A régebbi időkben, amikor a fáklyákkal való jeladás még kezdetleges volt, ez ritkán hozott komoly hasznot. Akkor még csak olyan jeleket alkalmaztak, amelyek értelmét illetően már előre megállapodtak. Mivel azonban az eshetőségek száma végtelen és előre meg nem határozható, a váratlan fordulatok nagy részét fáklyákkal nem lehet hírül adni. Például, hogy a már ismertetett dolgokra utaljak: olyan közlést, hogy a hajóhad partra száll Oreosznál, Peparethosznál vagy Khalkisznál, könnyen lehetett adni, erre vonatkozó előzetes megállapodás alapján.
Olyasmit azonban, hogy a polgárok egy észe elpártolásra készül, fel akarják adni a várost, a városban vérengzés tört ki, és más hasonló, gyakran előforduló jelenségeket, amelyeket azonban előre senki sem láthat már nem lehet ezzel a módszerrel közölni. Pedig éppen ilyen váratlan esetekben van a legnagyobb szükség gyors elhatározásra és segítségre. Ezeknek közlésére az egyszerű fáklyajelek pedig nem használhatók. Előre nem látott dolgokban - és így jelzésükben sem - nem lehet előre megállapodni!
Aineiasz Taktikosz aki Stratégika címmel írt könyvet a hadvezetés művészetéről, segíteni akart ezen a bajon. Javaslatai egy és más haszonnal járnak, de távol vannak az általa óhajtott cél elérésétől. Ezt könnyen megérthetjük. Aineiasz ugyanis a következőket mondja:
Akik fáklyákkal akarnak jelt adni egymásnak a sürgős feladatokról, készítsenek azonos magasságú és szélességű agyagvázákat. Legcélszerűbb a három könyök magasságú és egy könyök szélességű edény.
Ezután az edény nyílásánál valamivel kisebb, méretű pálcikát kell átszúrni,s a pálcikát három ujjnyi szélességű sávokra osztani. Mindegyik sávot jól megkülönböztethető jelzéssel kell ellátni. Mindegyik sávon egy-egy olyan eseményt kell feljegyezni, amely háborúkban a leggyakrabban fordul elő és a legáltalánosabb.
Például az első sávra: lovasok törtek be! - a második sávra: nehézfegyverzetű gyalogosok törtek be! - a harmadik sávra: könnyűfegyverzetűek, a következőre: gyalogosok és lovasok, a következőre: hajók érkeztek, a következőre: gabona érkezett. Az egyes sávokra egyszóval minden olyat fel kell írni, ami bizonyos valószínűség szerint megtörténhetik, s ami a háború viselése szempontjából jelentős.
Ha mindezt elvégezték, a mindkét félnél levő agyagedényt pontosan azonos méretű vízlevezető csővel kell ellátni. Az edényeket vízzel töltjük meg, s ebbe belehelyezzük a parafa dugót a beléje szúrt pálcikával, majd megnyitjuk a vízlevezető csatornát, hogy az edényekből egészen egyformán folyjék ki a víz.
Ha mindezt mindkét oldalon teljesen egyforma módón végrehajtottuk, nyilván az történik, hogy a víz kiszivárgásának megfelelően a parafa dugók is mélyebbre szállnak és fokozatosan eltűnnek az edény mélyén.
Ha most megtörténik azok közül a dolgok közül valami, amelyek a pálcika egyes sávjaira fel vannak írva, a következőt kell tenni. Előbb egy meggyújtott fáklyát meglengetünk és megvárjuk, míg a másik fél, akinek ezt figyelnie kell, a saját fáklyájával megfelelő jelt nem ad.
Mihelyt a két fáklya egyszerre felragyogott, mindkettőt egyszerre kell lebocsájtani, s ebben a pillanatban mindkét oldalon a vízlevezető csatornát meglazítani. A parafa dugó mindkét oldalon egyforma mértékben fog leszállni, s a jeladónak csak akkor kell felemelnie fáklyáját, amikor az általa óhajtott jel az edény szájánál megjelenik. Ennek láttára a másik oldalon a figyelőhelyen levők elállítják a vízlevezető csatornát és megnézik; hogy mely felirat van pontosan az edény szája felett. Ez azonos lesz a jeladó által közölni óhajtott szöveggel - feltéve, hogy a jeladó és a jelvevő minden vonatkozásban egyforma ütemben járnak el. Ez a módszer valamivel jobb az előzőnél, amely csupán egyetlen közlésre volt jó, de bizonytalan és határozatlan.
