A római diadalmenetet az utóbbi ötven évben, ezen belül főként az utóbbi egy-másfél évtizedben számos könyv, tanulmány vizsgálta a legkülönfélébb szempontokból és igen mélyrehatóan. Mivel Liviusnak köszönhetően a triumphusnak leginkább a Kr. e. III. század végi és a II. század eleji gyakorlatát ismerjük, a szakirodalom is főként erre az időszakra fókuszál. Karsten Hjort Lange viszont a késő köztársaságkor, pontosabban a Sullától Octavianusig terjedő időszak diadalmeneteit vizsgálja abból az aspektusból, hogy miként érvényesült, illetve érvényesült-e egyáltalán az a hagyomány, miszerint triumphust csak külső ellenség felett aratott győzelem esetén lehetett tartani, polgárháborút lezáró győzelem esetén nem.
A kérdést a szerző a római politikai rendszer Kr. e. I. századi átalakulásának összefüggésrendszerébe illeszti, hangsúlyozva, hogy a triumphus egyike igaz, nagyon fontos eleme azoknak a politikai rituáléknak, amelyeknek jellege és funkciója megváltozott ebben az időszakban. A változások hátterében az a tény áll, hogy a Kr. e. I. század háborús konfliktusai nagyrészt polgárháborúk, amelyeket hagyományosan nem követhetett diadalmenet, ugyanakkor az ezekből győztesen kikerülő parancsnokok igényt tartottak erre a rendkívüli megtiszteltetésre, amely azzal, hogy teljes mértékben elismerte presztízsüket és rendkívüli, karizmatikus képességeiket, mintegy legitimálta a hatalmukat. Lange a források tüzetes elemzésével és a szakirodalomban megfogalmazódó vélemények gondos mérlegelésével igyekszik megvilágítani, miként volt lehetséges a konvenció és az azzal szöges ellentétben álló igények összeegyeztetése.

Tanulmányának első fejezete azzal a hagyományos tiltással foglalkozik, amely a polgárháborút követő triumphusra vonatkozott. A diadalmenet tartásának kritériumairól legrészletesebben a Tiberius uralkodása idején író Valerius Maximus értekezik (2,8,1sk.), aki azt állítja (2,8,7), hogy polgárháborút követően soha nem került sor sem supplicatióra (a győzelmet követően az isteneknek járó ünnepség), sem ovatióra, sem triumphusra, mivel egyrészt a senatus erre nem adott engedélyt, másrészt senki nem is tartott rá igényt olyan győzelem után, amely a polgárság egy részének gyászával járt együtt.
Miután Lange Valerius Maximus némely, a tényeknek nyilvánvalóan ellentmondó állítására a korábbi szakirodalomtól eltérő magyarázatot ad, áttér azokra a további forrásokra (Cicero, Lucanus, Florus, Plutarchos, Dio Cassius, Tacitus), amelyek minden kétséget kizáróan egyöntetűen alátámasztják: az ókori Rómában konszenzus volt abban a tekintetben, hogy polgárháborús győzelemért nem lehet diadalmenetet tartani. Az alapelvet illetően tehát egyetértés volt, a kérdés az, vajon miként érvényesült ez a gyakorlatban?

Mindenekelőtt látni kell, hogy a triumphusra vonatkozó szabályok a római politika hagyományainak, illetve ezek változásának tágabb kontextusába illeszkednek, így a polgárháborúval kapcsolatos kritérium is értelemszerűen csak a Kr.e. I. században, a Sulla-féle polgárháborútól kezdve formálódhatott ki, mégpedig a szerző véleménye szerint a kortársak informális párbeszédének eredményeként. Úgy véli, a probléma különösképpen Caesar diadalmeneteivel kapcsolatban került előtérbe, jóllehet Caesar egy olyan hagyományt követett, amelynek kezdetei Sullára és Pompeiusra vezethetőek vissza.

