorianus előnyösebb helyzetben volt, mint a legionarius. Ezek a császári testőrkatonák Rómában állomásoztak, szolgálati idejük négy évvel rövidebb, tehát csak tizenhat esztendő volt, az évi zsold pedig 2880 sestertiust tett ki.
A praetorianus szolgálati ideje leteltével 20.000 sestertius végkielégítést kapott, hadizsákmányhoz azonban nemigen juthatott, viszont a császárok ajándékokkal halmozták el őket, s mindjárt uralomra jutásuk első cselekedeteként pénzt osztottak ki a testőrök között, hogy megvásárolják jóindulatukat.

A római városi katonaság (cohortes urbanae) zsoldja évi 1252 sestertius volt, több, mint a legionariusoké.