Nyilvánvaló ugyanis, hogy sem előre látni az összes eshetőségeket, sem az előre látottakat egyetlen pálcikára feljegyezni nem lehet. Ha tehát váratlanul olyasmi történik, amire senki sem gondol, ennek jelzésére ez a találmány nem lesz alkalmas. De a pálcikára feljegyzett közlések sem lehetnek soha elég pontosak. Nem közölhetjük ugyanis, hogy hány lovas, hány gyalogos jött, pontosan hol szálltak partra, mennyi hajó érkezett és mennyi gabonát hozott. Mindezt előre meghatározni nem lehet, tehát közölni sem - pedig éppen a számszerű adatok közlése volna lényeges. Mert hogyan nyújthatna segítséget az, aki nem tudja, milyen létszámban és hol van az ellenség? Bátorságot merít-e valaki akkor, ha fogalma, sincs arról, hogy szövetségesei hány hajón, mennyi gabonát küldtek?
Van azonban még egy módszer, amelyet Kleoxenosz és Démokleitosz talált fel, s amelyet magunk tökéletesítettünk. Ez elég biztos, és határozott ahhoz, hogy vele minden váratlan eseményt közölhessünk. Akik azonban használni akarják, azoknak nagy szorgalomra és gyakorlásra van szükségük alkalmazásához. A módszer a következőkben áll.
A görög alfa-béta betűit sorra feljegyezzük 5 táblácskára, úgyhogy mindegyikre 5, az utolsóra pedig 4 betű jusson (az eltérés zavart nem okoz). Ezután a jeladó és a jelvevő egyaránt magához vesz egy-egy sorozatot ezekből a betűkkel telerótt táblákból. Ezután állapodjanak meg abban, hogy a jeladó először is a két fáklyát egyszerre felemeli és megvárja, míg a másik is ugyanígy cselekszik. A fáklyák ilyen felemelése által győződnek meg kölcsönösen arról, hogy mindketten készen állnak a jelek átadására, illetve átvételére.
Ezután mindketten leengedik a fáklyákat és sor kerül magára a jeladásra. A jeladó először a bal kezében levő fáklyákat emeli fel, s ezzel jelzi a táblát. Ha az első táblára kell nézni, egy fáklyát emel fel, ha a másodikra, két fáklyát és így tovább. Ezután jobb kezével emeli fel a fáklyákat, ezzel mutatva, hogy az előbb jelzett táblának melyik betűjét kell a jeladás átvevőjének feljegyeznie.
Ha mindebben közös megegyezéssel megállapodtak, - elmehet ki-ki a saját rejtekhelyére. Mindegyiknél legyen egy-egy tükör, amelyet két üreges cső vesz körül. Ezeknek egyike jelzi a jobb kéz, másik a bal kéz felőli irányt a fáklyák számára. A tükör mellett kell a szóban forgó táblácskákat egyenes vonalban elhelyezni. Ezenkívül jobb és bal kéznek embermagasságú mellvédet kell a jelző helyén építeni, nehogy a mellvéd fölé emelt fáklyák félreérthetetlen jelt adjanak, a fáklyák lebocsátása pedig hirtelen elsötétedést eredményezzen.
Ha mindkét fél mindezt előírás szerint elrendezte, akkor - pl. a következő híradás esetén:
„Mintegy 100 főnyi segítőcsapat átment az ellenséghez” először is a lehető legkevesebb betűvel kifejezhető szavakat kell kiválasztani. Pl. az iménti mondatot így kell megfogalmazni:
„100 krétai elpártolt”. Így a betűk száma a felénél is kevesebbre csökkent, s a közlés mégis világos.
Ennél a módszernél több fáklyát kell alkalmazni, hiszen minden betűhöz legalább kétszeri fáklyafelemelés szükséges. Ezt az eljárást mégis rendben tudja alkalmazni az, aki mindent jó előre előkészít. Akik ezt a hírközlést alkalmazzák, sokáig kell gyakorolniuk, mi módon szervezzék meg, hogy ha arra kerül a sor, tévedés veszélye nélkül adhassanak egymásnak világos jeleket.
Rengeteg példát tudnának szakértők felhozni arra, milyen nagy különbség van ugyanazokban a dolgokban első alkalmazásuk és hosszas gyakorlat utáni felhasználásuk között. Amit kezdetben nemcsak nehéznek, hanem szinte megvalósíthatatlannak tartunk, az gyakran, idő és gyakorlat révén a legkönnyebben megvalósíthatónak bizonyul.