Róma első polgárháborúja (Kr. e. 87-82) után, Kr. e. 81-ben a győztes Sulla egy kétnapos diadalmenetet tartott Mithridatés fölötti győzelmét ünnepelve (de rege Mithridate). A második napon felvonultatta azt az aranyat és ezüstöt, amit polgárháborús ellenfele, a veresége után öngyilkosságot elkövető ifjabb Marius halmozott fel Praenestében, akinek a nevét egyébként a menetben vitt egyik tábla is feltüntette, valamint a diadalmenetben ott vonultak Sulla száműzetésből visszatért hívei. Ezzel együtt a források alapján semmi sem támasztja alá azt a gyanút, hogy a diadalmenet de rege Mithridate csupán a tényleges polgárháborús triumphus álcázására szolgált volna.
Lange szerint Sulla diadalmenete egy valóságos, külső ellenséggel vívott háborút követett, nem állt összefüggésben a polgárháborúval, mindazonáltal Sulla arra használta fel, hogy a polgárháborús győzelméből fakadó restaurációt ünnepelje vele.

A Caesar diadalmeneteihez vezető út következő fontos állomását Pompeius africai és hispaniai triumphusai jelentik: ezeket ugyanis olyan háborús konfliktusok után tartotta, amelyek a valóságban polgárháborúk voltak. Az előbbi a Domitius Ahenobarbus vezette marianus oppozíció leverését követte, ám mivel Domitiushoz csatlakozott Numidia királya, Hiarbas, ez lehetővé tette Pompeius számára, hogy a konfliktust külső háborúként tüntesse fel. Kr. e. 77-71 között Pompeius Sulla ellenségeivel harcolt Hispaniában, melyet 71-ben egy újabb diadalmenet követett Lange szerint kétségtelenül ex Hispania (jóllehet a Fasti Triumphales erre vonatkozó feljegyzése nem maradt fenn). Erre az adhatott alapot, hogy bár a vezérek rómaiak voltak (Sertorius, Perperna), a parancsnokságuk alá tartozó katonák lusitanok és keltiberek, vagyis nem rómaiak. Nem tudjuk, hogy a kortársak vitatták-e a triumphus jogosságát, mindenesetre a szerző úgy véli, ha voltak is ilyen hangok, Pompeius hihetetlen népszerűsége felülírta azokat.

Hogy ezek a diadalmenetek milyen mértékben szolgáltak precedensül Caesar diadalmenetei számára, azt Lange a rendelkezésre álló források körültekintő elemzésével igyekszik világossá tenni. Kr. e. 49-ben azzal, hogy Caesar átlépte a Rubicont, egy újabb polgárháború vette kezdetét, ám Caesar magától értetődően nem vállalta a bellum civile ódiumát. Tettét azzal igazolta példáját majd Augustus követi -, hogy az állam érdekében (rei publicae causa) cselekedett, ő csak békét akart, szemben a háborút kezdeményező Pompeius-szal. Ezzel együtt aggályosan elkerülte, hogy pharsalosi győzelme után jelentést küldjön a senatusnak, míg a külső ellenség felett aratott egyiptomi és pontusi győzelmei után nem mulasztotta el megtenni ezt a senatus meg is ítélte a supplicationest.

Kr. e. 46-ban, Rómába való visszatérésekor négy diadalmenetet tartott galliai, egyiptomi, pontusi és africai győzelmeiért. A források, így a szakirodalom véleménye is megoszlik arról, hogy ezek a triumphusok utaltak-e valamiképpen a közelmúlt polgárháborús eseményeire. Különösen vitatott a negyedik, africai diadalmenet, amelyet Caesar Iuba király felett aratott győzelméért tartott, de tudvalevő, hogy Iuba L. Scipio (a pompeianusok fővezére Africában Kr.e. 46-ban elkövetett öngyilkosságáig) szövetségese volt. Ám a senatus 48-ban felhatalmazta Caesart arra, hogy a pompeianusok ellen harcoljon Africában, sőt még azelőtt megszavazott számára egy triumphust Iuba és a vele harcoló rómaiak fölött, hogy a háború elkezdődött volna.
Az africai diadalmenet ekképpen elfogadható volt, és a pompeiusi precedenst követte, bár úgy tűnik, túl is ment azon: Appianos szerint (b. c. 2,101) Caesar a menetben Scipio, Cato és Petreius halálát ábrázoló festményeket is vitetett, igaz, a nevek feltüntetése nélkül. Lange hangsúlyozza, hogy látszólag indokolatlan provokációról van szó, valójában Caesar a triumphus új modelljét hozta létre a Iuba feletti diadalmenettel: kizárólag olyan polgárháborús győzelmei után tartott ovatiót vagy triumphust, amelyeket külső ellenséggel vívott háborúkként lehetett feltüntetni, ugyanakkor a konfliktus polgárháborús elemét bizonyosan nem leplezte.

Caesar az utolsó diadalmenetét a Pompeius fiai fölött aratott mundai győzelme (Kr. e. 45) után tartotta. Az ellenségei Mundánál kizárólag római polgárok voltak, vagyis ahogyan Lange fogalmaz hispaniai triumphusával világosan megtörte a polgárháborús diadalmenetre vonatkozó tabut, ami Plutarchos szerint ellenérzést váltott ki a rómaiakból (Caes. 56). Ugyanakkor bizonyosnak látszik, hogy akárcsak Pompeius hispaniai diadalmenetét, ezt is egyszerűen ex Hispania-ként jegyezték fel, ám nem elhanyagolható különbség, hogy Sertorius parancsnoksága alatt túlnyomó részben nem rómaiak harcoltak. Ennek ellenére Lange szerint Caesar triumphusa nem újszerűsége, hanem a továbbra is erős pompeianus szimpátia miatt sértette a rómaiakat.
Tanulmányának utolsó részében azt vizsgálja a szerző, hogy Octavianus / Augustus miként viszonyult a polgárháborút követő diadalmenet problémájához. A Res gestae divi Augusti 1,1-3 alapján világos, hogy Augustus az önigazolás tekintetében a Pompeius és Caesar, valamint a Sulla által kitaposott úton járt tovább: a polgárháború kirobbantója akit ezért nyilván egyedül terhel a felelősség a név szerint nem említett Antonius; ő maga a factiók uralma által elnyomott és megtámadott állam felszabadítója. Ám ami a diadalemenetet illeti, nem a caesari precedens folytatója.

A Kr. e. 44 decemberében kezdődött újabb polgárháború fontos csatája zajlott 43. április 21-én Mutinánál. A senatus ezt követően hostis-szá (ellenséggé) nyilvánította Antoniust, valamint diadalmenetet szavazott meg Decimus Brutusnak (amire végül soha nem került sor). A triumphus jogosságát azzal igazolták, hogy Brutus nem római polgárok, hanem ellenség felett aratott győzelmet. Amiként Lange kiemeli, talán ez volt az első alkalom, amikor egy diadalmenetet direkt módon hostisszá nyilvánítással igazoltak.
A triumvirek, így Octavianus nem élt ezzel a vitatott módszerrel: kizárólagos polgárháború után nem tartott triumphust, akár volt hostis-deklaráció, akár nem. Így nem követte diadalmenet sem Philippit, sem Perusiát, bár az utóbbi esetben a Városba való visszatérését triumphushoz hasonlóan szervezte meg. A perusiai háborút követően Brundisiumnál kis híján újabb polgárháború robbant ki a triumvirek között, ám mivel mindkét fél katonái megtagadták a harcot, ezt végül sikerült elkerülni: Octavianus és Antonius megállapodott egymással.
A brundisiumi egyezség után mind Octavianus, mind Antonius ovatiót tartott; a Fasti Triumphales mindkettőt ugyanazzal az indoklással jegyezte fel: „mivel békét kötött” M. Antoniusszal (illetve Octavianus-szal). Ezek a hagyományostól eltérő, teljesen újszerű ovatiók voltak: nem előzte meg őket háború (bár ennek van előzménye, Caesar Kr.e. 44. évi ovatiója), a polgárháború elkerülését ünnepelték vele, és egyszerűen a Rómába való ünnepélyes bevonulást jelentették.

Külön fejezetet szentel a szerző Octavianus Kr. e. 36. évi ovatiójának, melyet Sextus Pompeius legyőzése, Szicíliából Rómába való visszatérése után tartott. A háború nyilvánvalóan polgárháború volt, Octavianus ezt nem is tagadta, ám rabszolgaháborúként tüntette fel. Rabszolgaháborúban aratott győzelemért pedig a hagyományoknak megfelelően (ld. Kr. e. 132., 99. és 71. évi rabszolgafelkelések) ovatiót engedélyezett a senatus.

A köztársaság utolsó polgárháborújának döntő csatája Actiumnál zajlott Kr. e. 31-ben. Az augustusi ideológia legfontosabb dokumentumában, a Res gestae divi August i-ban a polgárháború befejezése külön hangsúlyt kap (34,1), márpedig Actium értelemszerűen ennek a része. Actium tehát mint Lange kiemeli a Res gestae-ben is polgárháború, ugyanakkor Egyiptom és Kleopátra ellen vívott külső háború is, és mint ilyen alkalmas diadalmenet tartására.
Augustus a visszatérése után Kr. e. 29-ben tartott hármas triumphust illyricumi, actiumi és alexandriai győzelméért megemlíti a Res gestae-ben is (4,1). Más forrásokból tudjuk, hogy ezeket a senatus még visszatérése előtt szavazta meg neki anélkül, hogy személyesen kellett volna kérnie, így a triumphus hagyományos rendjétől eltérően ugyanakkor Caesarhoz hasonlóan nem kellett találkoznia a senatus-szal a pomeriumon kívül. A hagyományos értelmezés szerint az augustusi ideológia a háborút kizárólag Egyiptom és Kleopátra elleni külső háborúként reprezentálta. Lange azt nem vitatja, hogy amikor sor került a végső összecsapásra Antonius-szal, akkor Octavianusnak sikerült elkerülnie, hogy polgárháború kezdeményezőjeként tűnjön fel, hiszen formálisan Kleopátra ellen indított háborút. Ám a hivatalos ideológia szerint a külső ellenséget rómaiak (Antonius és hívei) támogatták, akik így Róma ellen fogtak fegyvert. Octavianus tehát sohasem tagadta, hogy Antonius ellen harcolt, ám ez mit sem változtat azon, hogy a háborút külső ellenséggel szemben hirdette meg. Mindemellett Antoniust nem nyilváníttatta hostisszá igaz, Antonius hatalmától megfosztva magánembernek (privatus) minősült, és azzal, hogy fegyvert ragadott a res publica ellen saját magát deklarálta ellenséggé.
Lange tehát nem fogadja el sem azt a véleményt, mely szerint a hivatalos augustusi ideológia kizárólag külső háborúként tüntette volna fel Actiumot, sem azt a nézetet, hogy Actium polgárháborúban aratott győzelem lett volna „a polgárháború eufémisztikus címkéje nélkül”. Ezzel együtt amennyire tudjuk Octavianus tartózkodott attól, hogy 36. és 29. évi ovatióin és triumphusain direkt módon megjelenítette volna a legyőzött római ellenségeit.

Actium után a senatus megtiszteltetésekkel halmozta el Octavianust, amelyek precedenst jelentettek a későbbi császárok számára. Ezek közül Lange azt a Forum Romanum-on felállított actiumi ívet emeli ki, amelyet a diadalmenet miatt, a triumphus útvonalának részeként emeltek. Így, bár az arcus triumphalis terminus valószínűleg csak a Kr. u. 3. századtól kezdve volt használatban, az ív kapcsolata a triumphus-szal teljesen egyértelmű. Az arcus Octavianust mint a háború győztesét ünnepelte, egy olyan háborúét, amelyet egyszerre vívott külső ellenséggel és polgárokkal.
Lange szerint talán nem véletlen, hogy Róma központjában három olyan ív áll Titusé, Septimius Severusé és Constantinusé, amelyek mindegyike ténylegesen egy kiterjesztett polgárháború győztesét ünnepli. Ezek a minden megtiszteltetésnél látványosabb emlékművek ugyanis segítettek legitimálni az új uralkodókat azzal, hogy megemlékeztek erényeikről és teljesítményükről. Ennek a politikai legitimációnak az is része volt, hogy a polgárháborús győzelmeket külső ellenség felett aratott győzelemként állítsák be, ám Lange fontosnak tartja annak hangsúlyozását, hogy a győzelmek polgárháborús aspektusát aligha tagadták.

Összességében véve tehát Lange úgy látja, hogy a polgárháborús győzelem nem Augustus idején, hanem már a köztársaságkorban a triumphus hagyományának integráns részévé vált olyan változások következménye-ként, amelyek kezdeteit Sullától kezdve lehet nyomon követni. Ugyanakkor kizárólagos polgárháború után néhány kivételtől eltekintve senki sem tarthatott igényt diadalmenetre, csak abban az esetben, ha lehetőség volt arra, hogy a polgárháborút külső ellenséggel vívott háborúként tüntessék fel.



Szekeres Csilla